Világ, 1918. március (9. évfolyam, 51-77. szám)

1918-03-01 / 51. szám

Péntek Ha arról volna szó, hogy a demokrácia vagy a magyar nemzeti állam között kellene választani, egy percig sem habozna az utóbbi mellett állást foglalni, pedig mindig demokratikus haladásnak hitte. Erről azonban nincsen szó, mi össze tudjuk egyeztetni a demokráciát nemzeti életünkkel, csak éppen meg kell keresnünk a kautélákat, melyek nemzeti létünket biztosítják. Ezek a kautélák a választójogi javaslatban is felveendők. Ilyen elsősorban a magyarul írni, olvasni tudás kötelezővé tétele. A választójogi javaslatba beveendő ilyen kautélákon kívül az elérendő cél biztosítására szükségesek egyéb törvényes intézkedések is, mégpedig az iskolaügy rendezése. A közigazgatás rendezése. A katonaügy rendezése és bizonyos közgazdasági kérdések olyan rendezése, hogy ezek a közgazdasági kérdések beleilleszkedhessenek az előbb vázolt általános irányelvbe. A harmadik, aminek megvalósítását szintén feltétlenül kívánja, amit a miniszterelnök kilátásba ishelyezett: a nemzeti hadseregnek kiépítése. Végül nemzeti kultúránk szolgálatában feltétlenül szükségesnek tartja ipartelepek létesítését nemzetiségi vidékeken is ezeknek a nemzetiségi vidékeiknek így az ország kulturális és gazdasági életébe való bekapcsolását, közvetlen közelből látta azt a rendkívüli asszimiláló hatást, amelyet éppen az ipari produkció révén Amerika gyakorolási oda milliószámra beözönlő idegenajkú népességre. Csak rövid pár szóval kíván megemlékezni szóló a nők választójogiról. Csak az esetben volna hajlandó a nők aktív választójogát megszavazni, ha a 12. szakasz, mely ennek kellékeiről intézkedik, nemcsak revízió alá vétetnék, de minden tekintetben meg is változtattatnék. Béró Kürthy Lajos ezutátt fél ezután. A javaslat támogatóiban a túlzott optimizmus szólal meg, mely teljesen megbízva a magyarság őserejében és szellemi fölényeiben, ettől reméli minden téren a diadalt. Ezzel szemben áll a komor valóság, hogy úgy Erdélyben, mint a felvidéki tótságban máris kisiklott a magyarság kezéből a vezetés és félő, hogyha nagy tömegeket bocsátunk be a választói jogosultak k közé, ezek a nagy tömegek teljesen az agitátorok és nemzetiségi túlzók kezeibe jutnak. E veszedelemmel szemben neo elégségesek az eddig ajánlott védelmi eszközök. Az iskola például nagyon hatásos eszköz, de hatása esetleg oly későn érvényesül, hogy akkor már talán nem lesz mit védelmezni. Az imminenes veszedelemmel szemben fel kell használnunk a közigazgatás államosítását és meg kell szerveznünk a megbízható államrendőrréget. Feltétlenül szükségesnek tartja, hogy a magyarul írni- és olvasni-tudás a törvényben kötelezőleg kimondassék. A nők aktív választójogatől nem zárkózik el oly kikötésed, hogy a választói kellékekről intézkedő 12. § teljesen átalakíttassák. A javaslatot általánosságban elfogadja. Az ülés ezután délután háromnegyed kettőkor véget ért. A legközelebbi ülés holnap délelőtt tíz óraikor lesz. VILÁG 1918. március 1.. 3 A debrecenien Kerei Lápyiselő tűri fel a legutóbbi indemntsitási vita ágait, akiknek a nevét érdemes megtanulni, mert sok várni valónk van tőlük: Juhász Nagy Sándor és Jánossy Zoltán. Debrecenből jöttek mind a ketten és magukkal hozták az osztályparlament fülledt légkörébe ennek a nagyszerű magyar cívis városnak friss levegőjét. Nem véletlen, hogy mind a ketten új képviselők. Mandátumukat annak a demokratikus áramlatnak köszönhetik, amely most söpör végig Európán, hogy kitisztogassa a reakció fészkeit. Ez a demokratikus áramlat nem éri be langyos ígéretekkel, félmegoldásokkal, a jelszavak hangoztatásával, hanem bátran rámutat a bajok gyökereire és bátor megoldásokat követel. Szívesen, gyönyörűséggel gondolunk vissza ezekre a beszédekre és meleg, belső elégtételt érzünk, hogy két ízig-vérig magyar képviselő ajkán hangot