Napló, 1988. április (Veszprém, 44. évfolyam, 79-102. szám)

1988-04-02 / 79. szám

Állami díjasaink öten a huszonkettőből Hazánk felszabadulásának idei évfordulóján megyénkből, mint az a parlamenti tudósításból is kitűnik, öten részesültek magas állami kitüntetésben, Állami Díjban. Dr. Felek Béla, a Herendi Porcelángyár igazgatója, Entz Béla, az MTA Balatoni Limnoló­­giai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, dr. Markó László, az MTA Műszaki Kémiai Kutatóintézet igazgatója, dr. Pera Fe­renc, a Veszprémi Szénbányák vezérigazgatója, valamint a Veszp­rém Megyei Tejipari Vállalat zirci „Hámán Kató” sajtérlelő bri­gádja. Elsőként az utóbbiakkal készített riportunkat közöljük, majd elkövetkező lapszámainkban bemutatjuk a további kitün­­tetetteinket. Évek óta a vállalat legjobb­jai között tartják számon a Veszprém Megyei Tejipari Vál­lalat zirci sajtérlelőjének Há­mán Kató szocialista brigád­ját. 1962-ben alakult a kol­lektíva, azóta tizenkétszer ér­demelték ki „A vállalat kiváló brigádja” címet, de a szak­mai legjobbak között is sze­repelnek. Mint megtudtuk, harmadszor jelölték őket ma­gas rangú kitüntetés váromá­nyosai között. Az idei felsza­badulási ünnepségen a bri­gád tagjai közül öten vehet­ték át az Állami Díjat. Ke­resztesi Gáborné érlelőve­zetőt, Kiss Józsefné brigádve­zetőt, Révész Ferencné labo­ránst, Áment Istvánné és Hav­­lik Károlyné brigádtagokat ér­te a megtiszteltetés. Nem kellett a célprémium Aki járt már az érlelőben, az nem csodálkozik, tudja, igen nehéz és jó munkával ér­demelték ki a kitüntetést. Az állandó tíz-tizenöt fokos hő­mérséklet csak télen tűnik kel­lemesnek, a reumatikus beteg­ségek előidézője lehet. Az anyagmozgatás zöme még most is kézimunka, s itt nők dolgoznak. - Nem mondhatnánk, hogy azért van ez így, mert nem tö­rődnek velünk - mondja Ke­resztesi Gáborné. - Vállala­tunk igazgatója egy alkalom­mal húszezer forint célprémiu­mot ígért annak, aki megold­ja a gépesítést... Érdemi pá­lyázat nem volt. - Azt sem mondhatnánk, hogy nem változott semmi az évtizedek alatt - folytatja Áment Istvánné -, hiszen nem­régen szállítószalagot szereltek be. Amikor idejöttem dolgoz­ni, még kézzel paraffinoztuk a sajtokat, ma már zsugorfóliá­ba csomagoljuk. Tíz-húsz éve egyenként, vagy ötösével rak­tuk az autókra a sajtot, nem is gondoltuk, mennyivel köny­­nyebb a kosaras rakodás! Ezről ismerni meg a jó sajtot — Mint a minőség helyi őre — kapcsolódik a beszélgetés­be Révész Ferencné­­, mond­hatom, hogy jól dolgoznak asszonyaink. Soha nem volt még minőségi kifogásunk, sem a hazai, sem a külföldi vá­sárlóktól nem érkezett panasz hozzánk. No persze, ez nem egyedül rajtunk múlik. Mi Pá­páról és Gicről kapunk saj­tot. A pápaiak évek óta or­szágos szinten a legjobb saj­tot gyártják. A giciek is ügyel­nek a minőségre, de azért mi is hozzájárulunk a végtermék fogyaszt­hatóságához. Egymás szavába­­ vágva mondják el az asszonyok, hogy mi történnék, ha megváltozna a hőmérséklet: a melegben túl nagy, hidegben túl kicsi buborékok képződnének. A tisztaság olyan alapvető kö­vetelmény, hogy szót sem ér­demel. S van valami, ami lát­szólag nem