Napló, 1969. június (Veszprém, 25. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-01 / 124. szám

f aaároap, 1363. június 1» Az országban először itt Éj­jel-nappal hívhat Tarcsán telefon a balatoni községekben Automata központok, pénzbedobós távolsági készülékek Vasárnaptól közvetlen Pestre 1 06-89-1­80 előtétszámok Egy sor Balaton-m­elléki község lakói és vendégei ma utoljára várakoznak vidéki telefonra, utoljára kurblizzák a készülékeket. A Soproni Postaigazgatóság műszaki dolgozói szombat estig befe­jezik a gépesített távbeszélő szolgálat bekapcsolását meg­előző ellenőrző méréseket. Ma, június 1-én 0 órakor helyezik üzembe az auto­matizált­­ veszprémihez, fűzfőgyártelepihez, hajmás­­kérihez és literihez hasonló — távbeszélő központokat Balatonfüreden, Aszófőn, Balatonudvarin, Balaton­­akalin, Csopakon és Alsó­örsön. Az új rendszerű távbeszé­lőkkel — először az ország­ban itt — nemcsak a helyi, hanem a távolsági beszélge­tések is automatikusan tör­ténhetnek az említett helysé­gek között. Ugyancsak köz­­­­vetlenül lehet hívni a pápai előfizetőket és ők is viszont hívhatják e központok előfi­zetőit. Ugyancsak automati­kus összeköttetés létesíthető Budapesttel- de a fővárosi te­lefontulajdonosok csak a ha­gyományos módon hívhat­nak. A korszerűsítés további eredménye, hogy helyi díj­szabással — egy forint be­szélgetésenként — csatlakoz­nak az új távbeszélő köz­pontokhoz a környező kisebb községek előfizetői. Alsóörs­höz Felsőőre, Lovas és Pa­­loznak, Balatonudvarihoz ér­vényes és Kiliántelep, Aszó­­főhöz Pécsely és Vászoly, Ba­­latonakalihoz Dörgicse és Kis­­dörgicse, Balatonfüredhez Ba­­latonarács és Balatonszöllős tartozik. A Beloiannisz Híradástech­nikai Gyár és a posta együtt­működésével kifejlesztett távbeszélő központok lehetővé teszik az automa­tizált, éjjel-nappali beszél­getéseket. Üzembehelyezé­sükkel egyidőben megszűn­nek a kis falusi központok, ahol eddig délután 4 óráig volt kapcsolószolgálat, utána csak segélykérő vonala ma­radt a helységnek. Az új szolgáltatás beveze­tése előtt kezelési útmuta­tóval látta el a posta előfi­zetőit. A Veszprémben, Pápán és a fővárosban ismert hívás mód­ja a veszprrémi ,járáson belüli beszélgetéskor nem változik, egységesen öt számjegy tár­csázásával történik ezentúl is. A járás területén túlra azonban kilenc számjeggyel kell hívni. Kétféle tárcsa­hang figyelmeztet a tárcsá­zásra Ha budapesti vagy pápai előfizetővel akarunk beszélni a veszprémi járásból, az első búgó hangra a 06-ot kell tár­csáznunk. Utána újabb, az előbbinél magasabb hangot hallunk. Ekkor lehet tárcsáz­ni Pápára a 89-es előtét szá­mot, majd az ötjegyű előfi­zetői számot; Budapestre az 1-es előtétszámot, majd a hatjegyű előfizetői kapcsolá­si számot. Pápáról a veszpré­mi járás „automatizált hely­ségeibe” a 06. és a második tárcsahang után a 80-as elő­tétszámot kell először tár­csázni, majd az ötjegyű kap­csolási számot. Az automatizálással egy­időben új, nyilvános pénz­bedobós távbeszélő készü­lékeket is felszerel a posta Füreden, Alsóörsön és Cso­pakon. Több készülékkel 3x2 forint bedobása után távolsági kap­csolatot lehet létesíteni; a beszélgetés ideje a hívott központ távolságától függ. A készülékek mellett külön is­mertető nyújt erről tájékoz­tatót Füreden 1964-től a helykö­zi automatizálás megkezdé­séig kísérleti jelleggel mű­ködött Magyarországon az első helyi kisautomata köz­pont. A mostani — szintén egyedülálló — fejlesztést ha­marosan követi Balatonal­mádi, majd Várpalota, az­után Balatonkenese körzeté­ben a távbeszélés korszerűsí­tése. R. I. Elöregszik a fű Jó