Világ, 1920. november (11. évfolyam, 259-282. szám)

1920-11-25 / 278. szám

Csütörtök 7S Képzőművészeti Főiskola Sémával sztrájkká léptek / A régi tanárok Lyka igazgató és az új tanárok ellen (A Világ tudósítójától.) Már ismételten beszámoltunk annak a Küzdelemnek fázisairól, amely a Képzőművészeti Főis-olának és a Rajztanárképzőnek tanári kara és a feiétel* igazgatói teendőinek végzésével megbízott Lyka Károly között folyik nőnap óta. A Képzöművészet^tröiskola^itjaig^mfczéke -tudvalevőleg Ezinyai-Merso Pal*^»«é«irt^tfarvult el és a főiskola tanári kara arra számított, hogy a közoktatásügyi miniszter az uj igazgatót a tanárok sorából és a tanári kar ajánlatára fogja kinevezni. Ehelyett, Roller István igen szerencsés választással Lyka Károlyt állította a főiskola élére. Lyka Károly kinevezése a magyar művészeti körökben és a főiskola tanítványai között általános örömet keltett, azonban a főiskolai tanárok sokkal ridegebben fogadták a kinevezés hírét. Egyrészt sérelmesnek tartották azt, hogy nem kérdeztek tőlük előzetesen véleményt, másrészt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy festőt vagy szobrászt kell a főiskola élére állítani, nem pedig esztétikust. Volt azután egy egész sajátságos érve is a tanári karnak. Hivatkoztak arra, hogy az igazgatói teendőkkel történt megbízatása előtt Lyka Károly óradíjas és megbízott, nem pedig kinevezett és rendes tanára volt az intézetnek és kifogásolták, hogy „egy óradíjas tanár“ a rangsor teljes átugrásával került egyszerre az igazgatói székbe. Lyka konciliáns magatartása ellenére a tanári kar offenzívája egyre kíméletlenebb formát öltött, kivált, amióta Lyka megkezdte programmjának megvalósítását és meghívta a magyar művészeti életnek néhány kiválóságát, hogy egyelőre nobile officium gyanánt vállaljanak órákat és korrigálják a náluk jelentkezők képeit a főiskolán. A meghívottak között volt Csók István, ez a nagyszerűen magyar és nagyszerűen erőteljes piktor, továbbá Vaszary János, aki jelentékeny múlttal szakítva, vetett fel új és érdekes problémákat művészeteiben és visszahívta. Lyka a Képzőművészeti Főiskolára a legfinomabb magyar festők egyikét, Réti Istvánt, aki alighanem a legnagyobb művészeti pedagógusa Magyarországnak és aki csak úgy, mint Lyka Károly, szintén óradíjas tanára volt a főiskolának, egészen odáig, amíg tanártársai neon kedvetlenítették el és nem késztették lemondásra ezt a kivételes művészt és kivételes embert. A főiskola növendékei nagy lelkesedéssel fogadták az új tanárokat, azonban ez a lelkesedés nem volt alkalmas arra, hogy enyhítse a régi tanárok ellenszenvét az új rendszerrel szemben. A főiskola és a rajztanárképző professzorainak testülete néhány hét előtt hivatalosan kérte fel a közoktatásügyi minisztert az igazgató elmozdítására és gondoskodott arról is, hogy a sajtó megkapja ennek a szokatlan és korántsem udvarias hangú felterjesztésnek teljes szövegét. Azonban a felterjesztéssel egyidejűleg a főiskola összes növendékei hat-nyolc kivételével szintén testületileg vonultak fel a közoktatásügyi minisztériumba, hogy tájékoztassák Saller minisztert a növendékek erős ragaszkodásáról Lyka igazgató és az új tanárok iránt. A küzdelem most új fázisba lépett. A fűtési mizériák következtében a Képzőművészeti Főiskolának csupán új tanárai tanítanak, ellenben a régi tanárok három nap előtt szolidárisan kimondották, hogy nem kezdik meg óráikat addig, amíg nem távozik az intézet éléről Lyka és amíg nem hallgatják meg a tanári