Világ, 1918. szeptember (9. évfolyam, 204-228. szám)
1918-09-01 / 204. szám
Vasárnap i miszerbevitelre vonatkozó dekrétummal. E beszélgetés közben három lövés dördült el, amelyek Lenint karján és hátán megsebesítették. A lövéseket egy fiatal, intelligens körökhöz tartozó leány adta le. A leányt elfogták. Lenin állapota, akit Kremlbe vittek, az orvos sok véleménye szerint nem ad aggodalomra j okot. A 11 órakor kiadott orvosi jelentés sze- | | rint Lenin két lövési sebet szenvedett. Az |f egyik golyó a bal váll alatt a mellüregbe ha- | tolt és megsértette a tüdő felső részét, ahol | f'Mérömlést idézett elő. A golyó a nyaknál ajobb kulcscsont fölött akadt meg. A második golyó a bal vállba hatolt be. •Összezúzta a csontot s a bal vállon a bőr alatt akadt meg, ahol szintén vérzéseket okozott. )Lenin teljes öntudatánál van. Kezelésére sebészeket hívtak. A Pravda felhívást tesz közzé a munkásokhoz, amelyet Sverdlov írt alá. A felhívás ■ felszólítja a munkásokat, hogy viselkedjenek nyugodtan és ezeket mondja: Nem kételkedünk abban, hogy a merénylet nyomai a jobboldali szociálforradalmárokhoz, valamint az angolok és franciák bérenceihez vezetnek. A A munkásosztály a vezérei ellen intézett merényletekre kíméletlen terrorral fog válaszolni. A rendkívüli bizottság helyettes főnökének, Petersznek, hirdetménye szerint a bizottság a Lenin elleni merénylet után azonnal minden intézkedést megtett a bűnösök megállapítására. Az első kihallgatás során áltólag kitűnt, hogy a merénylő szociálforradalmár. A bizottság állítólag oly bizonyító anyag birtokában van, amely arra mutat, hogy a merénylet összefüggésben áll a szamarai botésesz kiellenes elemekkel. Budapest, augusztus 31. , Német mezőgazdák Mitteleurópa ellen. Mi ist Berlinből jelentik, a német mezőgazdák hadügyibizottsága foglalkozott a középeurópai gazdasági szövetség kérdésével s kimondta, hogy örömmel üdvözli a politikai és katonai szövetség erősítését és mélyítését. De úgy véli, hogy messzemenő a gazdasági szövetség a két állam érdekeinek és természetes termelési viszonyainak egyenlőtlensége mellett inkább veszélyt hozna, mint erősödést. Az ilyen gazdasági megegyezés esetleg kérdésesssé tenné a némes, világkereskedelem törekvéseinek s a más államokkal való gazdasági viszonyok egészséges rendezésének sikerét, ami pedig a német nemzetgazdaság újjáépítése szempontjából elsőrendű fontosságú. Végül tiltakozott az ellen, hogy a tervezett gazdasági szövetséget a német mezőgazdaság rovására tett engedmények árain teremtsék megi,szállítsuk le, s ellenségeink előtt az ő szemük láttára meg ne alázkodjunk. Ez nem pártállásvagy politikai irányzat dolga, nem is radikalizmusé vagy konszervatizmusé, polgáriságé vagy szocializmusé. Ez emberi önérzeté s jegyes embertől egyes emberhez emberi érdeké és megállhatásé, s legyünk bár imperialisták vagy pacifisták, arisztokraták vagy proletárok, nem szabad abba az ostobaságba és . .. Jön csonkításba esnünk, hogy bocsánatot kérvünk, amiért élni merészkedünk és élni akarnunk. Franciák, angolok, olaszok, amerikaiak, nagy népek, nagyszerű nemzetek, s magunkat csalnék, ha azt magunk előtt letagadnék.De valameddig ez a mostani háború tart: tegyünk vele tisztában, hogy bennünket ők nem akarnak emberszámba venni s mindenképp azon vannak, hogy ne is élhessünk majd emberi életet. Mindent megtenni, hogy a bábomnak minél előbb vége legyen, üldözni és kivédeni minden reakciót amely egy perccel is tovább nyújtaná: ez kötelességünk magunkiránt. De amíg tart, éppoly magunk iránt való kötelességünk tartani magunkra, gondolni magunkkal, ne hagyni magunkat, s amelyi közösségben vagy szervezetben ezt a harcot álljuk, azt magunknak is tisztelnünk és erősilenünk s megtartanunk amily tekintélybencsak tudjuk. Valameddig mi magunk el nem hagyjuk magunkat, a semlegesekben természetes szövetségesekre számíthatunk e tisztes önérzetünk számára. Ha magunk is lenézzük magunkat, nekik sincs okuk jobban hajlani (hozzánk, mint azokhoz, akik megbecsülik jmagukat V ' i ' «* örvény szélén Írta: Jászi Oszkár minden jel arra mutat, hogy a WekerlekormánY '11?