termést ígérnek megyeszerte a pillangós takarmányok. Az eddigi információk szerint a lu­cerna első kaszálása a tavalyinak kétszeresét fi­zeti: a holdankénti 5,8 mázsa szénával szemben több mint 10 mázsát. Más takarmányok várható termése is bizakodásra ad okot. Úgy látszik ez a kedvező helyzet elaltatja egyik-másik gazda­ság éberségét. Arról van ugyanis szó, hogy ta­lán a szokásosnál korábban kasza alá nőtt a fű, itt a rétek kaszálásának az ideje és nem vágják, vagy legalábbis alig, az értékes takarmányt. Pe­dig egyáltalán nem mindegy, hogy mikor taka­rítják be a termést. A szálfüvek gyorsan elvé­­nülnek, emészthetőségük csökken, röviden szól­va a késedelmes begyűjtéssel értéke silányabb lesz. Hasonló a helyzet az útmenti árkok fűter­mésével. Maholnap az is elöregszik. A pillangó­sok ugyan jó termést adnak, de azért nem annyit, hogy a rétek, az útmenti, árkok fahoza­­máról lemondhatunk. Körmünkre égett a mun­ka. Vétek tovább halogatni. Mocsarak aranya Ritka,ha itt nem fúj a szél. Azért is hívják Szélmezőnek. A Kisalföld peremén, ahol egyik oldalról a végte­lennek tűnő síkság, gémeskútjaival, fe­hér templomtornyaival, a másikról pedig dombok határolják, ott van Szélmező — húszegynéhány ember bi­rodalma. Meleg van. Gépek zaja szakítja a csendet, s „ekék” tépik a fekete földet. A gépek nyomán lüktet a föld. Lük­tet érezni a gépek minden mozdulá­sát Itt alattunk tömörödik a múlt. Szélmező múltja. A dobbantásra lá­gyan meghajol, s meleg fojtott hangon „válaszol”. Vagy ezer évvel ezelőtt — úgy mondják — ártéri erdők szaladtak versenyt a Marcallal, a Bitvával, meg az idővel. Mert örök verseny, harc volt az újra és újra zöldülő füzesek, kiserdők lápos világa és az áradások között. Aztán győzött a víz. Elhalt ré­gi virágot, rétek, erdők, lápok világát látom most a tenyeremen zsíros feke­te földben szétterítve ... —■ Olyan közepes tőzeg et kérem. Ha a gépek zakatoló moraja nem, úgy Borbély Sándor üzemvezető, a Veszprém megyei Tanács Talajerő­­gazdálkodási Vállalat szélmezei bá­nyájának vezetője felébreszt az álmo­dozásból. Borbély racionális ember. — Itt sok a tőzeg. Kell is. Bányásszuk hát. Bánya? Keresném a bányát, hom­lokfalát, leszállót, meddőhányót, de nincs. Csak óriási kockák, mint va­lami isteni sakkjátszma táblái. Fekete és zöld kockák. Oldal- és vezércsator­nák, vízlevezető árkok vetnek hálót Szélmezőre. Egy ,.kocka” hetven mé­ter széles, négyszáz hosszú Ez a bá­nya. A feketeség ,a művelt, tőzegkiter­melés alatt álló rész, a zöld a lápvirá­gos rét, ami majd csak lesz bánya. Vi­rágok siralomháza a rét. — Először néppel leszineljük, le­vesszük azt a harminc-negyven centi­­méteres gyepszőnyeget gyökerestül, alatta már ott a tőzeg. — Természetes egykedvűséggel mondja az üzemveze­tő. Ez a technológia. Hangsúlytalan különben a mondat. Tényeket ismer­tető. Vezetővel, adminisztrátorral, éjjeliőrökkel együtt huszonhárman dolgoznak a bányában. Több mint húsz gépük van. Egy kotró, hat DT, kombájnok, kazlazó, előgyűjtő, forga­tó rakodó és a szivattyúk. Szinte min­den emberre jut egy gép. A legegysze­rűbb értéke is százezer forint fölött van. Dehát ez itt természetes. — Évente negyvenezer tonna tőze­get termelünk. Kell a gép, mert felü­leti műveléssel termelünk, csak így le­het. Évente egy-egy kijelölt bányáról öt-hat centimétert szedünk le. Évente fűszálnyit kopik hát a bánya. És néhol nyolc méter vastag a telep. — És az emberek? Borbély Sándor fiatalember, egy éve „gazdája” a bányának, körbeint. — Két műszakban dolgoznak. Min­denki tudja a dolgát. Aranyat érnek. Nehéz munka, de aki itt marad, meg­szereti. Az iroda dombon van.