Napló, 1969. augusztus (Veszprém, 25. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-01 / 176. szám

Prestek 1969. augusztus 1. A gyári krónika szerint fo­tóriporter még nem ment el Herendről úgy, hogy a leg­színesebb, leglátványosabb üzemrészt, a festőműhelyt néhány filmkockán ne örökí­tette volna meg. Rengeteg kép készült itt, ahol tarka ruhákba ,,öltöztetik” a híres szobrokat és szebbnél-szebb mintákat varázsolnak a tá­lakra, csészékre a csinos fia­tal lányok, asszonyok. A fo­tósok csak őket veszik ész­re, a férfiakat nem. Ezen egy­­cseppet sem lehet csodálkoz­ni, mert a férfiak nincsenek szem előtt, a fal melletti asz­taloknál dolgoznak vala­mennyien. Így viszont — akarva-akarat­l­anul — a fo­tóriporterek is elősegítették, hogy a köztudat női szak­maként tartsa számon a por­­celánfestést Pedig alaposabb szemlélődés során kiderül: a férfiak is könnyedén, mégis biztonsággal kezelik az ecse­tet Női szakma? — Ha most lehetnék húsz­éves — sóhajt a műhely „ve­teránja”, a 48 éves Lorbert Ferenc. Burdohin Katalin nevetve fűz magyarázatot ehhez a pa­naszhoz. — Azt mondja Feri bácsi, hogy harminchétben, amikor idekerült a gyárba, egyetlen lány sem dolgozott a festő­dében. — ötvenhatban meg én voltam az egyetlen fiú festő­tanuló, húsz lány mellett — említi Glück József, a há­romszoros szocialista brigád vezetője. A fiatalok már csak hallo­másból tudják, hogy valami­kor törvény volt a gyárban: festőszakmunkás csak férfi lehet. Hogy miért? Nem ta­lálnak rá magyarázatot Igaz, nem is meditálnak ezen túl­sokat. Éppen elég gondjuk van enélkül is, a legtöbb ta­lán a szakma „elnőiesedése” miatt . Rengeteg az exportköte­­lezettségü­nk. Igyekszünk, rendszerint 120—130 száza-lákra teljesítjük tervünket. Mégis, legalább tíz festő kel­lene csak ehhez az egy min­tához, hogy minden külföldi rendelést elvállalhassunk, és a hazai piacra is jusson be­lőle — emel fel egy lehelet­finom, rózsaszín díszítéssel borított tányért Glück József, — de csak heten dolgozunk ezzel a dekorral. Sajnos, ke­vés a szakmunkás. Csodálattal nézem hogyan dolgoznak: úgy tűnik, tetsző­legesen rakják a színeket a fényes, fehér porcelánra, s — Sokat töprengünk, mit tehetnénk ez ellen? Erőszak­kal senkit sem lehet megköt­ni — mondja a brigádvezető. Szünetet tart, de csak egy pillanatig, aztán mégis ki­mondja, amit gondolt: — Fiatalembereket kellene Herendre hozni... Komolyan mondom ám! Az a baj, hogy kevés a férjnek való, és a lá­nyok kénytelenek másfelé nézni... Mi erről az illetékesek, a fiatal szakmunkásnők vele­mégis tizedszer, huszadszor is ugyanaz a minta alakul kezük nyomán. — A gyors és jó festéshez hosszú gyakorlat kell — mondják, s példaként emlí­tik, hogy Lorbert Ferenc há­rom évtizeden át talán mind­össze négy-öt mintát festett. Sok idő kell, mire a kez­dőkből teljes értékű festő vá­lik. S azért gond a szakma elnőiesedése, mert a lányok egy része — mire a kellő gya­korlatot megszerezné — „el­tűnik”, ménye? — érdeklődöm az egyik festőasztalnál. Bemu­tatkozás után megismétlem az imént hallott nevet: Kele­­peisz Karolin... — Károlyné! — javítja ki nevetve a 19 éves fiatalasz­­szony. S természetesen, sze­rinte feleslegesen aggódnak amiatt, hogy helyben nem ta­lálnak párt a lányok. Itt, a gyárban ismerte meg a fér­jét. Formaöntő. Most kaptak lakást. Lontai .Józsefné két évvel ezelőtt kötött házasságot a szomszéd faluban, Bándon. Egy-két lány pirulva bizony­gatja: akad fiatalember Be­­renden is. Néhányan szomo­rúan lehajtják fejüket, kitér­nek a válasz elől. Akik távo­labbi városokban találtak fér­jet , elmentek, itt hagyták a gyárat, a szakmát, a falut Nehéz megszokni Azt mondják, az idegen na­­gyon nehezen tud megbarát­kozni a faluval. A világh­rű porcelángyár dolgozóinak sokkal kevesebb kulturális és szórakozási lehetőséget nyújt Herend, mint amennyire vágynának. A lányok zöme munkás­szálláson lakik. Délután ha­zamennek, s egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a szabad­­idejükkel. A moziban heten­ként kétszer van egy-egy elő­adás. — Strandot ígérnek évek óta. Víz is van, hely is, csak a pénz kell mindig másra. — Hétmillióba került az új kultúrház ... ennyi pénzbe be lehetne csomagolni külön­­külön az épület minden egyes kövét. És még kazánházra sem tellett. Mozdony szolgál­tatja a meleget, ott díszlik az épület mellett. Elcsúfítja az egész környéket — méltat­lankodnak. A könyvtárat dicsérik. Azt mondják sok jó könyv, lexi­kon nyújt szórakozást az ol­vasást kedvelőknek. Mester Vilma az egy hó­napja alakult KISZ klubhoz fűz reményeket. — Azt hiszem, hamarosan megszeretjük a klubunkat. Talán segít majd az otthont is pótolni azoknak, akik messziről jöttek Herendre, s itt laknak a szállón Tudom, nagyon hiányzik a lányoknak az anyuka, a testvérek, a ba­rátok ... Nehéz megszokni idegenben... Nehéz, de nem lehetetlen. Főleg akkor nem, ha segíte­nek. Mike Tiborné Porcelánfestők Kevés-e a férjnek való ? Nem boszorkányság — csak nyugodt kéz, jó szem kell a WR mintához — vallja Glück József brigádvezető. Lorbert Ferenc — a műhely 48 éves „veteránja” Kifogástalanul sikerült a kancsó — Mester Vilma elégedett. (Fotó: Péterfay) Szűreire meglesz: A káptalantóti „borkombinát“ Országosan is legújabb — Zalából: háznyi hordók 400 mázsát „tud“ naponta — Ha majd 90 hold termőre fordul — Szenzációs nap volt szombaton és vasárnap. Németh István, a fiatal szőlész­brigád vezető szinte sugárzik: a Ri­­zamajor ilyet még nem látott! Iszo­nyatos erejű trailerek — dübör­gött alattuk a föld — lassan hozták a beton­hordókat, a 2500 hektósa­­kat. Káptalantótiból jónéhány isz­­tag is kijött a ..szenzációra”. Csak mondogatták: — Hát ez, nem hordó. .. Csakugyan, valaha ekkora háza­kat építettek a hegyek nincstelen­jei errefelé. A különös cigányfalu, a rizai telep házikói ma is kiseb­bek, mint egy-egy ilyen hordó. Szemben guggolnak, össze lehet ha­sonlítani. A katlan aljára tekint most vala­hány hegy, ahány csak van, s ide­lát a tapolcai medence széleiről. Legtöbbet persze a Tóti-hegy lát az oldalába mélyült különös létesít­ményből, ahova nemrég meghozták a háznyi, előregyártott betonhordó­kat. — Az ilyeneket helyben szokták „megépíteni”... — Nohát éppen ez a különleges­ségünk: az országban ez az első ilyen bortároló és borf­eldolgozó, amely előregyártott elemekből ké­szül. Tóth Béla, a káptalantóti tsz fő­­agronómusa szemlátomást igyek­szik közömbösen beszámolni az ügyről, nehogy dicsekvésnek ve­gyem, a hanghordozás azonban örö­mét is, büszkeségét is elárulja.