Világ, 1920. május (11. évfolyam, 105-129. szám)
1920-05-30 / 129. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal VI., Andrássy út 47. szám. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 280 kv., ma, félévre 140 korona, negyedévre 70 korona, egy hóra 25 korona. A „VILÁG“ megjelenik hétfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 1 korona. XI. évfolyam Budapest, 1920 VASÁRNAP május 30. 129-ik szám 129-ik szám 70 :/ Soós hadügyminiszter Írja alá a békeszerződést Ma regge már jelen lette a Világ, ahogy a magyar formáy eleget tesz a legfelsőbb tanács felhívásának, amely szerint a kormány egy tagjának, kell aláírnia a békeszerződést. Jelentettük azt is, hogy Soóshadügyminiszter vagy Benárd népjóléti miniszter fogja vállalni ezt a nehéz tisztet. A döntés most már végleges: Soós Károly hadügyminiszter utazik ki Paksba a békeszerződés aláírása végett. A hadügyminiszter valószínűleg már holnap útnak indul, hiszen a békeszerződés aláírásának napjává június negyedikét tűzte ki a nagyköveti konferencia, egyben pedig kifejezést adott annak a kívánságának, hogy a magyar megbízott két nappal előbb mutassa fel Párisban meghatalmazását. A zűricm deviza-árfolyamok A temapi súlyos visszaesés után a márka ma tíjból javult Zürichben. A tegnapi 13.30-as zárlat után ma 14-gyel indult és 14.30-cal zárult a márka, de ez a kurzus még mindig 330 centime-mal alacsonyabb, mint a hét derekán elért legmagasabb árfolyam. A márka housse-jának megakadása természetesen nem maradt hatás nélkül a magyar koronára sem, amely a csütörtökön elért 3.70-es legmagasabb árfolyama után, tegnap 3.65-re és ma 3.50-es megnyitás után zárlatkor 3.40-re csökkent. De a múlt hét 2.40-es kurzusával szemben még így is teljes 100 centimé akurzusjavulás. A bécsi kifizetés és az osztrák felülbélyegzésű korona zárlata 4.20, illetőleg 4.25 volt, tehát nem változott tegnaphoz képest- A lengyel kormány békeajánlatának hírére javult, valamivel a lengyel márka a lengyel százmárkásért 13 frankot adtak ma Zürichben, azonban a lengyel márka még így is alacsonyabban áll, mint a magyar korona, noha .egészen a múlt hétig a lengyel I mmim Wilson vétót emelt a béke ellen Wilson az amerikai lapok jelentése szerint alkotmányos jogánál élve, vétót emelt a szenátus határozata ellen, amely,deklarálja a békeállapot helyreállását Németországgal és Ausztriával szemben. A szenátus külügyi bizottsága, majd pedig a szenátus plénuma hétmúlc hónapos huzavona után tudva, tevőleg Knox szenátor indítványát fogadta el. Ez az indítvány kimondja a békeállapot helyreálását Németországgal és Ausztriával, abban az esetben, ha ez a két állam vállal minden kötelezettséget, amely Amerikával, azonban csupán Amerikával szemben hárul reá a versaillesi, illetőleg a saint-germaini békeszerződésekből. Ez annyit jelent, hogy Amerika a teljes közömbösség álláspontjára, helyezkedik arra nézve, hogy az entente-hatalmakkal szemben is teljesíti-e kötelezettségeit Németország. A szenátus határozata a párisi békekonferencia munkájának teljes lebontását jelenti, hiszen az egyetlen feltétlen kényszereszköz Németországgal szemben a békeszerződés végrehajtásának biztosítására a gazdasági blokád lett volna, azonban az Egyesült Államok részvétele nélkül Franciaországra, sőt Angliára nézve is igen kétélű fegyver volna a gazdasági blokád kimondása Németország ellen. Az entente-népek közvéleményének felzúdulása Frankfurt és Darmstadt megszállásával szemben azt mutatja, hogy katonai eszközöket többé nem alkalmazhat Franciaország a versaillesi békéből leszármaztatott igényeinek érvényesítésére. Tehát, ha Amerika félreállásával a gazdasági blokád alkalmazása is lehetetlenné válik, akkor igen kétes értékük van csupán a versaillesi béke rendelkezéseinek az antanté-országokra nézve. ■Wilson annyira összeforrott a párisi konferencia határozataival, hogy nem engedhetett álláspontjából és nem is fog engedni