kart az igazgatói állásnak betöltésénél és a tanári testület kiegészítésénél. Ez magyarán szólva annyit jelent, hogy a régi, kinevezett tanárok három nap előtt sztrájkba léptek és a főiskolán csupán az új, meghívott tanárok műtermeiben fűtenek. A sztrájk egyik célja Lyka elmozdítása a főiskola éléről és Bakó Ede, Karlovszky Bertalan vagy Zala György meghívása az igazgatói székbe, a másik cél pedig annak a sérelemnek reparálása, amely Csók, Réti István és társaik meghívásával érte a tanári kart. A sztrájkbizottság élén a művészi körökben elterjedt hikek szerint, Bosznay István áll és a Lyka Károly megbízatása előtt kinevezett főiskolai tanárok kivétel nélkül vállalták a szolidaritást, mint a sztrájkolók mondják. A közoktatásügyi minisztériumban tegnap indult meg a békéltetés a két párt között, azonban az értekezlet eredménytelenül végződött, a sztrájkolók állítása szerint, Lyka Károly makacssága következtében. Lyka Károly ugyan nem ragaszkodik állásához, hiszen nem ambicionálta az igazgatói címet és csak kötelességtudásból vállalta ezt a kényelmetlen állást, átmenetileg, addig, amíg megvalósíthatta volna az intézet égetően szükséges reformálására nézve kidolgozott terveit. A történtek után Lyka inkább távozni akar, mint maradni, azonban lemondásának feltétele gyanánt azt kivárja, hogy az ajánlatára meghívott tanárokat véglegesítsék állásukban. Ez nem önérzeti kérdés Lykára nézve és nem baráti szívesség a meghívott professzorokkal szemben, hanem a Képzőművészeti Főiskola érdekeinek megóvása és jövőjének biztosítása. Lyka távozása érzékeny veszteség volna a Képzőművészeti Főiskolára, nézve akkor is, ha Réti, Csók és társaik helyükön maradnak. Azonban Réti és Csók tovább képviselnék a főiskolában, az új szellemet, a friss és eleven művészet szellemét, amelynek Lyka akart kaput nyitni. A közoktatásügyi minisztériumban és a művészeti körökben több megoldási módozatra gondolnak így arra, hogy elválasztják a Képzőművészeti Főiskolát a rajztanárképzőtől. De ez szerencsétlen megoldás volna, mert a rajztanárképzésnek kontaktusban, kell maradnia a művészet szabad gyakorlásával. És igaz ugyan, hogy a két intézet különválasztása egy új állást kreálna és így kielégítene egy ambíciót, azonban úgy látszik, hogy egy ambíció kielégítésével nem lehet többé leszerelni a művészet régi professzorai között megindult mozgalmát. Ma egyébként beszéltek arról is, hogy a tanárok sztrájkjának és az igazgatóválságnak ügyében már döntés történt és Balla Ede fogja felváltani Lykát. Erre nézve megkérdeztük Balla professzort, aki megcáfolta a hírt és kijelentette, hogy nincs is hajlandósága az igazgatói állás vállalására, mert nem akarja keserűségben és kellemetlenségekkel tölteni élete végét. Romain Holland új regénye Eise háborús regényével nagy méltatlankodást váltott ki a hivatalos francia kritikából és a hivatalos francia közvéleményből Romain Rolland, és most megjelent második háborús regénye aligha fogja lecsillapítani a békétlenkedőket. Az első regényben két generáció állott egymással szemben. A szülők generációja megértette és természetesnek találta a háborút, míg a fiatalok értelmetlen csodát láttak benne és megdöbbentek kegyetlen pusztításain. Pierre szédülve és tántorogva járta Paris utcáit, mialatt a repülőgépek és a Zeppelinek bombái hullottak a világosság városára : szédült és tántorgott, mert nem értette meg, hogy az ember miért öl embert s az emberi kéz miért pusztítja el órák alatt azt, aminek felépítésén