­­ Több mint négymillióból épül­­ tároló és a feldolgozó. A gépeket már megvettük. Sokat jelent ez ne­künk. — De ez az előregyártott elemes do­­b. .. A szállításuk nagyon költ­séges. Nem drágítja ez a hagyomá­nyoshoz képest? — Ellenkezőleg. A Zala megyei Tanácsi Építőipari Vállalat szerint olcsóbb. Mert otthon egy sablonnal megcsinálták a 13 hordót, keve­sebb a munkaigénye. Nem kellett helyszínre hozni a betonozókat és a nyersanyagot. Gyorsabban is ment, így munkaerőt is megtaka­rítottak. Nekik is jó, nekünk is. Szüretre elkészülnek vele. — Most szeptemberre? — Igen. Napi 400 mázsát már itt préselünk. Németh István, a brigádvezető hitetlenségem lesi, amint körülné­zek az alattunk elterülő feldúlt hegyoldalon. Betonkeverő, téglák, vibrátorok, sürgő emberek. Ennek még csak a neve pince, se oldala, se teteje. —Szeptember tizenötödikén bi­zony átadják. Addigra elkészül itt a két 500 hektós nagyhordó is... A „kicsik” is háznyiak. — Tudja mit jelent ez nekünk? S a két szakember most már minden „szégyenlősség” nélkül egymás szavába kapva magyaráz: — Olyan lesz itt a szüret, mint az aratás: harminc nap, aztán jóna­pot. Ez itt szinte emberi kéz nélkül feldolgozza a szőlőt. Egy negyven hektós horizontális villanyprés, lift, edények, szikkasztó, csillék... Naponta 400 mázsát... annyit le is szedünk. A főagronómus, Tóth Béla, lá­bunk alatt az épülő újjal, már a jö­vőt fejtegeti: — Négy-öt év alatt bőven meg­térül az egész. Mert ezentúl aligha­nem minden liter borunk egy fo­rinttal legalább többet ér általa. Mert, egyszer az, hogy itt veszteség nincs, másodszor, hogy gyorsabb, harmadszor, jobb a minősége, ne­gyedszer, hogy több „levet” nye­rünk. Több levet a hegyből , jobbat is?— ötezer hektós lesz a tároló. Egységes borokat tudunk előállí­tani, nagyüzemben, ez a lényeg. Egységes fajtiszta borokat... — Eddig is „esett” egy-két arany­érem. .. — De most ugyanez nagy meny­nyiségben „sikerül”. Bonyolult fejtegetés következik a káptalantótiak híres borairól. Hogy „fejlődik”, tisztul és érik, hogy születik ezután már nagyban. — Kell is, hogy nagyban csinál­juk. Jövőre termőre fordul még negyven hold. Még összesen kilenc­ven hold új telepítés nem terem. Ha az „belép”, meg az, amit majd ezután telepítünk... Különben az a jó ebben az egész építkezésben, hogy nem fejezzük be. Befelé a hegy alá bővíthető a tároló, újabb gépsorral a feldolgozó, így építjük. A sok gazdasági adat után alig merem megkockáztatni, hogy sze­rintem igen szép is lesz ez az or­szágban is első előregyártott ele­mes borkombinát. Azt­ mondják, persze, a vidék is szép, ahhoz illik. S akkor meg én gondolok valami „gazdaságibb” dologra. — Ezek közé a roskadozó szép szőlősorok közé híres magyar boro­kat ígérő tőkék közé, csakugyan ideillik a legmodernebb borkom­binát is. Sztankay József NAPLÓ 3 Különbség a munkában - különbséget a fizetésben mikor a meglévő kereseti különbségek növelésé­ről beszélünk — és ez gyakori téma napjainkban — sokan kizárólag csak a vezető beosztású dol­gozók nagyobb anyagi megbecsülésére gondolnak. Valójában pedig nem kisebb, nem is egyszerűbb feladat a munkások körében tapasztalható nagyfokú egyenlősdi felszámolása sem. A munkás bérlistán igaz, jelenleg is tapasztalhatók lé­nyeges jövedelmi különbségek. Ezek azonban főleg a ledol­gozott órák számát vagy a kimutatott mennyiségi teljesít­ményeket tükrözik, és kevésbé fejezik ki a végzett munka minőségében, a szakértelemben, a vállalt felelősségben lévő különbségeket. Így azután előfordul — sajnos, nem is rit­kán, — hogy a legtöbbet keresők, a „listavezetők” nem a nagytudású, a bonyolult és felelősségteljes munkát végző szakemberek, hanem a betanított munkások, a segédmunká­sok, az ismétlődő rutinmunkát végző szakmunkások. Jelenleg a közhangulaton