abból a követelésből, hogy a Parisban kiépített békeszerződéseket a maguk egészében hagyja jóvá a szenátus. Azonban az is csaknem bizonyos, hogy a szenátus többsége ugyanolyan mereven fog kitartani mindvégig saját álláspontja mellett, mint Wilson. Hiszen a konfliktus a béke ügyében a hatalmi kérdés felvetése által merült fel Wilson és a szenátus között. A szenátus külügyi bizottsága arra az álláspontra helyezkedett, hogy a béke megkötésének joga az alkotmány szerint a szenuitást illeti meg, nem pedig az elnököt, és súlyos sérelemnek minősítette azt, hogy Wilson nem bízta a szenátus kiküldötteire a béke megkötését. . . •**•* A sérelmet még híjább súlyosbította az a Uő■i ^mii mm mi ■mi rmmmörülmény, hogy Wilson párisi kíséretében nem kapott helyet egyetlen szenátor sem és Wilson nem lépett érintkezésbe sem a szenátus külügyi bizottságával, sem a szenátus vezéreivel a béketárgyalások egész tartalma alatt, hanem egész önhatalmúlag döntött minden kérdésben, noha az 1918 végén tartott választások óta többé nem Wilson pártja, ffi demokraták, hanem Wilson ellenzéke, a republikánusok voltak többségben a szenátusban. Tehát Wilson még csak nem is feltételezhette azt, hogy a szenátus bizalmának letéteményese gyanánt van szabad keze a békekonferencián. Ezt a mellőzést megtorolta volna a szenátus többsége akkor is, ha minden irányban kielégítették volna az amerikai közvéleményt a Párisban hozott döntések. Azonban a szenátus könnyű szerrel mozgósíthatta az amerikai közvéleményt „Wilson békéje" ellen, hiszen Amerika nem kapott semmit, ellenben harmincötmilliárd hadikiadással, kétrhillió Európába küldött katonájával és ötvenezer halottjával, megszerezte az Egyesült Államok versenytársának, Japánnak az amerikai közvélemény felfogása szerint rendkívül fontos shantungi félszigetet. A másik súlyos kifogás pedig az volt, hogy Wilson ellentétbe helyezkedett Washington politikai végrendeletével és az Egyesült Államoknak, ötnegyed évszázadon követett hagyományaival, amikor a népszövetség által Amerikát belevonta minden európai konfliktusba, ahelyett, hogy továbbra is biztosította volna az Egyesült Államok teljes semlegességét Európa-hatalmak magánügyeivel szemben. A szenátus külügyi bizottsága egyébként forma szerint is visszautasította a népszövetségnek azt az ajánlatát, hogy az Egyesült Államok vállalja a mandátumot Örményország érdekeinek oltalmára. Évszázadok óta tengődik súlyás elnyomatásban az örmény nép, de a párisi békekonferencia nem elégedett meg azzal, hogy viszszaállítása Arménia függetlenségét, hanem úgy kiszélesítette az új életre keltettÖrményország határait, hogy ezt az óriási területet az alig egymilliós örmény nép nem tudja megvédeni. A természetellenesen megnövekedett Arménia határainak védelmét a népszövetség mandátumával felruházott európai hatalomnak kellene vállalnia, és ezért nem fogadta el egyetlen állam sem idáig a népszövetség megbízatását. márkának volt átlag húsz százalék ázsiója a magyar korona fölött. Hannover Poroszország ellen Berlinből jelentik. Weismann kormánybiztos a hannoveri Welf-mozgalomról szóló hírrel kapcsolatban kijelentette, hogy a kormány előtt ismeretes ez a mozgalom, amely makacsul a Poroszországtól való elszakadásra törekszik. Az sem kétséges, hogy a mozgalom vezetői alkalomadtán a fegyveres erőszaktól sem riadnának vissza. Ezzel szemben semmiestre sem kell attól félni, hogy sikerülni fog nekik a vidékre tiszta, — némethanndferi — Reichswehr-csapatokat küldeni. Kappék idején az a kísérlet, hogy ezt a tervet megvalósítsák, a vidéki haderő energikus magatartásán hiúsult meg. Sokkal inkább nyugtalanító az, hogy — hír szerint — a tartományi lakosság kezében nagytömegű fegyver van. Már régóta folnak az intézkedések, hogy a törvénytelen úton szerzett fegyvereket beszedjék. Isírdetések felvétetnek Budapesten * VILÁG kiadóhivatalában, Blockner J„ Győri és Nagy Jaulus és Tsa.Tenczer