Viharsarok Népe, 1956. július-október (12. évfolyam, 154-255. szám)
1956-07-01 / 154. szám
1956. július L, vasárnap SiVai*ai&k Hif* — Nekünk csak húsz hol dunk lesz. De négy lovunk hozzá, két ökrünk, három tehenünk. Embererőben: én, «posed. «nyósodj anyád.. Balázs, meg te. Összesen hatan. De mi érünk annyit, mint belőlük húz. Nálunk egyetértés van. Majd estére megtárgyaljuk ezt apásodkkal is — és visszacsúsztatja a notöszt. Sárikában a keserűség előbb csak cserdis lázadásban morajlott fel. — Hogy én meg Balázs? Ezt maga komolyan akarja ideapám? — Hát persze! Nem érted?! Nekem meg kell mutatni, Irigy és is értek a gazdálkodáshoz. És ezt csak úgy fed . n nekik fetiaonyítani, ha legalbb húz holddal állok ki ellenük. — De én nem szeretem Balázst! Utálom! — Hát az án! Merd megsieted. — Soha! Ebben a szan határozottan tört fel belőle az apja elleni lázdá i. Gömöri belevágta lángoló tekinteté a lánya arcába. — Hogyan? Te talán nem akarod, amit én akarok? Sárika felállt. Vállára csúszott a fejkendje. — Nem! Nem! — Hát akard! Érted? Akarod! — Nem akarom! Az apját elöntötte a méeg. — Az anyád istenit, az lesz, amit én akarok! Hozzá mész! — Menjen hozá maga! Gömöri elbődiit. Ekkor Sárikának a hangja süvített fel, de olyan tiltom, olyan parancsoló itt, hogy az apja meghökkent. — Ne merje brántaok mert megtalálom gyűlölni örökre! A potom hósokra lendült keze lehanyatlott. A lenyugvó nap«iem ízzisei lángpírosabbai, mint az ő arca most a belefutott vértől. Arciznai le-fe szaladgáltak. Szemei vadul forogtak. Hihette az ember, hogy rettenetes haragjában felfalja az az egész világot, vagy darabokra töri a földgolyót. De egében más történt. Hirtelen fehér sápadtság szökött asztalába. Lassan felemelte a karját és az ajtóra mutatva, higgadtan szűrte fogai között a szeme. Odaugrott, szavakat. — Ki innét! Te is A falon egy vagy kampószerosj ostor lógott. Ebben akad, meg diaben forgó Azi: kapta le, te eafka! — Majd megtanítalak én! Huszár voltam én... Bántam én makacs lovakkal. Majd téged is engedelmességre tanítalak. Sárika magasba kapta a fejét és dacosan nézett apjának villámokat szóró szeme közé. — Üssön agyon! Akkor se megyek hozá! Meglend Üt a kezében az ostor. A heves vitában nem vették észre, hogy Pista lépett be az istállóba. A legény látta, hogy Görmöri ütésre emelte az ostort Sárikára. Miifk a la’ di úgy pattant a dühös ember mellé és megragadt annak a karját. — Ne bántsa! Gömöri rákapta a tekintetét és úgy elbcdült, mint egy halálos sebet kapott vadulat. — Kuss in net ! Ez a mi ügyünk! Vagy te is akarsz? — és villámigyorsan felkapta kezét, hogy arcul csankodja a legényt. Pista megkapta Sárika karját és vitte az ajtó felé. Ott hirtelen visszafordult. — Levele van az elnöktől. Gömöri felhördült. — Kotródjatok az anyátokárfetennt! Pokolba veletek! Vele is! Az egész világgal! — Kiú irtózatos dühében feléjük vágta az ostort. A lány, meg a legény kírfi piwentek az istállóból és a zúgva röpülő ostor az ajtóié iához csapódot. * Sárika a nagymamához vette útját. A mindég mosolygós szeműj széparcú öregasszony összecsapta a kezét, amikor meglátta könnyesszemekkel beállított unokáját. — Jes?zisom, mi a baj, tubikám? A lány zokogva öntötte ki szívének minden keserűségét. 