túl elvéb tényezők is inkább az indokolt kereseti különbségek csökkentése, sem­mint nö­velése irányába hatnak. A szakképzetlen vagy kevésbé kva­lifikált dolgozók alacsony jövedelmének emelését anyagi, szociális, családi körülmények, a megélhetés minimális fel­tételei gyakorta nyomatékosan indokolják. Éppen az ala­csony bérköltségek miatt gazdaságtalan a nehéz fizikai munkák gépesítése, s így egyre növekszik a kereslet a se­gédmunkások iránt. Ez a fokozott munkaerőkereslet, amit ráadásul a bázis bérszabályozás jelenlegi rendszere csak felerősít, növeli a képzetlen munka anyagi elismerését és sokakat távol tart a ma már szinte nélkülözhetetlen folya­matos szakismeret szerzéstől, kiegészítéstől, a bonyolultabb, a felelősségteljesebb munka vállalásától. S mivel nincs nálunk elég becsülete, rangja, perspek­tívája a képzett és igényes kétkezi munkának, a pályavá­lasztás előtt álló fiatalok, csakúgy mint szüleik, többnyire a rossz iskolai bizonyítvány kényszerkövetkezményének, szinte büntetésének tekintik egy-egy szakma elsajátítását. Aligha cáfolja ezt, hogy néhány divatos szakmában, — fő­leg a borravaló reményében — túljelentkezés tapasztalható. Annál is inkább, mert ma minden szakmánál divatosabb: diáknak lenni (középiskolában és egyetemen), szellemi mun­kára, pontosabban íróasztalra pályázni. L­ehet, hogy a szükségesnél nagyobb mértékben si­került felébreszteni a fiatalok tanulási vágyát? Ez önmagában nem lenne baj. Bár a beiskolázá­sokat mindenképpen kívánatos a népgazdaság szakember­­igényeihez igazítani. Az viszont már gondot okoz, hogy a fizikai munka magas színvonalon, mesteri fokon sem elég vonzó. Sok vállalatnál megfigyelhető, hogy a segéd- vagy betanított munkások megrekednek a fejlődésben, főként azért, mert anyagilag nem érdekeltek szakmai tudásuk gya­rapításában. Még inkább meghökkentő — ha nem is jel­lemző, de mindenütt akad rá példa —, hogy kezdő szak­munkások segédmunkásként dolgoznak, kisebb felelősség­gel, nagyobb bérért. Több vállalat ma már hatékony erőfeszítést tesz nem­csak a beiskolázásra, hanem társadalmi ösztöndíjak, mun­kásszállók létesítésével, stb. a kezdő szakmunkások meg­tartására is. Mindez azonban még szerény kezdet csupán a szakmunka fokozott megbecsülésének útján. Igazi perspek­tívát, rangot elsősorban a nagyobb anyagi elismerés adhat a szakképzett munkának. Az erkölcsi elismerés is puszta szólammá válik nélküle. Vagyis a kezdő szakmunkás azon túl, hogy a vállalatnál marad, anyagilag is váljon érdekelt­té szakmai tudásának, tapasztalatának gyarapításában. És ne csak a kezdő, az érett szakmunkás is lásson lehetőséget anyagi előrehaladására. E­hhez azonban a mostaninál lényegesen nagyobb kereseti különbségekre van szükség. A legkivá­lóbb szakmunkástól, akiken a műhelyek munkája nyugszik, nem szabad tehát sajnálni a fizetésemelést, a na­gyobb keresetet. Az utóbbi másfél évben igen sok helyen, mivel éveken át nem fordítottak megfelelő figyelmet anya­gi és erkölcsi megbecsülésükre, éppen ez a legképzettebb munkásréteg mozdult meg, más vállalatnál keresve boldo­gulást. E fontos réteg fluktuációja érzékeny, gyakran pó­tolhatatlan veszteséget okozott jónéhány vállalatnak. Ahol viszont megfelelő rangja, becsülete van a magasan képzett, tapasztalt és lelkiismeretes munkának, ott nemcsak a kilé­pések aránya kisebb, hanem az egész kollektíva munkája örömtelibb, ambiciózusabb, termelékenyebb. K. J. a

Next