**1 lf! horvát konfliktust fog felidézni. Szántszándékkal mondom, hogy jog és nem, hogy akar, mert a mi kormányaink igen gyakran épp az ellenkezőjét érik el annak, amit akarnak. Az ilyen „apró dőreségek" normális időben nem sokat jelentenek — hisz a nemzet halhatatlan és a kormány múlandó — de a mai végzetszerűen súlyos időkben, amikor egész Európa recseg-ropog, amikor egész sereg ús államembrió Vajúdásától feszülnek és vonaglanak a régi államkeretek, mégsem volna szabad ily fokú rövidlátással és tapintatlansággal nyúlni nemzetközi horderejű problémákhoz. Miről van szó voltaképp? A kormány meneszteni akarja a horvát bánt és helyébe olyan Valakit akar ültetni, akivel kellemesebb tárgyalni s akiről fölteszi hogy kevesebb nehézségeket fog csinálni. Úgy mondják, hogy egy Unkerhäuser—Skerlecz-rezsimet szeretnének megalapozni Horvátországban És itt álljunk meg. Báró Skerlecz Iván kétségtelenül komoly, tapintatos, a horvát helyzetet meglehetősen jólsmerő és — amit sok szomorú horvát tapasztalat után nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni — tisztakezű politikus. Tényleg az áldatlan abszolutista kísérletek után Skerlecz Ivánnak sikerült megnyerni a horvát kormányzó párt és közvélemény támogatását és rokonszenvét Egyszerre azonban, máról holnapra, Skerlecz Ivánnak mennie kellett. Miért? Politikát változtatott vagy elvesztette hirtelen a horvát nép bizalmát? Szó sincs róla. Horvátországban a nehéz helyzet közepette viszonylag simán és jól mentek a dolgok. A délszláv kísértet nyomása dacára a horvát nemzet és a horvát katonaság ilyen és bátran tartott ki Magyarország és a monarchia mellett a világkrízis legkeservesebb napjaiban is. A belkormányzat is oly nyugodtan és csendesen folyt, ahogy ilyen zivataros időkben egyáltalán lehetséges. Nincs kormány a világon, mely egy nehéz helyzet ilyen szerencsés áthidalásának ne örvendett volna ,s a tűrhető rend garanciáival ne úgy bánt volna, mint a rilmes tojással. Persze a feudális magyar ■bölcse ság mindezt nem látta. Jött a „demokratikus" Esterházy-kormány, melynek néhány vezető fenegyereke ebben az időben sokat pezsgőzött a Bristolban a klerikális és fekete-sárga Frank-párt néhány gavallér tagjával. Az intim államférfi eszmecserék rapid eredménye azután az tett, hogy a választójog kormánya kiadta a parancsot: — El Skerleczczel, el akoalícióval . . . Jöjjenek a Frankisték! Azok klerikálisok, kedvesebbek és elegánsaknak! . . . Már-már egy, következményeiben beláthatatlan válság küszöbén állottunk, amikor utolsó percben a Világ hasábjain ezt üzentük a választójog kormányának: így nem lehet politikát csinálni. Nem lehet Magyarországot demokratizálni akarni és egyidejűleg az abszolutista kurzust felújítani Horvátországban. De ettől el is tekintve, hát nem tudják az urak, hogy a ma kormányzó horvát-szerb koalíció magyarbarát, ellenben a Frank-párt állandóan Bécsben ül, kifejezetten trialista és minden katonai puncsra kapható? Nem tudják az urak, hogyha a koalíciót menesztik, többé lehetetlen unionista politikát csinálni Horvátországban? Nem veszik észre, hogy micsoda nemzetközi bonyodalmak forrása volna, ha az entente délszláv politikájával szemben mi utolsó szövetségesünket, kire még számíthatunk, elkergetnék?! Szerencsére a józan álláspont felülkerekedett (Pedig néhány órával előbb a miniszterelnök még brüszkírozta a koalíciót és a frankiánusokkal, mint leendő kormányzópárttal tárgyalt!. . .) A koalíció maradt s Skerlecz helyett, amt Verlegenheitskandidat jött az utban, kit nem a koalíció forszírozott ki, hanem akit faute de mieux elfogadott.. . Azután újra lecsöndesültek a kedélyek. Élt a remény, hogy a választójog demokratizálása mindkét országban hasonló konfliktusoknak elejét fogja venni és