Viharsarok Népe, 1956. július-október (12. évfolyam, 154-255. szám)

1956-07-01 / 154. szám

1956. július L, vasárnap ­SiVai*ai&k Hif* — Nekünk csak húsz hol d­unk lesz. De négy lovunk hozzá, két ökrünk, három tehenünk. Ember­­erőben: én, «posed. «n­yósodj anyád.. Balázs, meg te. Összesen hatan. De mi érünk annyit, mint belőlük hú­z. Nálunk egyetértés van. Majd estére megtárgyaljuk ezt apásod­kkal is — és vissza­­csúsztatja a no­töszt. Sárikában a keserűség előbb csak cserdis lázadásban m­oraj­­lott fel. — Hogy én meg Balázs? Ezt maga komolyan akarja ideapám? — Hát persze! Nem érted?! Nekem meg kell mutatni, Irigy és is értek a gazd­álkodáshoz. És ezt csak úgy fed . n nekik f­etiao­­nyítani, ha lega­lbb hú­­z holddal állok ki ellen­ük. — De én nem szeretem Balázst! Utálom! — Hát az án! Merd megs­ie­ted. — Soha! Ebben a s­z­­an határozottan tört fel belőle az apja elleni lá­­z­­dá i. Gömöri belevágta lángoló te­kinteté a lánya arcába. — Hogyan? Te talán nem aka­rod, amit én akarok? Sárika felállt. Vállára csúszott a fejkend­­je. — Nem! Nem! — Hát akar­d! Érted? Akarod! — Nem a­ka­rom! Az apját elöntötte a méeg. — Az anyád istenit, az lesz, amit én akarok! Hozzá mész! — Menjen hoz­á maga! Gömöri elbődii­t. Ekkor Sárikának a hangja sü­vített fel, de olyan tiltom, olyan parancsoló itt, hogy az apja meg­hökkent. — Ne merje brántaok mert meg­­találom gyűlölni örökre! A potom hósokra lendült keze lehanyatlott. A lenyugvó nap«­i­em ízzisei lángpírosabbai, mint az ő arca most a belefutott vértől. Arcizn­ai le-fe­ szaladgáltak. Szemei vadul forogtak. Hihette az ember, hogy rettenetes haragjában felfalja az az egész világot, vagy darabokra töri a földgolyót. De egében más történt. Hirtelen fehér sápadtság szö­kött asz­talába.­ Lassan felemelte a karját és az ajtóra mutatva, higgadtan szűrte fogai között a szeme. Odaugrott, szavakat. — Ki innét! Te is A falon egy vagy kampósze­ro­sj ostor lógott. Ebb­en akad, meg diaben forgó Azi: kapta le, te eafka! — Majd megtanítalak én! Hu­szár voltam én... Bántam én ma­kacs lovakkal. Majd téged is en­gedelmességre tanítalak. Sárika magasba kapta a fejét és dacosan nézett apjának villá­mokat szóró szeme közé. — Üssön agyon! Akkor se me­gyek hoz­á! Meglend Üt a kezében az ostor. A heves vitában nem vették észre, hogy Pista lépett be az is­tállóba. A legény látta, hogy­ Gör­möri ütésre emelte az ostort Sá­rikára. Miifk­ a la’ d­i úgy pattant a dühös ember mellé és megra­gad­t­ annak a karját. — Ne bántsa! Göm­öri rákapta a tekintetét és úgy elbcdült, mint egy halá­los sebet kapott vadu­lat. — Kuss i­n net ! Ez a mi ügyünk! Vagy te is akarsz? — és villámi­­gyorsan felkapta kezét, hogy ar­cul csankodja a legényt. Pista megkapta Sárika karját és vitte az ajtó felé. Ott hirtelen visszafordult. — Levele van az elnöktől. Gömöri felhördült. — Kotródjatok az anyátokárfe­­tennt! Pokolba veletek! Vele is! Az egész világgal! — Kiú irtózatos dühében feléjük vágta az ostort. A lány, meg a legény kírfi p­­iwentek az istállóból és a zúgva röpülő ostor az ajtóié­ iához csa­pód­ot. * Sárika a nagymamához vette útját. A­­ mindég mosolygós szeműj széparcú öregasszony összecsapta a kezét, amikor meglát­ta könnyes­szemekkel beállított unokáját. — Jes?zisom, mi a baj, tubi­­kám? A lány zokogva öntötte ki szí­vének minden keserűségét. 