Világ, 1916. szeptember (7. évfolyam, 243-272. szám)

1916-09-01 / 243. szám

­ 1916. szeptember 1.­­____________________________________________ VlIvAG­ ­ftííf védeni támadásunk ellenében, mint Ma­­gyarország erősségét. A mi álláspontunk — fe­dezi be a Steagul kommentárját, — ma ugyan­az, mint két évvel ezelőtt. Románia kockázata Sokkal nagyobb, mint a Várható nyereség. Gróf Cernin elutazott Bukarestből Bécsiből jelentik. Itteni hivatalos helyre gróf Czernin bukaresti osztrák és magyar kö­vetőnek augusztus 28-án keltezett távirata ér­kezett, amelyben ugyanazon a napon leendő elutazását jelenti, hogy milyen úton utazik el, arról nem­ tudni sem­m­it. A bécsi román kö­vetnek a Svájcon át ihitű elutazást engedé­lyezték. A berlini Lokalanzeiger értesülése sze­rint a német kormány már augusztus 28-án,­­d­élu­tán 6 érfakor rendelkezésére bocsátotta Bél Simon berlini román követnek az útlevelét Egyben azonban megengedte, hogy a követ még egy ideig Berlinben maradhasson. Frank­furti jelentés szerint Bél Simon román követ­­ augusztus közepén levelet intézett a Frank- S­­urter Zeitung-hoz, tiltakozván a lap egy­­ cikke ellen, amely arról szólt, hogy Románia­­ a központi hatalmak ellen fog fordulni. Bel-­­­diman akkor azt írta, hogy­­ ugyan nem a „beschwichtigung“-diplomata, mégse nézheti nyugodtan, hogy túlzott, riasztó hírek kerül­jenek a lapokba, amelyek csak megnehezítik a diplomáink munkáját s a román értékek árfolyamát károsan befolyásolják. A lap szer­kesztősége erre azt válaszolta, hogy nagyon meg volnának elégedve, ha a tények Beldi­­m­ant igazolnák. Minthogy ennek ellenkezője következett be, bebizonyosodott most, hogy a­­ román követ még most is csak a „beschwich­­tigtung“-diplomata szerepét játszotta. A német sajtó a török­ hadüzenetről Berliniből jelentik: Törökország Romániá­hoz Intézett hadüzenetéről a Berliner Tageblatt ezeket írja: Németországban és a szövetséges országokban a hírt szívé­lyes megelégedéssel fogadják, mint oly tényt, amelyet biztosan lehetett várni. Magától értetődőnek látszik, hogy Románia ellen, mint va­­lamennyi közös ellenség ellen is. Németország, Azsstínia-Magyaarország­, Bulgária és Törökország szentsége­s népei szorosan össze fognak tartani és szlárd fegyverközösségeiést meg fogják őrizni,­­amely a mai napig minden nehézségen átsegítené őket, nagy sikereket tett lehetővé és továbbra is i­s győzelem biztosítéka marad. — A Lokalanzeiger írja: Török csapatoknak Galíciába történt küldése messze látható kifejezése volt török szövetségesünk amaz akaratának, hogy a központi hatalmaikkal vállvetve álljon ellen az entente roham­ának min­denütt, ahol a politikai és a stratégiai szükségesség­­at kívánatossá teszi. A román reménykedéseik, a Fekete tengeren túl az akadálytalan dardtanellai t­ajozásra irányulnak és Romániának szorosabb csatlakozása Oroszországhoz, amelynek Konstanti­nápoly birtoka még mindig politikai célja, ezt a kérdést előtérbe állította. Törökország felismerte, hogy hol vanna­k barátai. Szövetségi hűségük ez megfelel jól felfogott érdekének. — A Deutsche­­Tageszeitung a török hadüzenettel kapcsolati em­­bereiket –írja. A ha­dar­­áéiból azt látjuk, hogy Tö­­rökország hűsége szövetségeseihez térhetetlen, és hogy Konstantinápolyiól világosan felismerték a Románia töldüizenete által Ausztria-Magyarország részére teremtett helyzetet. Semleges vélemény az új ellenségekről "A kopenhhágai Ext­rab!