kaptak azok az eszmék, gondolatok, amelyeket esztendők óta hirdetünk mi a parlamenten, kívül. Érdemes újra meg újra elolvasni ezeket a beszédeket, amelyek az új Magyarország meggyőződéseinek, programmjának adtak hangot a megkorhadt osztályparlamentben. Ideírjuk például Juhász Nagy Sándor beszédéből a radikalizmus klasszikusan szép meghatározását. Mit értünk radikalizmus alatt? Eugéne Fournére így definiálja: Radikális annyi, mint demokrata, antiklerikáns, individuális. Ez nem egyéb, mint a szabadelvűségnek, a liberalizmusnak erőteljesebb fokozata. Hogy mi miért nem használjuk mégsem a „szabadelvű11 és a „liberális“ kifejezést, ennek az az oka, hogy a volt régi 67-es párt ezt a szót, ezt a kifejezést teljesen, tökéletesen lejáratta. A radikalizmus tehát nem az, amit sokan értenek alatta, t. i. a liberalizmusnak felforgatássá fajulása, hanem ez a mi radikalizmusunk maga a tiszta liberalizmus, az igazi szabadelvűség. Ez a radikalizmus nem nemzetellenes, még ott sem, ahol, mint a pacifizmusnak követelésénél, nemes internacionalista alapon áll. Ez a demokrácia természetesen nem áll meg a képviselőház reformjánál, hanem bevételi a főrendiház gyökeres reformját is. És ugyan beszélhetünk-e, vitatkozhatunk-e a mai főrendiház összetételének helyességéről? Született törvényhozók, méghozzá földadó-cenzussal is megterheltem csak az elmaradottság legsötétebb országaiban találhatók. El kell törölni e módosított feudalizmust, meg kell szüntetni a középkori privilégiumokat, sőt a társadalmi élet demokratizálása céljából, szerény nézetem szerint, a címeket, rangokat, kitüntetéseket, rendjeleket is. A radikalizmusnak a közélet demokratizálására vonatkozó részével teljesen egyenértékű annak népjóléti része is. Ugyan lehet-e megindultság nélkül megemlékezni a népről, amely elhagyatottan, elmaradottan, sötétségben tartva, szegénységben, nélkülözések és szenvedések között rója a maga nehéz robotját itthon és hihetetlen hősiességgel visz véghez csodákat a harcmezőn? Ihletett fejedelmi ajkakról csendültek fel azok a soha elég hálával nem fogadható elismerő szavak, amelyekben talán egyedül találhatunk melegséget a háború alatt elhangzott hivatalos nyilatkozatok közt. Duna válaszként hangzik még most is a munkapárti oldalról, hogy mindenki kötelességet teljesít és senki sem számíthat jutalomra. Szinte ünnepélyesen figyelemreméltó az, amit a népoktatás kérdéséről mondott. Teljes tisztaságában és határozottságában mutatkozik meg itt a radikalizmus népoktatási programmja, amely nem lehet más, mint a népoktatás államosításának követelése. Ugyanezeket kell — mondotta — elmondanom a népoktatás gyökeres reformjáról is, melyet szintén sajnálattal nélkülözünk a kormány programmjában. Itt is csak néhány statisztikai adatra mutatok rá. Köztudomású, hogy 1910-ben a hat éven felüli népességnek 31 % -a még analfabéta volt. 400.000 tanköteles gyermek nem járt iskoláiba, a meglévő 16.530 népiskola közül csak 2906 állami és mintegy 3108 a nem magyar anyanyelű tanintézet. Ezeken a bajokon csak a népektátás államosításával lehet segíteni. A népoktatás államosítása szerintem az egyedüli gyökeres reform — s ezt méltóztassuk szavelembe venni —, mely megszüntetné azt. Jippy a magyar állam, nemcsak engedélyez, hanem busás államsejtélyekkel fentart a nemzetiségi vidékek.'n olyan intézeteiket, anv'U'-ja'm a haza elleni gyűlöletre és babonára nevelik fel az új nemzedéket és amelyeknek tanítói kara mint szervezett hadsereg áll készen minden nemzetellenes törekvés propagálására. Azt hiszem, legalább annyit megtehetett volna a t. kormány, hogy a teljesen haszontalan, céltalan kormánybiztosi ellenőrzés megszüntetésével államosította volna a tanító- és tanutónőképző intézeteket és tette volna legalább egyenlővé a magyar nem állami tanítók fizetését az állami tanítók fizetésével. E