7. Gömöri még másnap is d lrált. Nem lehetett hozzá szólni. Estefelé már a felesége nem állhatta tovább a hallgatást lánya kiűzetése miatt és így szólt hozzá keményen. — Azért nem kellett volna. Most mindenki rólunk beszél. Gömöri éppen evett. Megállt a szája mozgása. Hatalmasat csapott öklével az asztalra. — Hallgass, az úr is teáit, te is! Hát engem midenki leköpködhet, megrugdoshat, földhöz vághat. És én mind zekét csak tűrjem ef ? Hát nem, még ha pozd úrává törik a földgolyó is, akkor is megmutatom — és ütemesen verte az asztalt, — még akkor is, ha a lányod nem akar segíteni, hogy visszaüthessek annak a nagy száj úrnak ott. 8. Napokkal később a háztáji krumplit kapáltért. Már alkonyatba hajlott a nap, amikor valaki a vállára tette a kezét. Gömöri felegyenesedett és megfordult. Pataki mosolygott rá. — Jó estét. Fogadták a köszönését. «— Magam jöttem Gábor, ha már a levelemet semmibe Bevetted. Ne lépj te ki! Nézd, én belátomrt a hibámat. — Hibánk az sok van — és végighúzta széles tenyerét izzadt homlokán. — Én nem szólok bele többet a te dolgodba. Senkiébe se. Mindent megbeszélünk ezután. Közösen. Ügy jó az. Ügy helyes az. Az állatokhoz meg mégis csak te értesz közülünk a legjobban, fiát gyere csak vissza, mert már nagyon hiányzol nekik. összenéztek és elnevették magukat. Aztán kezet ráztak hosszan, barátságosan. Majd Gömöri odafordult az asszonyhoz. — Eredj Tercsi és hívd haza azt a lányt. Azt hiszem, az apja háziban van a helye. — Annak bizony ott — és igazgatta a fejkendőjét. — Nem is kellett volna álmat kikerülnie. Gömöri legyintett. — Jól van, no. Mondd neki, hogy nem haragszom rá. Egy pillanatra elhalgatott, majd mosolyogva folytatta. — ö meg oda tudtára Pistának, hogy helye van a házaiéiban, ha már meg tudta dobogtatni Sáskám szívét. Galbáts Lajos László, cpcticpomípí’tpocpdjd’md» Bizonyára Te is ismered Öt, Kedves Olvasó. Nap, mint nap taálkozhatsz vele az utcán, munkahelyedee, a szemináriumban, stb. Mindenütt megtalálhatod, ahova amberek jönnek össze, hogy megbeszéljenek, megvitassanak valamit. Mindenről szeret tudni, még öyanba is beleüti az orrát (sajnos mindig), amihez semmi köze sincs. Sajnálja, hogy csak két füle van, mert mindent meg szeretne halani, s még jobban bánkódik azon, hogy nincs olyan szeme, amellyel beláthatna a falak mögé, vagy ha így hozza az élet — az emberek topongójába, neki mindent kell adni. Ő a Tökéletesség, a Bölcsesség, az Előrelátás, a Nagy Ember, akihez abszolút bizonyosságal fordulhatsz bármilyen kérdéses, ha valami nem hagyott az északa aludni, ő tudja ki kivel jár .A vendéglőbe, X-nek hányszor perelték meg a vakbelét, Y-nak :i a szeretője, N-néhányszor csali meg ,a férjét, melyik aszpirin a lgjobb fejfájás ellen, ki varrja a lgjobb, legízlésesebb ruhát a vasban, melyik újságot érdemes lásnod, mi a divat Pesten, ki ért a fotón városodban, s így Vvább... Ki tudná mindazt felsejlni, amit ő tud?! S ezeket biztsan tudja: mérget lehet rá venni szerinte! Legutoljára az egyik szeminárimban találkoztam vele. Itt az lazság okáért meg kell jegyezem, hogy a politikai kérdésekben a legtájékozottabb. (Ez csak terészetes.) Ő mindent előre lát, ski önálló véleménye van a delik menetéről, ő „biztos hely“-ről érzi értesüléseit, „szavahihető’’ igenek a barátai. Ismerősei ülik a minisztériumokban. Jó barátja az, meg ez az elvtára. Ha ő akarná, bármelyik pillanatban feljebb emelkedhetne, ő bármikor félre állíthatná