­átfed inja: Nagy hiba volna azt hinni, hogy Románia hadüze- 1­­etével el tudná dönteni vagy csak meg is tudná rövidíteni a világháborút, a tényleges viszonyok végzetes félreismerése volna, ha azonnak a véleménynek adnék oda magainkat, hogy a központi hatalmak meg vannak verve, vagy legalább is, mintha már meg volnának verve azért, mert tegnap öté egyyel több el­lenségük van és holnap talán még egy új el­lenséget kapnak. A központi hatalmaik már régóta tisztában voltak azzal, hogy­ a románok elött­ vagy utóbb ellenségeikhez fognak csat­lakozni és természetesen megteltek a szüksé­ges­­intézkedéseket, hogy szembeszálljanak az­zal a támadással és sem­ Berlinben, sem Bécs­­ben vagy Szófiában nem lehet senki vak azzal a veszedelemmel szemben, amely Görögország rémjéről fenyeget. immnwrr­mum. Lord Cecil a román beavatkozásról Rotterdamból jelentik: Lord Robert Cecil külügyi államtitkár kijelentette az alsóház­ban, hogy a Balkánon, hála annak az előre­látó bölcseségnek, mely a szalonikii bázist megteremtette s ezzel nagy lehetőségek szá­mára nyitott perspektívát, továbbá hála Ro­mánia döntésének, új események vannak kü­szöbön, melyekre nézve a kormány legköze­lebb az alsóházat már tájékoztathatja, de egyelőre erről bővebbet nem mondhat. — Görögországot illetőleg, — mondotta — tudjuk, hogy­ bizonyos idővel ezelőtt Anglia és szövetségesei kényszerítve volta­k arra, hogy erélyesen lépjenek fel s bizonyos köve­teléseket támaszszanak Görögországgal szem­ben, amelyeket az ország teljesített is. Skuta­­disz, az akkori miniszterelnök lemondott, az új minisztériumot Zaimisz alakította meg, aki általánosan tisztelt, pártok felett álló férfiú, aki a nép és király előtt egyaránt nagy tekintélynek örvend. Ahogy én tudom, viszonyunk vele és a korm­ánynyal teljesen kielégítő. A jövőről ma még Bern Ryitwickiiz­hatom. Az utolsó erdélyi stáción Homorúd-Kőhalom, augusztus 30. (A Világ tudósítójától.) Brassó kim­­­lésé­vel és román kézre jutásával Hos­oród-Kőha­lom tett az utolsó nyilvános vasúti állomás, amely a polgári forgalmat bonyolítja le. Hosz­­szu kocsitáborok Rajzanak itt és még egyre érkeznek a menekülők. Hőmérőd körül mint­egy 6000 székár pihen székenyekiken, szászok­kal rak­ottan. Kézdivásárhely eles­te és meg­szállása minden nagyobb izgalom nélkül tör­tént. A Kézdit félre igyekvő román c­sapatok Gyimesnél törlik, de 27-én, v­asárnnap este egy órával a hadüzenet előtt. A románaik Sósme­­zőn keresztül vonultak Kézdivásárhely ellen. A városi hatóságok rögtön a gyimesi l­etörés után értesültek a helyzetről és így idejük volt a kiürítést rendben és fejvesztettség nélkül végrehajtani. A román katonák csak Gelencén k­egyetksilkedtek, ah­­ol a székel­ység fegyvere­sen szegült a betörők ellen. Az e vidfiki szé­kel­ység több­­ selyem maga gyújtotta fel a há­­j­­át, hogy még az se kerüljön az efflentség­be- i Béna. Ugyanígy tettek a gyárosok, a fa- és fa-­­ résztestepesek is, akik mindez­t felrobronotették­­ a közelgő romén csapataik előtt. Az állatállo­­mányt úgy­szólván egy szálig sikerült felhaj­tani a veszély­eztetet­t környékekről. , A románok Hili­b táján könnyű sáncok­­t húztak, a kézdyv­ásárhelyi közönség gykerreit látta, a hegyen ide-oda mozgó, heverésző ro­mán katonáikat. Ma a kép vakum vel nyugodt: Mi, mfot volt két na­p előtt. Akinek nagyon sietős volt a menekülés, az már úgy­szólván , mind el­ment, a most érkezők javarésze csupa olya­nokból áll!!, akiket híva­takik, üzlet­eik, birto­kuk az utolsó pillanat eddig kötött. Ezek csöndesen beszélgetnek és minden keserűség nélkül mérlegelik a helyzetet. Az erdőgazdák a legkevésbé lehangoltak. A fater­­m­elők és kereskedők között számtalan olyan van, akit a háború­­milliómossított meg. Ezek egyszerűen leszögezik: a háború előtt egy sárga kofferrel jöttem, most újra úgy utazom. Közben