tekintetben különben igen dicséretreméltó lépést találunk a mostani indermittási javaslatban. Akkor, amikor nem beszélhetünk gyökeres népoktatási reformról, ugyan beszéljünk-e a szakoktatásról, amely pedig, mint azt már a háború előtt megállapította a tudományos irodalom — itt csak Dánielnek idevonatkozó igen értékes tanulmányára utalok — létfeltételek, többtermelésnek is. Ezt minden ember elfogadhatja és mindenki aláirthatja. Nem fogadhatom el döntő érvül azt sem, hogy a népoktatás államosítása sok pénzbe kerül és hiányzik az anyagi erő. Tessék államosítani a népiskolákkal együtt azokat a vagyonokat, alapokat, jövedelmi forrásokat is, amelyekből eddig a népiskolákat fentartották és azonkívül — ami igen fontos dolog — vegyük igénybe az adóterhet is, de úgy, hogy minden polgár aránylagosan járuljon hozzá, az iskoláztatás terviéhez, nem úgy, mint most, amikor a színmagyar vidékek népe fentartja a saját községi vagy felekezeti iskoláit és ugyanakkor a más, főleg nemzetiségi vidékek állami, iskolai céljaira is adódik. Az agrárreform kérdésének megoldását a következő epigrammatikus elv irányában sürgeti. A birtoktalan és törpebirtokosok kategóriájában túlsók az ember, a nagybirtokosok kategóriájában túlsók a föld. Ezt a két túlzást ki kell egyenlíteni egymással. Jánossy Zoltán, ez a mélyen művelt nemes pap a választójog kérdésében rámutatott arra, hogy mennyire alaptalan aggodalom, amikor a mai nívótlan osztályonba ment az értelmiség vezetőszerepét félti a demokráciától : Amit a magyar intelligenciának a vezetőszerepéről méltóztatott mondani, arra vonatkozólag röviden csak annyit mondok, hogy bármily elismeréssel vagyunk is itt egymás iránt és bármily tisztelettel egymással szértlén, nem szabad azt hinni, hogy a magyar intelligencia csak annyi van, amennyi ide a parlamentbe bekerül. A parlamenten kívül van az új, modern, demokratikusan gondolkodó magyar intelligenciának óriási tábora, az új választójog alapján majd az fog ide bejönni és ne méltóztassék attól tartani, hogy e kiváló képzettségű emberek, akik nemzetgazdasági és társadalmi, szociológiai kérdésekben otthonn vannak, majd a parlament intelligenciájának nívóját le fogják szállítani. Arról vagyok meggyőződve, hogy a választójog kiterjesztése a parlamenti tanácskozások szellemi színvonalát nem leszállítani, de feljebb emelni fogja. Az Egyház és Állam szétválasztásának kérdésében is a legmodernebb, legdemokratikusabb álláspontot foglalta el és elsőnek foglalt állást a radikális megoldás mellett. — Szerettem volna szólni — mondotta, — mint a radikális világnézet egyik képviselője, az egyház és az állam gyökeres szétválasztásáról, mert meggyőződésem, hogy mind az államnak, mind az összes egyházaknak ez áll érdekében. így adjuk, így adhatjuk vissza egyedül az egyházakat a maguk eredeti hivatásának, mert az egyházak hivatása nem abban áll, hogy egy kaszt-rendszer szerint felépített társadalom magaslatain fényben, hatalomban, milliók, gyönyörök élvezetében éljenek, hanem az a feladatuk, hogy gyakorolják, hirdessék a krisztusi szeretetet és a krisztusi testvériséget. Az államra nézve is kívánatos volna ez, mert azt állam így felszabadul azoknak az anyagi terheknek nyomása alól, amelyek ránehezednek az egyházak támogatása következtében és támogatása során. Az osztályparlament idegenkedve és megdöbbenten hallgatta ezeket a beszédeket. Pedig parlamentnek, reakciónak meg kell szokni ezt a hangot, mert ez az új hang a jövő hangja. Az ország többek között azért akarja a választójogot, hogy ennek a hangnak, ezeknek a meggyőződéseknek utat nyisson az érvényesüléshez. Mi akarjuk és szeretjük ezt a hangot és örülünk, hogy Debrecenből elindult két bátor, izzó hitű, kemény meggyőződésű magyar, akik a lejárt, fáradt, fülledt levegőjű osztályparlamentben hangot adtak az új Magyarország meggyőződésének.