ezt, meg azt, aki szerinte csak bitorolja a dolgozók bizalmát. De ő van annyira gerinces ember, hogy nem teszi. Mint mondtam, neki véleménye van mindenről. Ez bizony nagyon dicséretre méltó. Sajnos, ezek önállósága már vitatható... Egyébként, hogy csakugyan nagy ember, azt az is alátámasztja, hogy egyazon kérdésről nem is egy, hanem két véleménye van. Mikor közéletünk vezetőivel találkozik, akkora „szabadságot“ köszön, hogy majd leesik a kalap a fejéről, s szinte fröcsög a nyála, hogy mennyire helyes volt ez, meg az az intézkedés a kormány, a párt részéről. Hogy milyen bölcs volt X elvtárs, aki éberen vigyázott a tömegek érdekére és sohasem engedte, hogy az „osztályellenség betegye kezét“ a város vezetésébe. Amikor termelési értekezlet van, mindig „önkritikát“ gyakorol, még olyankor is, amikor nem a helyénvaló, de így X elvtárs látja, hogy ő milyen jól „viszonyul“ a munkához, mennyire szívén viseli a köz ügyét. Nagyon finom modora van. Bírálatában is mindig tapintatos. Ő csak „építő“ kritikát mond. Mindenkinek a kedvébe férkőzik, akitől tarthat. Négyszemközti beszélgetésekben ócsárolja beosztottjait, eláztatja a vele azonos állásban levőket, dicséri a felette állók ügyetlenségét. Egyszóval olyan, akire te azt mondod, kedves Olvasóm, hogy lefelé tapos, felfelé dörgölődzik. De nézzük meg az ő másik véleményét is! Ebben ismét újabb jó tulajdonságát ismerhetjük meg. Nagyon óvatos. Ezt csak „bizalmasan“ mondja el mindig, s nem is akárkinek és nem is akárhol. Neki is megvannak a barátai, akiket jobban kitüntetett bizalmával, mint másokat, összejárnak szombat esténként, ami egyáltalán nem bűn, hiszen mások is csinálnak ilyet. Azaz ilyet nem. Leggyakrabban az ő lakásán gyűlnek össze. Nyilvános helyekre csak akkor mennek el, ha üzemi vacsora, vagy egyéb ehhez hasonló van. Ilyenkor szerényen felöltözve megjelenik feleségével, koccint az „elvtársakakal“, mosolyog, ha kell nagyot nevet, s magában pedig átkozza az egészet, — hiszen mennyire más az a társaság, ahol valóban jól érzi magát! Úgy tíz óra felé általában mindig elfogja a rosszullét a feleségét, tudniillik szívbántalmak gyötrik. (Óh, az az átkozott múlt rendszer!). Sietve eltávoznak és a többiek még sajnálkoznak is rajtuk. Amint kiérnek a „veszélyes zónából“, meggyorsítják lépéseiket, mert már így is megvárakoztatták a többieket. Elnézést kérnek a szerény toalettért a társaságtól, de hát „oda“ nem mehetnek abba a ruhába, ami „itt” a megszokott. Ha X elvtárs ilyenkor látná, amikor a befüggönyözött ablakok mögött folyik a szokásos „trécselés“, egészen bizonyosan más véleménye lenne róla, és nem javasolná általában félévenként jutalomra, rendkívüli segélyre, stb. Ilyenkor a szívbajos feleség megereszti nyelvét. Elmondja, hogy tegnap az üzletben milyen bosszúság érte, mert nem kapott csak négy csomag vajat. (Hja, a jó öreg Weisz bácsit kifúrták!! Azután, hogy könnyebb legyen az emésztés, Lexi a zongorához ül és táncolgatnak. Ebben is nagyon szerények. Csak a szalontáncokat szeretik. A csárdástól Isten mentsen! Inkább egy szép tangót járnak, s tánc közben nem feledkeznek meg arról sem, ami a Szent Könyvben találtatik, hogy „egy test, egy lélek“. (Hiszen szombat este van!) Ma erősen hajnalodik mindig, amikor véget vetnek az efféle csendes hétvégi áhitatoskodásnak. A nagy Ö talán a mostani szemináriumra