évtizedekig dolgozott az emberi kéz. Pierre lelkileg összeomlana a sötét probléma elviselhetetlen súlya alatt, ha Páris áradata nem sodorná össze Luce-szel, a sápadt, vérszegény, kis festőnével és ha az egymásra talált két fiatal lelket nean egyenesítené fel, nem szárnyaltatná a magasba az az ösztön, amely olyan régi és olyan hatalmas, akár a háború. Ennek a regénynek háttere a háború vad, sötét és zagyva kakofóniája, amelynek durva hangzavarából csodálatos szelídséggel és tiszta nebintással csendül ki a fiatal, ártatlan lelkek és a fiatal, ártatlan testeik szerelembefonódásának kantatéja. Clerambault, a második regény talán mélyebb, élesebb és gazdagabb, mint Pierre és Luce háborúban fogant és a háborútól eltaposott szerelmének története. Clerambault-nakalcímat is adott Romain Rolland és ez az alcím így hangzik: „Egy lelkiismeret történetét Egy lelkiismeret történetet, egy lélek átformálódását írja le Romain Rolland és regényének némelyik oldala olyan tiszta, olyan nemes, olyan áhitatosan becsületes és olyan áhitatosan szép, mintha az arany legendának, a bűnösökből megtért szentek történetének egy új fejezete játszódnék le a XX. század társadalmában, a XX. század emberei között. Kicsiny és közönséges ember a regény kezdetén Agenor Clerambault, kicsiny és közönséges ember, egy atomja a nagy és hatalmas közvéleménynek, míg a szenvedésekben megtisztulva és megnemesedve hőssé lesz, magányos, erős hérosszá, aki felveszi a nagy küzdelmet a közvélemény sötét hatalmaival. „Egy mindenki ellen"; ezt a címet akarta adni eredetileg Clerambaud-nak a francia költő. Agenor Clerambault író, csendes, szelíd iri, mint ahogy csendes, szelíd ember is. Szelídek az írásai és csendesek a sikerei, írásai elmúlnak majd és feledésbe merülnek írójukkalegyütt, de a kortársak közül sokan szeretik Clerambault írásait, főleg azért, mert Cerambault gondolkodásában és érzéseiben nem emelkedik a kortársak nagy tömege fölé. Clerambault idealista, a középszerűségek szürke idealizmusa él benne, dalokat ír : az örök békéről és az emberek kibékítéséről, hisz a természet langyos jóságában, amely az emberiséget gyengéd kézzel vezeti egy szebb jövő felé. Optimista látomásokat ír le, optimista hangulatokat fest és ez a szelíd optimista hang nem marad visszhang nélkül. Clerambault megkapja a becsületrendet és népszerűvé lesz, hiszen művészetének nincsenek problémái és nincsenek nyugtalanságai, mint ahogy nincsenek problémák és nincsenek nyugtalanságok Clerambault életében sem. Felesége egy kicsit korlátolt, de kedves, szereti az urát, szereti fiát és lányát, védi és biztosítja a szeretet, a nyugalom, a csend atmoszféráját Clerambault polgári otthonában. A háború kitörése nem zavarja meg túlságosan az örök béka apostolát. Clerambault kis ember, akinek nincs egyénisége és aki nem tud védekezni a közvélemény ellen. A francia közvélemény rabjává lesz a háborús politika frázisainak és a közvélemény hullámverése tölti meg zenéjével Clerambault lelkét. A háború dalnokává lesz Clerambault, pedig ez a közepes kis költő nem kerül személyes viszonyba a háborúval és nem látja a háborút, nem tudja és nem veszi észre azt, hogy a frázisok háborúja mellett van egy másik háború is: a szenvedések, gyötrelmek, a céltalan pusztítás háborúja. Éppen, mert Agenor Clerambault nem látja a háborút és nem tud semmit a háborúról, éppen azért, mert háborús verseiben csak a frázisokat zenésíti meg Agenor Clerambault egy csapással a nemzet nagy költőjévé lesz, verseit