7. Gömöri még másnap is d l­­­rált. Nem lehetett hozzá szólni. Estefelé már a felesége nem áll­hatta tovább a hallgatást lánya kiűzetése miatt és így szólt hoz­zá keményen. — Azért nem kellett volna. Most mindenki rólunk beszél. Gömöri éppen evett. Megállt a szája mozgása. Hatalmasat csa­pott öklével az asztalra. — Hallgass, az úr is teáit, te is! Hát engem mi­d­enki leköpköd­het, megrugdoshat, földhöz vág­hat. És én mind zekét csak tűr­jem ef­ ? Hát nem, még ha poz­­d úrává törik a földgolyó is, ak­kor is megmutatom — és üteme­sen verte az asztalt, — még akkor is, ha a lányod nem akar segí­teni, hogy visszaüthessek annak a nagy száj úrnak ott. 8. Napokkal később a háztáji krumplit kapáltért. Már alkonyatba hajlott a nap, amikor valaki a vállára tette a kezét. Gömöri felegyenesedett és meg­fordult. Pataki mosolygott rá. — Jó estét. Fogadták a köszönését. «— Magam jöttem Gábor, ha már a levelemet semmibe Bevet­ted. Ne lépj te ki! Nézd, én be­lát­omrt a hibámat. — Hibánk az sok van — és végighúzta széles tenyerét izzadt homlokán. — Én nem szólok bele többet a­ te dolgodba. Senkiébe se. Mindent megbeszélünk ezután. Közösen. Ügy jó az. Ügy helyes az. Az állatokhoz meg mégis csak te értesz közülünk a legjobban, fiát gyere csak vissza, mert már nagyon hiányzol nekik. összenéztek és elnevették ma­gukat. Aztán kezet ráztak hosszan, ba­rátságosan. Majd Gömöri odafordult az asszonyhoz. — Eredj Tercsi és hívd haza azt a lányt. Azt hiszem, az apja háziban van a helye. — Annak bizony ott — és igaz­gatta a fej­kend­őjét. — Nem is kellett volna álmat kikerülnie. Gömöri legyintett. — Jól van, no. Mondd neki, hogy nem haragszom rá. Egy pillanatra elhalgatott, majd mosolyogva folytatta. — ö meg od­a tudtára Pistá­nak, hogy helye van a házaiéi­ban, ha már meg tudta dobog­tatni Sá­skám szívét. Galbáts Lajos László, cpcticpomípí’tpocpdjd’md» Bizonyára Te is ismered Öt, Kedves Olvasó. Nap, mint nap ta­­álkozhatsz vele az utcán, munka­­helyedee, a szemináriumban, stb. M­indenütt megtalálhatod, ahova amberek jönnek össze, hogy meg­beszéljenek, megvitassanak vala­­mit. Mindenről szeret tudni, még öyanba is beleüti az orrát (sajnos mindig), amihez semmi köze sincs. Sajnálja, hogy csak két füle van, mert mindent meg szeretne hal­ani, s még jobban bánkódik azon, hogy nincs olyan szeme, amellyel beláthatna a falak mögé, vagy ha így hozza az élet — az emberek topongójába, neki mindent kell adni. Ő a Tökéletesség, a Böl­­csesség, az Előrelátás, a Nagy Em­­ber, akihez abszolút bizonyosság­al fordulhatsz bármilyen kérdés­es, ha valami nem hagyott az és­­zaka aludni, ő tudja ki kivel jár .A vendéglőbe, X-nek hányszor perel­ték meg a vakbelét, Y-nak :i a szeretője, N-né­hányszor csal­­i meg ,a férjét, melyik aszpirin a lgjobb fejfájás ellen, ki varrja a lgjobb, legízlésesebb ruhát a va­sban, melyik újságot érdemes lásnod, mi a divat Pesten, ki ért a fotón városodban, s így Vvább... Ki tudná mindazt felse­­jlni, amit ő tud?! S ezeket biz­­tsan tudja: mérget lehet rá ven­­n­i szerinte! Legutoljára az egyik szeminári­­mban találkoztam vele. Itt az lazság okáért meg kell jegyez­em, hogy a politikai kérdésekben a legtájékozottabb. (Ez csak ter­­észetes.) Ő mindent előre lát, ski önálló véleménye van a del­ik menetéről, ő „biztos hely“-ről érzi értesüléseit, „szavahihető’’ igenek a barátai. Ismerősei ül­ik a minisztériumokban. Jó ba­rátja az, meg ez az elvtára. Ha ő akarná, bármelyik pillanatban feljebb emelkedhetne, ő bármikor