olyan fontos, pe­dig ... Itt mindenki meg tud­ja enni a sajtot, s rendszere­sen kóstolgatják is. Elképzel­hetetlen, hogy egy kevésbé sikerült szállítmány a keres­kedelembe kerüljön. — Annak is megvan a helye, ami rosszul sikerül — tájékoz­tat Havlik Károlyné. — Ömlesz­tett sajt lesz belőle. Még mi sem tagadhatjuk, hogy az öm­lesztett sajtok a legnépszerűb­bek a vásárlók körében. Borsos áron is kedvelt a trappista — Azért igazán nem panasz­kodhatunk — pontosít Kiss Jó­zsefné. — Azt hittük, hogy az áremelkedés után sokkal ke­vesebb embernek kell majd a trappista. Ezzel szemben ed­dig több sajtot szállítottunk az üzletekbe, mint a tavalyi év hasonló időszakában. Hallot­ta, éppen most kértek még egy kocsiravalót Veszprémből a megszokott szállítmányon kívül.­­ Nekem mégis meggyőző­désem — veszi vissza a szót az érlelő vezetője —, hogy ebben az elismerésben nem csupán a mi munkánk számí­tott. Vállalatunk az utóbbi években új termékek garma­dájával ment ki a piacra. Va­lamennyi népszerű lett, a ré­gieknél jobban szolgálja a fo­gyasztók egészségét. Tekintsük úgy, hogy rajtunk keresztül is­merik el ezt a munkát is. Ezt követően szenvedélyes beszélgetés kerekedett. Nem vita, hiszen valamennyien egyetértettek abban, hol van a csepp üröm az örömükben. Ismert, hogy a magas szintű kitüntetéseket meg kell pá­lyázni, ha igazolni tudják, hogy érdemesek rá. A Hámán Kató brigád kollektív elisme­résre várt. Fájdalommal vet­ték tudomásul, hogy huszonkét ember sok, kiválasztották hát maguk közül azt a tizenhárom tagot, akik tíz évnél régebben dolgoznak ezen a helyen. A végső döntés az lett, hogy öten részesültek a kitüntetés­ben. Ők úgy érzik, hogy va­lamennyiük nevében kapják az Állami Díjat, de vajon úgy ér­­zik-e a többiek is? Zircen 3401 tonna sajtot ér­lelnek évente, jó minőségben. Megérdemlik tehát az asszo­nyok, hogy ünnep előtt kicsit magukra gondoljanak, tervez­gessék, milyen lesz az új ru­ha? Megbeszélték, hogy fo­gadja őket késő este, vagy kora hajnalban a fodrász. Hogy végre szépek legyenek. A pincében ugyanis a fehér köpeny alatt rétegesen öltöz­nek — sok-sok réteget öltenek magukra a reuma elkerülése érdekében -, fejükre szorosan kötik a kendőt, lábukra gumi­csizmát húznak, szóval nem az elegancia a fő szempont­juk. 1() A kitüntetés átvétele után még Váncsa lepő miniszter is fogadta az öt zirci asszonyt. Nevüket beírhatták a minisz­térium aranykönyvébe. Az ün­nepségen olyan izgatottak voltak, mint a kamaszlányok, és olyan csinosak, mint azok az asszonyok, akik egy-két éve dolgoznak, nem negyedszáza­da, mint ők. Varga Ibolya A régebbi felvételen éppen csomagolnak a Hámán Kató brigád tagjai. Sajátos életünk ellenére nem vagyunk bezárkózva Interjú Balogh Béla vezérőrnagy, seregtest parancsnok­kal Április negyedike hazánk felszabadulás utáni történetének, történelmének jelentős napja. Jelképpé vált, a fegyverek csend­jének, nyugvásának szimbólumává. Érthető, hogy becsüljük, tisz­teljük a szabadság, a béke első napját, hiszen régmúlt törté­nelmünk során kevés hasonlóban volt részünk. Különösen ritka volt a csaknem félévszázados béke hazánk történetében. Furcsa, ellentmondásosnak