Világ, 1921. január (12. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-01 / 1. szám
Szombat Oroszország Kapuja Révai, 10.jp. október. Bealkoflyodott, mire az ellangjuctt széllel Révai elé értünk? A kis vitorlás, Vasif Narvától hozott, elegáns ívben fordult be sif öböl széles és nyílt bejáróján és a violaszin. Iftugati égen feketén ágaskodtak a karaaai,trevart tornyok. Itt láttam először balti tornyot, az északi építőművészet finom virágát. A patinás réztető alatt áttört loggiák és a tömör falakban erős lendületű harmónia. A templom szilárd és súlyos, mint a balti bárók vára, a torony nyúlánk és keskeny, mint egy minaret. Különösen a nagy Dóm tornya köti le az utas szemét. A Domhegy a város közepéből sötéten emelkedik ki s a komoly és karcsú torony úgy rajzolódik a sötét esti égre, mint egy ortálló lovag sziluettje. Csodálatos keveréke ez a város a múltnak és a jövőnek. Még állnak a szürke városfalak, s a könnyen omló, porhanyós szürke kő, a balti glint különösen ódonná teszi tornyukat és bástyáikat. Tele van a város régi házakkal. A kapuk mögött mély boltív ásít, s a lépcsősen kieskenyülő orom csúcsáról csiga lóg le. Német kereskedők laktak a házakban, német munka és német művészet emelte a tornyokat és templomokat, a hombárokat és a bástyákat. Svédek, lengyelek, oroszok küzdöttek Révai falai alatt s kikötője homályos századok óta, már az első orosz állam, a novgorodi köztársaság idejében is az orosz föld kapuja volt Ma Révaiura az, akit ezer év óta nem vettek emberszámba, aki a város és az ország urainak rabja volt századok során át: az észt paraszt Az észt köztársaság, melynek Révai a fővárosa, tiszta parasztország. Paraszt itt mindenki, a hivatalnok, a kereskedő és a munkás egyaránt. A köztársaság egyik legfőbb embere olyan paraszt unokája, akinek nagyapját Révai főterén alig két nemzedékkel ezelőtt halálra korbácsolták, mert félelmetes ura, a „Báró“ ellen emelte fel kezét. Az észt paraszt igen csöndes, szívós és kemény emberfajta. Háromszáz évig gyúrták a bárók, kétszáz évig az oroszok, egy jottányit sem engedett, sem a fajából, sem a nyelvéből, és a haldokló fajok nagy temetőjében, Oroszországban is kiverekedne a jussat. Elhódította a bárók fiai elől a dorpati híres egyetemet és gyermekeit beküldte a városokba, hogy elfoglalják a német polgárság helyét. 1918-ban pedig azzal a hirtelen, féktelen nekbeszíléssel, mely a finn fajtát annyira jellemz, néhány nap alatt világgá verte hosszú századokon át volt kemény urait, kastélyait kifosztotta, földjét elvette. Ez az egyetlen város az elnéptelenedett, elcsendesült bolti papion, melyben élet és munka folyik. Innen vezet az út Szovjet-Oroszországba és innen áramlik kifelé nyílt és titkos utakon az uráli arany. A Hotel Petrogradban székel Gukovszkij elvtárs, a szovjet teljes hatalmú követe és előszobáiban nyüzsög az európai kereskedelem minden hamiskártyása. A revali kikötő nagy gyárai napról-napra vidámabban zakatolnak. Itt javítják súlyos pénzekért Oroszország beteg mozdonyait és hajóit. A piacon pedig és az üzletekben annyi élelmiszer, amennyit messze földön látni nem lehet. Valóságos sajt és vajhegyek és az észt vaj a legjobb a világon ! A háború előtt Pétervár csak észt vajat evett, maguk az észtek Szibériából hozattak olcsóbb vajat. A kis balti hering, az izes strömling nagy hordókban csillog és milyen olcsó minden! Igen finoman és előkelően meg lehet ebédelni 30 koronáért. Az utcák tele emberrel. Nagyon sok az orosz menekült és a férfiak majd mind angol khakiban járnak. De azért kitűnően meg lehet ismerni az egyforma köpeny alatt az egykori generálist, a bankigazgatót s a nagyrangu csinovnikot. . A hivatalokban esztek ülnek, a parasztok unokái, csontos, keskenyajku, szúrósszemű emberek és igaz parasztmódra keveset beszélnek és mindenkin keresnek. Hogy a múst ködpalástját magunkra teríthessük, templomba kell mennünk. Ritka hely az olyan protestáns templom, hol a vallás misztikuma elérné az embert, de a revali Dóm fekete boltívei alatt régi és sötét árnyak keringenek. Vöröfényes