Gyula, Hegyi Lajos, Klein Simon és Tsa, Leopold Gyula, Leopold Cornél, Schwarz József, Siklay, Mezei Antal, Messe Rudolf, Eckstein Bernét bírd. irodákban. Bécsben: Hausenstein és Vogler, M. Dukes Nacht, Rudolf Mosse. Berlinben Rudolf Kolban, Berlin NW. Unter den Linden 40/4x4 A római nagykövet Barreyt, Franciaországnak, huszonhárom esztendeje római nagykövete egy párisi távirat szerint egészségi állapotára hivatkozva, visszahívását kérte. Azonban a római jelentések azt mondják, hogy Barrére lemondásának más a háttere. Az olasz politikai körökben egy hete gyűlnek az aláírások és számuk már meghaladja az ezerháromszázat egy felhíváson, amely arra kéri az olasz kormányt, hogy tegyen lépéseket Barrére visszahívására, mert a francia nagykövet illetéktelenül beavatkozott Olaszország belpolitikájába. Állítólag Barrérenek komoly része volt Nitti bukásában. Barrére volt Clemenceau politikájának egyik legszélsőbb képviselője és ezért természetesen kényelmetlenvoltszánéra NiMi pacifizmusa, amely minduntalan útját szegte a francia követeléseknek. Barrére bukásával egyik legkarakterisztikusabb képviselőjét veszti el a francia diplomácia. A Barrére-név nem most szerepel először Franciaország történetében. A római nagykövet leszármazottja annak a Bertrand Barére, de Vienaze-nak, aki Barras mellett talán a legellenszenvesebb szereplője a nagy forradalomnak. Barras néhány évig a gyarmat ókori szolgált minit szubaltern liszt, de később sem volt tisztában a helyesírás szabályaival és élete végéig nem tudott egy kerek levelet megszövegezni. És mégis két éven át szinte korlátlan ura volt Franciaországnak és talán tovább is az maradt volna, ha maga Munad nyerget utóda alá. Tudvalevőleg Barras barátnője volt Beauharnais Josephine, akit később megunt és feleségül adott egy Napóleon Buonaparte nevű tüzértiszthez és jutalmul neki adta a mezítlábas olaszországi francia hadsereg vezetését. Buonaparte Bonaparte a mezítlábas katonák élén a fényes győzelmek sorával politikai hatalommá lett és egy szép napon Barras helyére ült. Barras nyomta el kegyetlenül, véres kézzel Toulon felkelését, mint konventbiztos, majd pedig, mint a terror megtorlásának kemény apostola ragadta kezébe Franciaország kormányzását a terror bukása után. Bertrand Barére korruptságával, léhaságával, költekezésével és politikai elveinek következetességeivel, érdemes versenytársa volt Barrasnak. Barére elnökölt a konventnek azon az ülésén, amely Ski-, mondotta a halálos ítéletet XVI. Lajos fölött és nagy része volt az ítélet meghozatalában. 1793 szeptember ■huszonötödikén tartotta híres beszédét a terror rendszerének szépségeiről és erényeiről, és intézményesíteni akarta a vérpadot a francia politikában. Ezért a beszédért nevezték Baréret a vérpad Anakreonjának. Mikor Robespierre csillaga hányattani kezdett, természetesen Barére is ellenségévé ■lett a terrornak, noha hónapokon át ült Robespierre mellett a jóléti bizottságban, és hangosan követette Robespierre kivégzését, mikor ez a követelés már nem veszélyt jelentett, hanem új esélyeket a politikai érvényesülésre. Azonban Barére nem volt olyan szerencsés, mint Barras és pálfordulása ellenére sem jutott többé nagyobb szerephez a politikában. A római Barrére pályája szintén elég változatos. 1871-ben deportálásra ítélték, mert elővigyázatlanul nagy szerepet vállalt a párisi commune alatt. Barrére megszökött, hét esztendőt Londonban töltött, majd pedig kegyelmet kapott és Angliában szerzett tapasztalatai alapján, vagy pedig az alkalmazkodás művészetével fényes és gyors karriert futott be a diplomáciában. A világháború kitörése óta Barrére dolgozott legerélyesebben, sőt szinte legerőszakosabban Olaszország beavatkozásáért és Barrére húzta át Bülow herceg politikáját, amely már nem egyszer csaknem biztosította Olaszország neutralitását. Majd pedig az olasz hadüzenet után Barrére kezdte meg az adatgyűjtést Caillaux ellen