tűnő, hogy békénket fegyvereink is őrzik, védik - pedig így igaz. A hadsereget nem nélkülözheti a diplomácia sem, de elmondható ez akár az ország műszaki fejlődésére is, hiszen a katonai kutatások eredményei egy idő után a polgári életben hasznosulnak ezernyi, mindennap hasz­nált cikkben. Ezért is fontos a Magyar Néphadsereg ismerete, kérdéseink is e célt szolgálják. — Vezérőrnagy elvtárs, ön szerint mi jellemzi a katonapo­litika alakulását napjainkban? — A jelenségek nagyon bo­nyolultak, többnyire ellent­mondásosak. Alaptétel, hogy a katonapolitikát mindig a „nagy” politika, a mindenkori nemzetközi helyzet alakítja, formálja. A katonapolitika - normális viszonyokat feltételez­ve -, soha nem a katonák ön­álló politikája. A döntések az állami és politikai vezetés leg­magasabb szintjein születnek, ezek függvényében változik egy-egy álllam vagy szövetsé­gi rendszer katonai doktríná­ja. A közelmúlt időszakában kétségtelenül születtek törté­nelmi jelentőségű, reményt­­keltő döntések, amelyek vég­ső soron azon a józan felis­merésen alapulnak, hogy az állami háborúnak nem lehetnek győztesei. Ugyanakkor a létre­jött megállapodások, sőt, a felhalmozott atomfegyverek várható további mennyiségi csökkentése — én optimista va­gyok —, sem kelthetnek olyan illúziókat, hogy megszűnt az emberiség pusztulását fenye­gető világháború veszélye. Ha csak a tisztán katonai szem­pontokat mérlegeljük, ehhez nagyon jelentős mérvű, általá­nos leszerelésre lenne szükség. Mi ebben vagyunk érdekeltek. A jelenlegi, összességében kedvező folyamatnak sajnos vannak jól tapintható árnyol­dalai is. A nukleáris erőegyen­súly fenntartására irányuló erőfeszítésekkel párhuzamosan tanúi vagyunk a mind nagyobb pusztító erejű, egyre ponto­sabb, korszerűbb és hatéko­nyabb hagyományos fegyve­rek, helyesebben fegyverrend­szerek megjelenésének. Ezek kifejlesztésére és rendszerbe állítására csak az Amerikai Egyesült Államok évről évre dollármilliárdok tucatjait költi. A csillagháb­orús elképzelések­kel együtt ez a magatartás nyilvánvalóvá teszi a fegyver­kezési verseny fokozására irá­nyuló törekvéseket. A Varsói Szerződés tagálla­mai által követett katonapoliti­kát a múlt év májusaiban elfo­gadott védelmi doktrína hű­en tükrözi. A sajtóban is köz­zétett dokumentum egyértelmű­síti szándékainkat a fegyveres erők fejlesztési irányát, felké­szítési követelményeit és konk­rét feladatait illetően. Az új alapokra helyezett katonapoli­tika teljes összhangba került az általunk mindig is vallott békés egymás mellett élés po­litikájával. Elmondhatom önnek, hogy a védelmi doktrína számunk­ra, katonák számára természe­tesen nemcsak elméleti állás­­foglalást, hanem elsősorban konkrét kiképzési feladatokat jelent. Meg kell felelnünk az újszerű követelményeknek, ame­lyek egyébként lehetővé teszik az eddigieknél gazdaságosabb megoldások alkalmazását. — Tulajdonképpen milyen változások várhatók a Magyar Néphadseregben? — A mi esetünkben alapve­tő, lényegi változások nem várhatók. Mindenki tudja, hogy a mi kis hazánk nem tarthat és nem is tart fenn nagy had­sereget. Az ötvenes évek ez irányú téves