is ilyen kellemes éjszaka után jött el. De ez egyáltalán nem látszik rajta, mert éppúgy jegyzetel, hozzászól, mint máskor, hogy lássák: Ő milyen jó demokrata! Otthon pedig, ha véletlenül elkésik az ebédről, bosszankodik a drága nejnek, milyen értelmetlen társaság van ott, mennyire lopják az időt az üres fecsegéssel, és így tovább. S ő mégis jó fiú! Olyan, akinek itt is, ott is „tekintélye“ van. Ugye ismered kedves Olvasó? Te is tudod, ki ő? De ha mégsem tudnád, én megmondom. Szemfényvesztő, akinek csodálom művészien kifejlett alkalmazkodó képességét, jó szimatát. Társadalmi életünk piócája Ö. Sakál és kígyó egyszerre. Két szóval: kétarcú ember. Mennyivel nyugodtabban élhetnénk, ha egyik arcát sem látnánk!... Tóth Lajos KÉTARCÚ EMBER Nesze neked, 'Petőfi Sándor...' A város közvéleményét ' nem nyerte meg az I. számú iskola előtt nemrég elállított Petőfi-szobor. Ezért, közöljük az alábbi karcolat-szerű írást. Jó két-három héttel ezelőtt, a Petőfi utcai általános iskola előkertjéban, karcsú oszlopon, egy lepedőbe burkolt csomag jeleskedett. És, aki szemügyre vette az oszlopot, illetve az oszlopon ékeskedő felírást, nyomban rájöhetett, hogy a csomag valószínűleg Petőfi Sándor háromdimenziós képmását rejtegeti maigábam, s mindössze már csak az ünnepélyes időpont megjötte hiányzik ahhoz, hogy a szoborról lehulljék a lepel és városunk, Békéscsaba ismét gazdagabb legyen egy eszmeileg dús műalkotással. Ám a járókelők meglepetésére a csomag egy szép napon eltűnt az oszlopról; nyilván a sok esőzés által keltett aggodalom tüntette el onnét, s már-már úgy látszott, hogy az utca megszokott járókelői szegényebbek lesznek egy szoborleleplezés lélekemelő pillanatainak emlékével. De nem így történt. Az egek, s a szobor életrehívói kegyesek voltak hozzánk és az utókorhoz is. Egy pár nap óta ott virít a szobor az oszlop tetején, lepeltelenül és leleplezetlenül, farkasszemet nézve a csodálkozó, bámész járókelőkkel és olyan provokáló szemmel figyeli a gyanútlan jövőmenőt, mintha azt pimaszul bosszantaná az ő jelenléte. Öh, ti boldogító leplek, megszépítő, burkoló leplek! Addig, míg ti eltakartátok ezt a szobrot, addig Petőfi Sándor úgy élt a tudatunkban, mint a világszabadság zengőszavú, halhatatlan dalnoka, mint a világirodalom legnagyobb négy lírikusának egyike. Sajnos, a lepel lehullt, s alóla előbukkant egy csapottvállú, göthös kinézésű, gumi-nyakú, kackiás mellszobor, melynek annyi köze van Petőfi Sándor volt valóságához, mint a békéscsabai téglagyár nagy kéményének egy patagóniai ebihalhoz. Vajon, ki ne emlékezne az egyik képeslapunkban — bocsánat, már nem emlékszem, melyikben — jó pár hónappal ezelőtt megjelent eredeti Petőfi-fényképre, ahol a mi nagy költőnk — a fénykép rongált volta dacára is — olyan ahogy azt látni véljük volt, „Világszabadság“ drámaian a áradó sorai mögött. És most a Petőfi utcai iskola kecskeszakállas arszlánja pedig olyan tekintettel méreget bennünket, mint ahogy annak idején a cári kormány bérgyilkosa méregette Puskint, mielőtt végzett volna vele, s mielőtt tettével mocskos nevét örökre be nem írta volna az emberiség kultúrtörténetébe. Nesze neked, Petőfi Sándor! Szekeres Béla « Szeretnénk a szakértők véleményét is közölni. Kérjük, szóljanak hozzá a cikkhez. S szeretnénk, ha az is nyilatkozna, aki a szobor leleplezését engedélyezte.