­­ látni a bányát. Látni a gépeket, ahogy a szél szeszélyétől kavart porcsóvával a nyomukban simítják, forgatják, ha­rapják a mezőt. A szikrázó napsütés­ben giccses fotónak látszik a kép. — Jó ez a meleg. Szárítja a tőzeget. Jó? A huszonnyolc fok Celsius a tőzeg fölött duplának tűnik. Nehezebb a lépés a süppedős feketeségen, s a lé­legzet is szaporább a fojtó, mocsárgő­zös melegben. A kotró előtt hárman állnak. Hár­man. A táskás — én neveztem ma­gamban — Bata József átadja a gépet. A másik kettő: Gombás Sándor gép­kezelő és Német László zsírozó átveszi. Közben két mondatnyi idő. — Maguk­ bányászok, vagy gépke­zelők? — Fizetség szerint, vagy amúgy? — Úgy látszik Bata a beszélősebb. —­­Mert az nagy különbség. Olyan kettő és fél körül keresünk, dehát azért csak bányászok vagyunk. A kotróval most az új bánya kere­tét, vízlevezető árkait csinálják. — Milyen munka? — Itt a bányánál mind nelfér. — Akkor miért csinálja? — A pénzért. — Elmenne többért? — Innen ... Hát... — társaira néz, meg az üzemvezetőre gyerekes-rava­szul —, ha most például ez az új nor­ma bejön és nincs meg a számításunk, hát akkor lehet... Közben meg­nézik az árkot, hogy jó-e, amit csináltak. Számolgatják, hány nap kell, hogy „elinduljon” az új bánya. — Nem mennek ezek el — mondja később Borbély Sándor. — Nem mennek el. Szeretnek itt lenni. Másodszor mondja az üzemvezető a bányára, hogy szeretni kell, meg hogy szeretnek itt. Látta volna, amikor be­süllyedt egy kombájn. Mert süppedős a bánya. Rohant ide mindenki, hogy kihúzzák. Pedig normában vannak ... Szalad utánunk Bata. — Borbély elvtárs, majd elfelejtet­tem, küldessen valami szerelőt, na­gyon nyöszörög ez a gép. A tőzeg meg kell — fordul felém magyarázva. — Mert amíg szőlő van a Balaton-parton, addig erre is szükség van. A Szélmezőn termelt tőzeget a vál­lalat keverőiben szerves trágyával ke­verik. De csinálnak belőle virágföldet, legújabban meg tőzegcser­epet is. Váltás van különben. Halkabban pöfögnek a mozdulatlan gépek. Az emberek meg vizeskannájukkal, kis cókmókjukkal araszolják a bányát, hogy aztán kerékpáron induljanak haza. A vizeskanna itt úgy kell, mint a si­vatagban. Mert hiába szívják, s okád­ják teli torokkal a szivattyúk percen­ként a tizenkétezer liter vizet, az nem hűsít, csak szárítja a torkot. („Tudja, hogy van olyan műszak, amikor meg­iszom a négy liter vizet is?”) Az embe­rek itt jelet viselnek.. Izzadtságuk nyo­mán tőzegkeresztet ingük hátán, nap­barna kézelőt, gallért fedetlen nyak­u­kon, kezükön. Évente negyvenezer tonna tőzeget termel a bánya, s a huszonhárom em­­bere­ birtokosa. A föld meg hagyja, hogy kopasszák. Feketén, zsírosan te­rülnek a kockák Szegélyt a bányának a tőzegkazlak adják. Az irodai dombról belátni a terüle­tet. Az egész bánya fölött lágyan száll a tőzegpor. Belep mindent. Ahogy aranyművesek aranyozzák, futtatják remekművű értékeiket... B. Bod­a András NAPLÓ ­ T­izenegy halott, tizenegy esztendő ki­osztott büntetés — így ért véget megyénk tör­ténetének eddigi legsúlyo­sabb közlekedési katasztrófá­ja a héten kimondott elsőfo­kú bírói ítélettel. Amit itt el akarunk mon­dani, nem azt a célt szolgál­ja, hogy bővíteni igyekezzünk a felelősségre vontak körét, vagy súlyosbítani a felelős­ségre vontak­ büntetését. A herendi katasztrófa ügye — eltekintve a fellebbezések­től — lezárt. A bíróság előtt álló váltókezelőkön kívül fe­gyelmi büntetést kapott az állomásfőnök, forgalmista és az egyik vonat vezetője is­. Az aktákat a Legfelsőbb Bí­róság ítélete után lezárják, s leteszik őket porosodni va­lamelyik pince mélyén