gyakorlata bizo­nyította, hogy erre nem is va­gyunk képesek. A Magyar Néphadsereg rendeltetése, — szervezeti felépítése, fegyverze­te és felkészítési rendszere alapján,—, eddig is a védel­mi feladatokhoz kötődött. Gon­doljunk csak a jelentős rész­arányt kitevő honi légvédelmi csapatokra, amelyek még a megnevezésükkel is erre utal­nak. A védelemnek, mint katonai műveletnek megvannak a ma­ga specifikumai. Sokan nem értik ennek sem politikai lé­nyegét, sem katonai vonatko­zásait. Manapság gyakran fel­vetődik a kérdés: tulajdonkép­pen mi szükség van a hadse­regre, ki el­len kell nekünk vé­dekezni, ki akar bennünket megtámadni? A kérdés sajnos nélkülöz minden realitást. A világon felhalmozott támadó­fegyverek még a semleges or­szágokat is fegyveres erőik fo­lyamatos szinten tartására, a védelmi képesség fenntartásá­ra késztetik. A mai kor szín­vonalán ugyanis elképzelhetet­len ütőképes hadsereg felál­lítása egyik napról a másik­ra. Gazdálkodási szempontból sem lenne feltétlenül helyes egy ilyen elgondolás, a had­sereg más feladatairól (elemi károk elhárítása, az ifjúság nevelése stb.) már nem is be­szélve. A parancsnokok, tör­zsek és csapatok felkészítését tehát békeidőszakban kell foly­tatnunk. — Megyénk tehát továbbra is színtere lesz a gyakorlatok­nak? — Úgy gondolom, igen. Sa­játos helyzet, hogy megyéink­­ben sok a mezőgazdasági mű­velésre kevésbé alkalmas te­rület. Ezeket már a felszaba­dulás előtt úgy minősítették, hogy ideális színterei a kato­nai gyakorlatoknak és a kü­lönböző gyakorlólövészeteknek. A kialakult helyzetnek tehát történelmi magyarázata is van. Az igazsághoz tartozik, hogy Magyarországon ma sokkal kevesebb gyakorlóteret hasz­nálunk, mint a háború előtt, vagy akár az ’50-es években. Az érdekek egyeztetése folya­matos és ez soha nem a lőte­rek számának növelésében realizálódik. Mindent összevetve, a lakos­ság megértését kérjük. Tudjuk, hogy a nagyob­b csapatmoz­gatások időszakaiban előfor­dulnak közlekedési és egyéb kellemetlenségek, mi igyek­szünk ezeket a minimálisra csökkenteni. Példa erre a zir­ci úton megépített katonai aluljáró és más intézkedések. — Hogyan ítéli meg a me­gye lakossága és a honvéd­ség kapcsolatát? — összességében jónak, még ha találkozunk néha egé­szen szélsőséges vélemények­kel is. Kapcsolataink a párt­os állami szervekkel, társ fegy­veres testületekkel, iskoláikkal, üzemekkel kifogástala­nok. Sok segítséget kapunk és mi is so­kat segítünk. Jelen vagyunk a különböző választott testüle­tekben és az általuk szervezett rendezvényeken, társadalmi megmozdulásokon. Együtt élünk a lakossággal, közösek a gondjaink. Részt veszünk környezetünk alakításában, gyakran az átlagosnál is na­gyobb aktivitással. Művelődési otthonainkat, sportlétesítmé­nyeinket nagy örömünkre nem­csak a katonák látogatják. Katonavárosainkban pedig a nősü­lések révén egyre kiter­jedtebbek a rokoni kapcsola­tok. Mi úgy érezzük, hogy sajá­tos — laktanyákhoz, napirend­hez és más szabályokhoz kö­tött — életünk ellenére nem vagyunk bezárkózva, sikerrel illeszkedünk környezetünkbe. De hadd említsem meg a vé­lemények egy bosszantóbb példáját is. Sokan úgy