meg fogja nyitni a kölcsönös közeledés és megértés útját. Magyarország és Horvátország rossz végzete nem így akarta. A demokrácia ügye Magyarországon megfeneklett, a feudális plutokrácia vakmerőbben terpeszkedik, mint valaha. Sok taktikázás után Wekerle vállalkozott a választójog meghamisítására. Természetesen a valóban demokratikus horvát választójogi törvény szentesítéséről — melyet a szábor egyhangúlag elfogadott — szó sem lehetett. Könnyű volt ürügyeket találni és új konfliktusokat támasztani, melyek segítségével a horvát törvény szentesítését el lehetett odázni. Horvátországban, melynek társadalmi és politikai struktúrája majdnem teljesen demokratikus — ami kevés feudalizmusa és plutokráciája van, az nagyrészt idegen elemekből áll — a beígért demokrácia elmaradása úgy Magyarországon, mint Horvátországban, nagy elkeseredést keltett. A horvát kormány sem nemzeti, sem szociális irányban egy lépést sem tehetett előre, pedig odahaza egy egyre kevesebb, türelmetlenebb, izgatottat) délszláv közvélemény szorongatta, melyet titkos befolyások, valamint a nemzetközi helyzet logikája napról-napra jobban kiéleztek" A koalíció egyre inkább szorult helyzetbe jutott úgy demagóg ellenzékével, mint az ország türelmetlenebb nemzeti demokratikus fiatalságával szemben. A koalíció, mely alkotó gazdaság szociális munkához nem kezdhetett, egy-egy közjogi nyilatkozattal igyekezett lelkiismeretén és helyzetén könnyíteni. Wekerle mindezt nem értette meg. A magyar kaszinó-parlamenthez szokott látókörével, a felszínes ellentétek elsimításában kicsiszolt kasznár-rutin jával, az öreg ember türelmetlenségével, mely mindenkülönvéleményben Fényes-féle izgága csendháborítót lát, robusztus szemellenzőivel, melyek elzárják elöle az európai, sőt a balkáni perspektívákat is, képtelen volt észrevenni a délszláv kérdésnek egész végzetszerű komplikációját. S ő, aki néhány hónappal előbb a király nevében a magyar mellett, az önálló horvát hadsereget is nyílt parlamenti ülésen beígérte, egyre boszosabb türelmetlenséggel szemlélte a horvátok mozgolódásait. Fogalma sem volt róla, hogy a koalíció közjogi kellemetlenkedése inkább csak egy platonikus szelep volt a veszélyes délszláv gőz levezetésére. Az agg politikus megunta a horvát Wirtschaftot. Vágyó sajnálkozással gondolt báró Skerleczre, a finom magyar úrra, a rutinos bürokratára, a megbízható budapesti exponensre . . . Őt kell visszahozni valamilyen formában . . . És miért ne lehetne visszahozni? Hisz a horvátok szerették és akarták . . . Miért ne lehetne tehát ezt a kellemes bánt visszahozni? Úgy mint egy derék jó ispánt szokás a gorombább és ügyetlenebb helyére . . . S az öreg urnak a saját kényelmi szempontjából teljesen igaza van. Csak arról feledkezik meg, hogy Horvátországban állítólag parlamentarizmus volna és ennek a parlamentnek többsége szolidáris a mai bánnal. Tehát a bánt nem lehet egyszerűen elküldeni komoly alkotmány konfliktusok felidézése nélkül. Hogy képzeli Wekerre a horvát kormányzást Skerleczékkel, ha a koalíció őt cserben hagyja? Az ellenzékkel akar kormányozni? De hisz az törpe kisebbség, magja pedig, a Frank-párt, csak a minap csinált katonai komplottot Ilagisarország ellen! Vagy választatni akar Wekerle Sándor? Háborús választásokat akar rendezni Horvátországban az a politikus, aki Magyarországon ezt az eljárást hazafias aggodalom-könnyek között perhorreszkálta ? És ha választatni akar, csak épp a miniszterelnök úr ne tudná, amit egész Európában minden kis zsurnaliszta tud, hogy az új választások vagy újból koalíciós többséget hoznának vagy — ami valószínűbb — egy túlzóan anutiunionista alakulatot? És ez még a jobb eshetőség volna. De majdnem ugyanannyi valószínűség szól amellett, hogy a miniszterelnök provokációjára a koalíció „nemzeti ellenállásba" megy és a régi jó magyar recept szerint egy egységes antiurvonista blokk fog kialakulni horvátok ig, VILÁG 1918. szeptember 13