félre állíthatná ezt, meg azt, aki szerinte csak bitorolja a dolgozók bizalmát. De ő van annyira ge­rinces ember, hogy nem teszi. Mint mondtam, neki véleménye van mindenről. Ez bizony nagyon dicséretre méltó. Sajnos, ezek ön­állósága már vitatható... Egyéb­ként, hogy csakugyan nagy em­ber, azt az is alátámasztja, hogy egyazon kérdésről nem is egy, ha­nem két véleménye van. Mikor közéletünk vezetőivel találkozik, akkora „szabadságot“ köszön, hogy majd­ leesik a kalap a fejéről, s szinte fröcsög a nyála, hogy mennyire helyes volt ez, meg az az intézkedés a kormány, a párt részéről. Hogy milyen bölcs volt X elvtárs, aki éberen vigyázott a tömegek érdekére és sohasem en­gedte, hogy­ az „osztályellenség betegye kezét“ a város vezetésé­be. Amikor termelési értekezlet van, mindig „önkritikát“ gyako­rol, még olyankor is, amikor nem a helyénvaló, de így X elvtárs lát­ja, hogy ő milyen jól „viszonyul“ a munkához, mennyire szívén vi­seli a köz ügyét. Nagyon finom modora van. Bírálatában is min­dig tapintatos. Ő csak „építő“ kri­tikát mond. Mindenkinek a ked­vébe férkőzik, akitől tarthat. Négyszemközti beszélgetésekben ócsárolja beosztottjait, eláztatja a vele azonos állásban levőket, di­cséri a felette állók ügyetlenségét. Egyszóval olyan, akire te azt mondod, kedves Olvasóm, hogy lefelé tapos, felfelé dörgölődzik. De nézzük meg az ő másik vé­leményét is! Ebben ismét újabb jó tulajdon­ságát ismerhetjük meg. Nagyon óvatos. Ezt csak „bizalmasan“ mondja el mindig, s nem is akár­kinek és nem is akárhol. Neki is megvannak a barátai, akiket job­ban kitüntetett bizalmával, mint másokat, össze­járnak szombat es­­ténként, ami egyáltalán nem bűn, hiszen mások is csinálnak ilyet. Azaz ilyet nem. Leggyakrabban az ő lakásán gyűlnek össze. Nyilvá­nos helyekre csak akkor mennek el, ha üzemi vacsora, vagy egyéb ehhez hasonló van. Ilyenkor sze­rényen felöltözve megjelenik feleségével, koccint az „elvtársak­a­kal“, mosolyog, ha kell nagyot ne­vet, s magában pedig átkozza az egészet, — hiszen mennyire más az a társaság, ahol valóban jól érzi magát! Úgy tíz óra felé álta­lában mindig elfogja a rosszullét a feleségét, tudniillik szívbánt­al­­mak gyötrik. (Óh, az az átkozott múlt rendszer!). Sietve eltávoznak és a többiek még sajnálkoznak is rajtuk. Amint kiérnek a „veszélyes zó­nából“, meggyorsítják lépéseiket, mert már így is megvárakoztatták a többieket. Elnézést kérnek a szerény toalettért a társaságtól, de hát „oda“ nem mehetnek abba a ruhába, ami „itt” a megszokott. Ha X elvtárs ilyenkor látná, ami­kor a befüggönyözött ablakok mö­gött folyik a szokásos „trécselés“, egészen bizonyosan más vélemé­nye lenne róla, és nem javasolná általában félévenként jutalomra, rendkívüli segélyre, stb. Ilyenkor a szívbajos feleség megereszti nyelvét. Elmondja, hogy tegnap az üzletben milyen bosszúság érte, mert nem kapott csak négy cso­mag vajat. (Hja, a jó öreg Weisz bácsit kifúrták!! Azután, hogy könnyebb legyen az emésztés, Lexi a zongorához ül és táncolgatnak. Ebben is na­gyon szerények. Csak a szalontán­cokat szeretik. A csárdástól Isten mentsen! Inkább egy szép tangót járnak, s tánc közben nem feled­keznek meg arról sem, ami a Szent Könyvben találtatik, hogy „egy test, egy lélek“. (Hiszen szombat este van!) Ma erősen hajnalodik mindig, amikor véget vetnek az efféle csendes hétvégi áhitatoskodásnak. A nagy Ö talán a mostani sze­mináriumra is ilyen