nemzeti kincseknek tekintik, a költő neve a milliók ajkára kerül, közhelyeit lelkesedve hallgatják azok, akik csak közhelyeket éreznek és közhelyekben gondolkoznak. A vagyc®, a dicsőség, a hírnév minden öröme és minden elégtétele Clerambault-hoz szegődik. Ez az egyéni siker, amely olyan hatalmas hullámveréssel morajlik körülötte, boldoggá teszi Clerambault egyszerű lelkét, boldoggá teszi azért, mert Clerambault nem kritikus fej, Clerambault-nak nincsenek kétségei, Clerambbault elfogadja a sikert, mint adott tényt és mint legfőbb jót. És a sikerek Clerambault-ja, a boldog Clérambault nem veszi észre azt, hogy körülötte milliók pusztulnak el, milliók szenvednek, milliók vére és könnye trágyázza a föld kérgét. Most pedig katona lesz Clerambault fia, Maxime. Clerambault tovább lelkesedik a háborúért, hiszen a szerencse elkényeztette a kis költőt és a szerencsés Clerambault nem tud hinni abban, hogy fiát szerencsétlenség érhetné. Derűs hangulatából, boldog nyugalmából az zavarja fel először egy kevéssé a költőt, mikor fia hazatér a frontról és hallgat akkor, amikor apja a nagy is szép emlékeket kérdezi tőle, hallgat akkor, mikor Agenor Clerambault felolvassa háborús himnuszait s szeretné hallani fiának elismerését. Maxime nem száll szembe apjával, nem mond kritikát, nem akarja megbántani azt, akit szeret, csak hallgat és sajátságos fény ragyog a szemében, olyan fény, amely megzavarja még a kevéssé éleslátású Agenor Clerambault nyugalmát és dejrüjét is. Clerambault látja, hogy fia hallgat és nem meri kérdezni fiát. A fiú pedig nem szólal meg, csak szabadságának utolsó napján kérdezi halkan és bizony-talan hangon: — Apám, egész bizonyos vagy te abban, hogy...? A kérdést nem fejezi be Maxime és Agenor Clerambault hálás neki. Azonban most már aggódva, félénken várja a híreket Clerambault, nyugalmába beleipódzott valami, nem hisz többé fiának sérthetetlenségében és kezdi sejteniazt, amit fia elhallgatott: gyötri az a kérdés, amelyet fia félbeszakított. És a rossz sejtelmek valóra válnak. Néhány nap múlva kijó jön annak, hogy Maxima eltűnt és Clerambault már érzi, hogy eltűnt fia nem fog többé visszatérni-Most megindul Clerambault-ban a lelki átalakulás folyamé.! ., keservesen, lassan,mert az előítéletek, a frázisok, a hagyományok teljesen megtöltötték, teljesen át- itatták ezt a lelket, és Chrambault-nak nehéz nj éni- VILÁG 1920. november 25. a 17 keresztény költségű párt a főváros költségvetéséért nem vállalja a felelősséget A főváros törvénypírósági bizottsága ma délután kezdte meg az szóló költségvetés tárgyalását. A iSé«HÍ*(fmrozgyűllésnek két érdekessége volt. Az egyik, hogy a liberális blokk nem vett részt rajta, mert nem akarta kitenni magát kellemetlen fogadtatásnak és különben is az eddigi tapasztalatok szerint a liberális blokk úgysem gyakorolhatná szabadon a szólás és a kritika jogát. A közgyűlés második érdekessége az volt, hogy Wolff Károly a többségi párt nevében kijelentette, hogy a keresztény községi párt a főváros költségvetéséért nem vállalja a felelősséget. Most aztán az a helyzet, hogy a főváros szerencsétlen deficites budgetjének nincs gazdája. Senki sem akarja az apaságot vállalni.