levő irattárba. Ami az ügy után még kikí­vánkozik, talán fontosabb en­nél, mert kívül esik a szemé­lyi felelősség határán. Az, hogy a herendi vasútállomá­son január 21-én történteket emberek mulasztása, maga­tartása okozta, csak egyik ol­dala a dolognak, mert ha ez okozta is, a technika, a gé­pek használata tette lehető­vé. Hogy a mulasztások ide vezettek, a technika haszná­latának rendszere engedte meg. A BÍRÓSÁG a balese­tet követően néhány hónappal helyszíni szemlét tartott a herendi vasútállomáson, s amikor re­konstruálták az eseményeket, meglepve tapasztalták, hogy ma már nem úgy fest az ál­lomás, mint néhány hónap­pal korábban. A forgalmis­tát távcsővel szerelték fel, hogy szemügyre vehesse a forgalmi épülettől távolabb eső váltók állását is, s benn a váltókezelők házában sem­ az már a rendszer, mint ko­rábban. A falra egy szerke­zetet szereltek, aminek az a funkciója, hogy a vonat fo­gadását csak akkor lehessen megengedni, ha a két váltó­őr és a forgalmista egymást ellenőrizve elvégezték a biz­tonságos áthaladáshoz szük­séges műveleteket. A helyszínre érkezők né­hány héttel a katasztrófa után már olyan állapotokat találtak, amelyek között a baleset ma már ugyanúgy semmi esetre sem ismétlőd­het meg. Akkor sem, ha az emberek ugyanilyen tévedé­seket, mulasztásokat követ­nének el. S AKIK OTT VOL­TAK, látták, mind feltették a kérdést, vagy hangosan vagy maguk­ban: miért? Miért kellett ennek a tra­gédiának megtörténni ahhoz, hogy a herendi állomást fel­szereljék ezekkel a minimális biztonsági eszközökkel? Nem látták szükségét? De hiszen frekventált országos fővo­nalról van szó, ahol nyolc­van-kilencven kilométeres sebességgel robognak a vona­tok. A baleset helyszínére ér­kező egyik vasutas vezető rögtön azt kérdezte: mi volt a berendezéssel? De csak hümmögve felelték, hogy itt nem volt semmiféle berende­zés. Pénz ne lett volna rá? A vasúti beruházások elké­pesztően magas költségűek. Az említett berendezés tech­nikai színvonala alig haladja meg egy gyerek barkácsmű­­helyében összerakható villa­mos berendezés bonyolultsá­gát. Ára tizenötezer forint körül mozog. Ez a MÁV-nál mondhatni még szériában is bagatell. Akkor miért kellett mégis 11 ember élete, több tucatnyi másik sebesülése. 2 millió 300 ezer forint közvetlen anyagi kár és két bűnös hozzá, hogy felszereljék? M­­a az országban évente 45 ezer bal­eset történik, s a balesetek száma kimutatható százalékban emelkedik évről évre. Néhány évvel ezelőtt évente 800 közúti baleset történt Veszprém megyében, m­a 1500! Nagyjából tudjuk, hogy 1970-ben, vagy 71-ben mennyi ember fog áldozatul esni közlekedési vagy üzemi balesetnek, csak azt nem tud­juk hogy megyénk 400 ezer, vagy az ország 10 millió pol­gárából ki az, akinek meg van pecsételve a sorsa. Az emberek figyelmén, a felhí­vásokon kívül számtalan, leg-­­­alább ennyire lényeges do­log határolja be ezt a baleseti statisztikát. Közrejátszik ben­ne, hogy csak egy bizonyos mértékig vagyunk képesek figyelni, közrejátszik, hogy egyre zsúfoltabbak az utat, egyre gyorsabban akarunk száguldani, mind több vona­tot igényelünk, egyre több az ipari és mezőgazdasági üzemekben a gép. S nagy­mértékben közrejátszik az, hogy miként igyekszünk ele­ve kiküszöbölni az emberi fi­gyelmetlenség, esetenként az emberi felelőtlenség szerepét a gépek használatában. Nyilvánvaló, hogy legin­kább pénzünk határolja be lehetőségeinket. Nem építhe­tünk mindenhová felüljárót többsávos utakat, utakat sze­gélyező sövényeket, bonyo­lult biztosító berendezéseket, stb. De itt nem az erőnket meg­haladó milliós beruházások­ról van