vasárnap reggel mentem fel a Dömhegy tetejére. Fa nő az elhagyott utcákon, az elűzött bárók omladozó, fakó palotái között, a templom fekete és fakult, vaspántok tartják a széthulló kőkockákat s palaszinűre szürkült faragott kapuját sokszázéves hars árnyékolja be. Az orgona is halkan szól, mintha régi, hősi emlékekről álmodoznék. Az oldalhajókat sűrű zászlóerdő borítja. Fehér-kék finn, sárgakeresztes svéd és a kazáni Mária képével ékes oroszlobogók, kardok és öles pajzsok és címerek hosszú, hosszú sora. Szalmaszéken ezüstös hajú dámák és merevszemű, magas öregurak. Halk és finom német beszéd, hajlotthátú, melankolikus prédikátor. Egyetlen egy fiatalember sincs közöttük. Az orgona szomorúan búg, a karének öreges és lemondó. Ez a múlt! De kérve a kapun, előtte felcsillan a tenger, la végnélküli élet! Thalytta! TJi.alatta! ifr. Kiss Deza.., • •—■■ 'V' VILÁG 1921. január 1.5 ■v 7S jósnak háza KAfom.i&sttü fkAfomféte (A Világ tudósitójától.) A Dob utcában mentem éppen, mikor egy gyerek szaladt oda hozzám. — A jósnőt tetszik keresni? Itt lakik, ebben a házban ... Megnéztem a házszámot, hát 1/8 volt felírva a kopott pléhtábolára. A kapu alatt megint megszólított egy gyerek és azt magyarázta, hogy a jósnő az első emeleten lakik, a hűtős számú lakásban. De nagyon siessek felfelé, mert mindjárt sötétedik és akkor nehéz bejitt« hozzá. — Olyan sokan jönnek estefelé az öreg Boskowitznéhoz, hogy az ajtaja előtt sorba koráttam a szűk folyosón . . . mesélte tovább ez a gyerek, aki eljött velem egész az ajtóig és mutatta az utat. Nagy, ócska ház ez a Dob utca 48, és csupa kislakás van benne. A folyosóról, ami körbe szalad az udvar felett, csupa egyszobás, meg kétszobás lakás nyílik. Ahogy a hatos szám felé mentem, minden ajtón benéztem és minden ablakon benéztem. A szűk szobákban kormos lámpaüveg fénye csillan haloványan és magányos gyertyaláng világít és a lámpafény meg a gyertyavilág körül fáradt, szegényes emberek üldögélnek. Olvasnak, vagy kártyáznak, vagy más szórakozással töltik az időt. Boskovitzné kétszobás lakásban lakik, azaz az első szoba tulajdonképpen konyha, itt kell rá várni. Sötét van a konyhában, ahol nem látok semmit, csak a halkulva, csendes beszélgetéseket hallom. — Marisnak mindent megjósolt .» Erről-szóra beteljesedett az egész ... — Tavaly is itt voltam triesztende előtt . › › mindent megmondott előre . › ■ — Akkor még huss koronáért jósolt, most már negyven, meg ötven kell neki . * • Ilyen és hasonló szavak peregtek a várakozók ajkairól, akik közül egyszerre csak megszólal valaki. — Ha sokáig kell várni, átmegyek a másikhoz . . . — Ugyan ne menj ... nem tud as semmit . . . — Dehogy is nem tud, Péternének is megjósolta a gyereke halálát . . . — Én mégis csak ennél maradok, mert ez olcsóbb is . . . De nyílott a belső ajtó és halovány sárga fény szűrődött át a sötét konyhába. Akkor láttam, hogy órias külsejű, meg szegényes külsejű emberek üldögélnek körülöttem. Agy szélén, asztal tetején és ládákon üldögélnek. Szék nem volt egy se a konyhában, se tűzhely, csak egy hideg, alacsony kályha, de azon is ült valaki. Az ajtó mögött megjelent egy gyászruhis hölgy, mögötte pedig egy öreg öreg, fehérhajú asszony tipegett. Ez az öreg nem tudott jól magyarul, meg selypített is hozzá. Ezt mondta: — Nagyon tiszteltetni ma édesmamát, kisasszony. Csak jöjjön ide máskor is . . . A jósnő. Ott áll közöttünk a konyhában és mustrálja a vendégeket. Nagysugos cipő van a lábán és fázósan húzza össze vállán a rongyos kendőt. — Sötét van itt nagyon, — kezdi el. — Na várjatok, mindjárt lesz világítás . . . Le tegezett bennünket. Aztán egy maradó* gyertyavéget kapart elő az ágy végéből, meggyújtotta és odacsepegtette az olvadó viaszt az asztal székre, hogy beleragaszthassa a gyertyát. Mikor, ez megvolt, lekapta válláról a kendőt és elfüggönyözte vetérfolyosóra nyíló ajtó üvegtábláit. Én meg azalatt bementem a szobájába, amit egy gyertyaláng világított be. Az asztalon állott a gyertya. Az asztalra fehér pakolypapiros volt szegezve, sárgafejű rajzszegekkel, meg