•A közgyűlésen különben Ripecz Jenő polgármester megismételte a pénzügyi bizottságban már elmondott expozéját, utána pedig Csupor József tanácsnok, a pénzügyi osztály vezetője ismertette a pénzügyi bizottság határozatait. Ezután a bevezetés után Wolff Károly szögezte le a többségi párt álláspontját. Azzal kezdte, hogy a keresztény községi párt inkább csak alkotmányos jogát gyakorolja, amikoraz 1920. évi költségvetéssel foglalkozik. Egyrészt, a költségvetés különben sem reális; azután még befejezett tény előtt áll a párt. A preliminált tételek nagy része már ki van fizetve; másik csoportja a tételeknek a valóságban már túlnőtt az előirányzott összegeken. Most tehát az elvek leszögezéséről lehet szó. Pártja nevében mindenekelőtt kijelenti, hogy a keresztény községi párt a költségvetésért nem hajlandó vállalni a felelősséget. A budget a jelenlegi közgazdasági krízist s a múlt gazdálkodását tükrözi vissza. Kétségtelen, hogy a főváros egyedül, saját erejéből képtelen rendezni a főváros zilált háztartását. Apellál a kormány felelősségére és hivatkozik arra, hogy a párt országos és nemzeti feladatnak tekinti a főváros háztartásának rendezését. Azután rátért arra, hogy az utóbbi időben sok oldalról kételkedő kijelentések hangzottak el abban az irányban, vájjon a keresztény nemzeti irányzat alkalmas-e a háztartás rendbehozására. A keresztény kurzus rövidesen csődöt fog mondani, mert nem lesz ereje a gazdasági kérdést megoldani— mondják a csilggedők. Wolff nem osztja ezt az álláspontot, bízik a keresztény kurzusban, bízik abban, hogy a keresztény erkölcsnek, etikának végül is korlátlanul érvényesülnie kell a gazdasági társadalomban is. Rém lesz itt addig béke, amíg Magyarország valamennyi gazdasági tényezője nem helyezkedik a keresztény alapra. De a keresztény községi párt nem vállalhatja a felelősséget az elmúlt rezsim gazdasági tényeiért sem. A múlt rezsim helyzete sokkal könnyebb volt, mint a mai rezsimé. Ők kölcsönöket vettek föl és reánk vár a törlesztés terhe. A főváros, a külföldi kölcsönök törlesztését a maga erejéből teljesíteni nem tudja. Ma tehát — mondta Wolff — közre fogunk működni az alkotómunkában, de a felelősséget tisztelettel elhárítjuk magunkról. Beszélt azután a jövedelmi forrásokról és azt az ideát vetette föl, hogy az elrejtőző adóalanyokat, a rejtett jövedelmeket kell megfognia a liskusnak. Ha ezek az elrejtőző adóalanyok tudnak kiabálni a jogrendért, akkor tudjanak áldozni is a jogrendért. Különben szerinte a vagyont megadóztatni öngyilkosság, a jövedelmet megadóztatni észszerűség. Támadták a keresztény pártot, hogy a háziurakat védi, de itt nem háziurak védelméről, hanem adóalanyok konzerválásáról van szó. Azzal végezte beszédét, hogy a közgazdaság-tudomány régi igazságai mind csődöt mondtak. A brüsszeli gazdasági konferencia tehetetlenül áll a nagy pénzügyi kérdőjel előtt, ellenben itt vagyunk mi, itt van a keresztény megújhodás, mienk a jövő. Végül még arról beszélt, hogy a kultúra nemzetivé tétele érdekében mindent el kell követnie a fővárosnak, ellenben „lappangó ellenségeinket, áramlatokat és institúciókat támogatni egyáltalán nem vagyunk hajlandók". Wolff beszéde után bejelentette az elnök, hogy, tiszti ügyészekül megválasztották a következőket: dr. Klimm Róbertet, A. Reichl Károlyt, dr. Tóth Pétert; dr. Várady Jenőt; dr. Szemethy Károlyt, dr. Kurchknopf Ferencet; dr. Feigler Károlyt és dr. Kisfaludy Lászlót. Bejelentette még az elnök a megválasztott városbírák névsorát. Majd néhány interpellációra válaszoltak a referensek. A megválasztottak letették az esküt. Miután Till tanácsnok válaszolt Pálft József interpellációjára a villamos vasúti forgalom megszorítása ügyében. Néhány további interpelláció után az elnök a gyűlést berekesztette. A költségvetés vitáját holnap folytatják.