kellemes éj­szaka után jött el. De ez egyálta­lán nem látszik rajta, mert épp­úgy jegyzetel, hozzászól, mint máskor, hogy lássák: Ő milyen jó demokrata! Otthon pedig, ha vé­letlenül elkésik az ebédről, bos­­­szankodik a drága nejnek, mi­lyen értelmetlen társaság van ott, mennyire lopják az időt az üres fecsegéssel, és így tovább. S ő mégis jó fiú! Olyan, aki­nek itt is, ott is „tekintélye“ van. Ugye ismered kedves Olvasó? Te is tudod, ki ő? De ha mégsem tudnád, én meg­mondom. Szemfényvesztő, akinek csodálom művészien kifejlett al­kalmazkodó képességét, jó szima­tát. Társadalmi életünk piócája Ö. Sakál és kígyó egyszerre. Két szóval: kétarcú ember. Mennyivel nyugodtabban élhet­nénk, ha egyik arcát sem lát­nánk!... Tóth Lajos KÉTARCÚ EMBER Nesze neked, 'Petőfi Sándor...' A város közvéleményét '­­ nem nyerte meg az I. szá­mú iskola előtt nemrég­­ el­­­­állított Petőfi-szobor. Ezért, közöljük az alábbi karco­­­lat-szerű írást.­­ Jó két-három héttel ez­előtt, a Petőfi utcai általá­nos iskola előkertjéban, karcsú oszlopon, egy lepe­dőbe burkolt csomag je­leskedett. És, aki szemügy­re vette az oszlopot, illetve­­ az oszlopon ékeskedő fel­írást, nyomban rájöhetett, hogy a csomag valószínűleg Petőfi Sándor háromdimen­ziós képmását rejtegeti ma­­i­gábam, s mindössze már csak az ünnepélyes időpont megjötte hiányzik ahhoz,­­ hogy a szoborról lehulljék a lepel és városunk, Békés­csaba ismét gazdagabb le­gyen egy eszmeileg dús mű­alkotással. Ám a járókelők megle­petésére a csomag egy szép napon eltűnt az oszlopról; nyilván a sok esőzés által keltett aggodalom tüntette el onnét, s már-már úgy látszott, hogy az utca meg­szokott járókelői szegényeb­bek lesznek egy szoborle­­leplezés lélekemelő pillana­tainak emlékével. De nem így történt. Az egek, s a szobor életrehívói kegyesek voltak hozzánk és az utókorhoz is. Egy pár nap óta ott vi­rít a szobor az oszlop tete­jén, lepeltelenül és lelep­­lezetlenül, farkasszemet nézve a csodálkozó, bámész járókelőkkel és olyan pro­vokáló szemmel figyeli a gyanútlan jövőmenőt, mint­ha azt pimaszul bosszantaná az ő jelenléte. Öh, ti boldogító leplek, megszépítő, burkoló leplek! Addig, míg ti eltakartátok ezt a szobrot, addig Petőfi Sándor úgy élt a tudatunk­ban, mint a világszabadság zengőszavú, halhatatlan dalnoka, mint a világiroda­lom legnagyobb négy líri­kusának egyike. Sajnos, a lepel lehullt, s alóla elő­bukkant egy csapottvállú, göthös kinézésű, gumi-nya­kú, kackiás mellszobor, melynek annyi köze van Petőfi Sándor volt valósá­gához, mint a békéscsabai téglagyár nagy kéményének egy patagóniai ebihalhoz. Vajon,­ ki ne emlékezne az egyik képeslapunkban —­ bocsánat, már nem emlék­szem, melyikben — jó pár hónappal ezelőtt megjelent eredeti Petőfi-fényképre, a­­hol a mi nagy költőnk — a fénykép rongált volta da­cára is — olyan ahogy azt látni véljük volt, „Világszabadság“ drámaian a áradó sorai mögött. És most a Petőfi utcai is­kola kecskeszakállas arsz­­lánja pedig olyan tekintettel méreget bennünket, mint ahogy annak idején a cári kormány bérgyilkosa mé­regette Puskint, mielőtt végzett volna vele, s mi­előtt tettével mocskos nevét örökre be nem írta volna az emberiség kultúrtörténeté­be. Nesze neked, Petőfi Sán­dor! Szekeres Béla « Szeretnénk a szakértők vé­leményét is közölni. Kérjük, szóljanak hozzá a cikkhez. S­­ szeretnénk, ha az is nyilatkoz­na, aki a szobor leleplezését engedélyezte.

Next