gondol­ják, hogy a hivatásos állomá­­nyúaknak nem kell lakbért és fűtési díjat fizetni, ingyen kap­nak személygépkocsit haszná­latra és térítésmentesen étkez­nek. Kihasználom a lehetősé­get mindezek cáfolatára. Saj­nos nem így van, mi ezt soha nem engedhettük meg ma­gunknak. — Megítélése szerint milyen erőpróbát jelent ma a sorka­tonai szolgálat? — Komoly, férfias, de tel­jesíthető erőpróbát. A sorkato­nai beosztások döntő többsé­ge jó elméleti felkészültséget, és megfelelő fizikai állóképes­séget követel. Kiemelt követel­mény a hadsereg rendjével, fegyelmével való azonosulási készség. A szolgálat nehéz, kemény, felelősségteljes, egyes helyeken idegileg is megter­helő. A hadseregnek testileg és lelkileg egészséges, intelli­gens katonákra van szüksége. Meggyőződéssel vallom, hogy a többség ilyen is. Túlnyomó­­részt jellemző a nehéz szolgá­lat tudatos vállalása és a tisz­tességes helytállás. A mi érték­ítéletünk szerint nincs alapve­tő baj a magyar ifjúsággal. Az elenyésző kisebbségnél ki­mutatható bajokban az a nyugtalanító, hogy egyre mé­lyebben gyökereznek. Minden bevonulásnál előfordul néhány neveletlen, a követelményekkel azonosulni képtelen fiatal. Ezek többnyire már gyerekfej­jel az élet perifériájára szo­rult, kiábrándult emberek. Be­vallom, velük nem kevés bajunk van. Általános problémánk a fiatalok jelentős részének gyenge erőnléti állapota, a sporttól, testedzéstől való ide­genkedése. Sokaknak okoz problémát a közösségi életbe való beilleszkedés, a nap mint nap élvezett szülői gondosko­dás átmeneti hiánya. - És milyen a hadsereg fe­gyelmi helyzete? - Biztosítja feladataink ma­radéktalan végrehajtását. A katonai rend és fegyelem fenntartására kiemelt figyelmet fordítunk és a­ kívánt ered­ményt el is érjük, összességé­ben stabil, kiegyensúlyozott a helyzet, katonáink fegyelme­zetten teljesítik feladataikat. Természetesen minden törvé­nyes eszközt felhasználunk ar­ra, hogy ez így is maradjon. Kíméletlen harcot folytatunk az italozás ellen, és sajnos egyre gyakrabban foglalkoz­nunk kell a kábítószer-élvezők kezelésével. A hadsereg hűen tükrözi a társadalomképet, bár ezt nem­­mindenki értelmezi így. A részeg, randalírozó katona láttán kevés embernek jut eszébe, hogy ezt a magatar­tást feltehetően, nem a had­seregben alapozta meg. A katonák nevelésében to­vábbra is támaszkodni kívá­nunk a szülőkre, a hozzátarto­zók támogatására. Rendszere­sen tartunk szülői értekezlete­ket és kiterjedt levelezést is folytatunk. Sajnos mind gyak­rabban találkozunk érdektelen­séggel, nemtörődömséggel. A fiatalkorú bűnözés szaporodá­sa következményeként növek­szik a büntetett előélettel be­vonulók száma. Velük nagy körültekintéssel és javuló ha­tékonysággal foglalkozunk. Szomorú kudarcok is érnek bennünket, hiszen a nálunk visszaesők általában súlyos büntetéseket kapnak. Az ilyen esetek mindig megrázóak, de még így sem jelentenek ele­gendő visszatartó erőt. Szól­nom kell arról is, hogy a rendszeresített fegyverzet ke­zelése önmagában is fegyel­met, nagyfokú figyelmet köve­tel. Katonáink ily módon is formálódnak, pozitív emberi­­ magatartásbeli tulajdonságok fejlődnek ki