szó hanem arról, hogy nem kell nekünk any­­nyiszor emberek életével és hatalmas anyagi kárral fi­zetni ott is, ahol nem szüksé­ges. Miért kellett a Gyulafi­­rátót felett lévő vasúti átjá­róban életét veszítenie három embernek, míg végre is tettél­ ezen a forgalmas úton a so­rompó nélküli átjáró megfe­lelő jelzőtábláit. Ne várjunk egy ú­jabb balesetre, hogy végre beépítsék ide a fény­sorompót. Mert ez, bár nem olcsó dolog, elkerülhetetlen, mint ahogy szinte elkerülhe­tetlen a mai állapot mellett egy újabb baleset. Ugyanitt, későn a baleset után irtották ki a belátást eltakaró gazt a pálya mellől. Ez már csak nem került, százezrekbe! Mi­ért várunk még egy újabb szerencsétlenséget a Veszp­rém—balatonfüredi út so­rompó nélküli átjárójában. Egy ember már meghalt itt a közelmúltban, pedig csak annyi kellene, hogy a heti néhány vonatról leszálljon, egy-egy jelzőlámpás ember és fedezze a forgalmas úton keresztüldöcögő vonatot. An­nak idején számosan szóvá­­tették, hogy a Balaton felé vezető utak veszprémi elága­zásánál ki kell tenni a jelző­táblákat. Súlyos baleset kel­lett hozzá, hogy megtegyék. Tapolca mellett bírósági szignalizáció és egy ember halála kellett egy sorompó felszereléséhez, pedig a hir­telen megnövekedett forga­lom már korábban nyilván­valóvá tette, hogy ezt az át­járót nem lehet baleset nél­kül megúszni. É­­­VEKIG ALIG VOLT FORGALOM a bala­toni út és a közvet­len vízpart között. Ma kem­pingek épültek a partra, s ez erősen megnövelte a közben lévő vasúti sínen áthaladó gépkocsik számát. Jóval több vonat is jár erre, mint ko­rábban­ — de sorompó csak itt-ott van. Miért nem előre alkalmazkodunk a helyzet­hez, hiszen tavaly már volt egy halálos baleset az egyik átjáróban, s előbb-utóbb több is lesz. A sok átjáró so­rompóval való felszerelése drága. Fokozatos felszerelé­sük mégsem kerülhető el. Csak megvárjuk e munkával, míg néhányan otthagyjuk a fogunkat. Vagy ki tudja, hány balesetet okozott már a vonat közeledtével le nem engedett sorompó. Itt a me­gyében mindenesetre jóné­­hányat a közelmúltban is. Nem hiszem,­hogy túl naív lenne az elképzelés, hogy ezt is érintésjelző berendezéssel kellene felszerelni, amivel az állomásokon meggyőződhet­nének a külső sorompók le­engedéséről. Igaz, hogy ez akkor is jelentős beruházást igényelne a MÁV-tól, ha egyetlen szál drótból állna. Nem is azt reklamáljuk, hogy máról holnapra drótozzák be az ország összes sorompóját De néhány sűrűn járt úton legalább el kellene kezdeni. A megye közlekedésének egyik legnagyobb nyári gond­­ja, hogy a forgalmas bala­toni utak mentén nincsen járda. Ezen nehéz segíteni, ez nagy beruházás lesz, ki kell várni türelemmel Ki­vártuk, s hamarosan meg is épülnek a legfrekventáltabb balatoni átkelőhelyek felül­járói. Ez is olyan dolog volt, amiben csak a rövidlátó em­ber volt oktalanul türelmet­len. De az állomásokon be­vezetett távcsövek a néhány ezer forintos „biztosító be­rendezések” nem múlhatnak anyagi megfontolásokon, mert a telített pályán száguldó szerelvények mellett úgy hoz­zátartoznak a közlekedés el­engedhetetlen feltételeihez, mint a mozdony kereke, amit hiába óhajtanánk nélkülözni, esetleges anyagi megfontolá­sok miatt. Az itt felsoroltak — talán egy-két kivétellel — nem beruházást sürgető ese­tek, hanem jobbára toldalé­kok. Egy részüket már be is szérelték — utólag. Csak a berendezések szükségességét emberélet, súlyos anyagi kár tette kétségtelenné.­­A BERUHÁZÁSOK ha­táridejének elmulasz­tásáért kötbért kell fizetni. Ezekért a mulasztá­sokért a legdrágább kötbért fizetjük. Eötvös Pál A LEGDRÁGÁBB KÖTBÉR

Next