álmodtam egy szépet. A menekülők vonatán Valahol a messziből sűrű porjelleg verő­dik felénk, egy egészen fiatal asszony kiugrik az útra és kiabál. Azt kiáltja, hogy jönnek. A porfelhőből két tajtékos ló bontakozik ki, a lovakon porleple gyerekek ülnek. A szoro­san két egymásodikig ügető, két egymással versenyző paripa úgy hozza a két kis­fiút, mintha két zsokét röpítene a célba. De azért van vash­atroi furcsa a két nyargaló fiúcskán: he­vederhez van erősítve a lábuk. Az egyik fiú tíz, a másik tizenkét éves, Merkl Alersedes gyerekei, az édesapjuk lóra rakta őket és úgy menekülnek. Az állomás előtt várakozó asszony éleset kiált: — Ottó ide! A két ló megtöri­k a fiad, kedvesen kö­szönnek ! — Csókolom a kezét mama, a papa eső­kabátja, nincs semmi baj. A vonat lassan az állomás elé húz, a menekülők felrakodnak. A legtöbb menekülő­nek nincs élelme, a sok kergetőzésre, pa­naszra, honnan-honnan nem, előkerül a Waggon Lits fehérkabátos embere is minden­kit megnyugtatva mondj? — Kérem, van ét kérők­öcsi, van élelem, mindenkit ki tudunk elégíteni. — Igen ám — mondja egy tanító-féle ember, aki négy gyermekkel, asszonnyal és sok tarka párnával menekül... Az igenámot rögtön megérti a mellette álló, sárga parolinás főhadnagy és szerényen mondja: — Nem tesz semmit kérem, majd csak megteszünk valahogyan, nagyon, szeretem a gyerekeket, nekem is ven kettő, azok mért el­utaztak Csifeb®. & igy. UgysnShán seniorse marad árva, pénztelen, társtalan, a vagyoni és társadalmi lelönbségek egy­ikettőre kégyenítődntek. Van vacsora fa a brassói gyors még hálókocsival is szolgál, sietve lebontják az ágyakat fa elhe­lyezkednek a menekülők: a felső fekvőhelyen egy botfalui hivatordítok, a nővére, a feles­ége, két gyerek, as alrósa két sxAstx kisasszony és egy őrnagynénak a fiacskája, a földön, egy pléden ez őrnagy­né. A pesti irat­ ok egy új elsőosztályú kocsi előtt túlon­túl sokan tolongnak. Gyerekek, batyuk, bá­tyjak, gyerekek. Minden férfikéz ott kapadozik közöttük, körülöttük, hogy a beszállásnál se­­gítségükre tegyen. Egy fülkébe négy kisasszonyt segít be Huszár néppárti képviselő, aki őrmesteri ruhát visel A fülkében cenfol sincs, na egyik szöglet­ben egy Aktatáska és egy pokróc hever. Amikor a hölgyek is telepszenek, vala­honnan a kocsi végéről elölt erről egy magas, elegáns, nyitottbajuszu úr és kiabál: — Mi az kérem, mi az, ki intézkedik itt? Megváltották a hölgyek a jegyet? Senki se felel, a nyitottbajuszu úr a fülke elé áll és még harsányabban kiabál: — Mondja, őrmester, maga hivatalosan utazik? Mi jogon intézkedik itt? Egyáltalán , hogy jön az üytevm­ikoz agy közönséget őr­mester? ! — Erre a finom distinkcióra egy demo­krata lap mun­kratássá felel: — Nem szégyenli magát ezekben a per­cekben iy viselkedni. Nem az őrmester kö­zönséges, hanem. ön. , A szóváltásra összébb tömörülnek az em­berek, egy ervi sikeres ur bemutatkozik a rikol­­tozónak, az nem mondja vissza a nevét, ha­nem tovább goron­feáskodik. A felháborodás hangos szavakban csattan ki fa egyéb is csattan, egy gyom­kezis fiatal­ember inzultálja a nyitottbajuszu urat. — De kérem alással — mondja most már csöndesebben az imáált és a cvikkeres út­felé fordul, akinek nem akarta megmondani a nevét. Feléje fordul­va szinte esenkedve mondja: — De hiszen a szerkesztő itt ismer engem. — Hogyne — válaszolja hidegsen az­­ aposztrofált ur, egyszer m­­r megírtuk egy kell­em­­el­­­en ügyét. __ A szigoríts zajú pesti urat f­ádocziner Bélának hívják. Szzékelykocsárdon A gyorsvonat minden állomáson fi­órá­kat áll és késő éjszaka ér Székelykocsárdra. Székelykocsárdnyi csupa kincstári asszonyok

Next