bennük. Legtöbb­jük itt találkozik először bo­nyolult technikai eszközökkel és bizony gyakran jelentkezik a „félsz”, amikor ezeket gondjaira bízzuk. Egy idő után aztán legtöbbjük legyűri fé­lelmét és felülkerekedik a fe­lelősségérzet. Ez a folyamat, a kiképzés talán legkelleme­sebb velejárója. — Mennyire korszerű jelen­leg a Magyar Néphadsereg fegyverzete? — Megítélésem szerint fegy­verzetünk megfelelően korsze­rű, a színvonal tökéletes össz­hangban van feladatainkkal. Csapataink gépesítettek, ma­nőverkészségük jó szintű. Fegy­vereink hatékonyak, nagy pon­­tosságúak. Általános jellem­ző az elektronika szerepének fokozódása, a különböző mű­veletek számítógépes támoga­tásának térhódítása. Harci technikai eszközeink egy részét egyébként rendsze­resen bemutatjuk és megelé­gedéssel tapasztaljuk a hadi­­technikai bemutatók iránti ér­deklődést. — Valóban tapasztaljuk a nyitást. Folytatódni fog ez a folyamat? — Szándékaink szerint igen. Az a célunk, hogy a szülők, a vállalati, üzemi kollektívák, az iskolák növedékei stb. mi­nél jobban megismerjék a ka­tonák életét, valós informáci­ókkal rendelkezzenek. Ezzel — nem titkolt módon — el sze­retnénk érni, hogy a katonák tevékenységét nagyobb meg­becsülés övezze, illetve meg­szűnjenek a mendemondák talaján születő helytelen ér­tékítéletek. — Katonáink számára mit jelent a béke védelme? Ennek tudatában végzik mindennapos tevékenységüket? — Azt hiszem, igen, de a kérdés ennél bonyolultabb. Jómagam kétlem, hogy a ka­tona fárasztó kiképzési felada­tai során, vagy éppen a piló­ta repülés közben erre gon­dolna. Abban sem vagyok biz­tos, hogy valamennyi sorkato­nánk eljut saját tevékenységé­nek a béke védelmével való társításéiig. Abban viszont meggyőződéssel állást tudok foglalni, hogy tisztjeink, tiszt­helyetteseink szinte kivétel nél­kül ennek tudatában teljesítik hivatásukat. Egyébiránt meggyőződésem, hogy a Magyar Néphadsereg hivatásos katonái a béke el­kötelezett hívei, csakúgy, mint a Varsói Szerződéshez tartozó más hadseregek tisztjei és tá­bornokai. Nagyon jól tudjuk, mire kell vigyáznunk, mit kell megvédenünk, miben fejeződik ki felelősségünk. Mi bízunk dolgozó népünk szorgalmá­ban, tenniakarásában, a ki­bontakozásban. Meggyőződé­sünk, hogy az országnak és a világnak tartós békére van szüksége. — Az ismert mondás szerint minden katona tarisznyájában hordja a marsallbotot. Az ön pályafutása igazolja ezt? — Amennyiben a marsallbo­tot jelképesnek tekintjük, igen. Személyes pályafutásom egyéb­ként tipikus is, egyéni is. Úgy gondolom, ez mindenkinél így van. Tipikus, mert hasonlóan alakult több társaméval, akik­kel együtt kezdtem a katonai középiskolában, az ötvenes évek első felében. Egyéni, mert néhány körülmény kétségtele­nül befolyásolta pályafutáso­mat. P­éldául a család min­denben segített, megértett. Ha esetleg a rendfokoza­tomra is gondolt, elmondom, hogy ennek, bár egészséges hajtóerőnek tartom, soha nem tulajdonítottam kiemelt jelen­tőséget. Az embert mindenek­előtt a tettei, teljesítményei minősítik, és ez így van ná­lunk, a Magyar Néphadsereg­ben is. Erdélyi György NAPLÓ - 1988. április 2., szombat -­­

Next