két könyv is volt az asztalon. Az egyik az Urak. Könyvtára 53-ik füzete, a címe: Egy potya szerelem. A másik Jókai regénye: Töröl világ Magyarországon. A mi életünkben nem lesz királyság A jósnő ott ül velem szemben az asztalnál és közönséges francia kártyából jósolja a jövendőt. — Szülei ennek? — Igen. — Akkor ön nem árva — kezdi el a jóslást. — Bámulatos, hogy eltalálja. — biztattam Boskovicsznét, aki már nem tegezett, de vérszemet kapott a dicsérettől és igy folytatta: — Két testvére van. . . — Nincs ... — vágtam kib.be már, féltem, hogy belesúl. —• Akkor egy . . . — Ez igaz— Lányt — Nem. — Fiú! . . . — tette hozzá, határozottan. — Óriási! Bámulatos, hogy mindent tud ... — mondtam neki és megkértem, hogy most már ne foglalkozzék velem, inkább azért jörlim hozzá, mert az ország sorsa érdekel. Egy kicsit gondolkozott, összekeverte a kártyákat és kezdte sorban kirakosgatni az asztalra. Számolt is közben, egytől nyolcig. Mikor a nyolcashoz ért, újra kezdte, az egyesnél. Egy helyett különben mindig azt mondta: egy. Aztán így motyogott csendes, énekelő hangon: — Az uj esztendőben nem sok jó vár az országra. Aki csak teheti, vándoroljon ki innen. Jó megélhetés nem lesz senkinek . . . Év elején nyugodtság és békesz áslí ésez ezzel esx.lesn.ASie ség van. Nyárban kezdődik a mozgolódás... Nyárig csak fázni fognak az emberek, nincs kedv semmihez... — Milyen lesz a gazdasági élet?... A pénzügyminiszter programjának milyen jövőt jósol? . . . — kérdeztem föl... Itt megakadt egy pillanatra, de ez érthető. Hiszen itt él szegény örökösen, a négy fal közé bezárva. Látni stem láthat semmit a világ eseményeiből, csak az esőt. Azt se igen látja, mert nem ér rá figyelemmel kisérni a végtelen párhuzamosan és ködös színtelenséggel suhanó és egyre suhanó vízcérnákat. Csak a nedvességet, a sarat és a kellemetlen hűvösséget érzi és tapasztalja magánis, mert biztosan ezárása van az oldalában és biztosan, a köszvény is bántja ilyenkor, hiszen már nagyon öreg szegény. Azért nem sokáig gondolkozik, újra összekeveri meg kirakja a kártyákat és megszólal: — Gazdasági életben nem tesz változás. A kártya nem csal és a kártya azt mutatja, hogy nem lesz munka és nem dolgoznak se gyárak, se gyári munkások, termés úgy marad, mint ebben az évben. Buza kevés lesz, de sok kukorica. Kukoricát árvíz pusztítja majd, de őszre megjavul ... — A pénzügymminiszor szándéka nem sikerül. Ennek nagy akadályai vannak ... Itt látom ezt a kártyát, ami annyit jelent: elháríthatatlan akadály.. . Mikor idáig ért, újra összeszedte a piszkos kártyalapokat és elkezdte keverni összefelé. Még csak azt mondja meg, kértem bocsázásul, hogy a királyság kérdésében mit hoz az uj esztendő?... Erre a kártyacsomagból kiválasztott egy királyt, öt kártyát huzatott velem a pakliból és mind az öttel befödte a királyt. Aztán kezdte sorban leszedegetni ezeket a kártyákat a királyról és folytatta a jóslást: — Az uj esztendő a királyság dolgában nem hoz változást. Azaz mégis: megállapodás jön létre a szomszédokkal, hogy nem avatkoznak bele ebbe a dologba- És a legalsó kártya azt jelenti, hogy Magyarországon egyhamar nem lesz király. A mi életünkben egész biztosan nem . . . Az utolsó mondatot nem tudom, hogy gondolta. Az imént azt mesélte magáról, hogy 83 éves. Én huszonnégy vagyok. Szent István napján lesz a koronázás Ezalatt az előszoba-konyha egészen megtelt. Boskovitznéhez sorra jöttek az emberek, már a folyosóra, is jutott belőlük. Akik régóta várakoztak, elkezdtek zúgolódni: — Gyorsan, gyorsan Boskovits mama, mi is kiváncsik vagyunk, hogy mit hoz az új esztendő? ... — Legyen nektek boldog az új év! . . . csendesítette őket a jósnő, aki, úgy látszik, többesszámban mindig tegez. Aztán az egyik nőt, aki a kályha tetején kuporgott, bevitte magával a szobiba. De előbb még elbúcsúzott tőlem. — Hagyom tisztelni a kedves mamát . . . Jöjjön el máskor is . . . Úgy látszik, ezt mindenkinek mondja. Ezzel akar bizalmat keltenia várakozókban. Mintha az egész család oda járna őhozzá és az egész természetes dolog, hogy Boskovitzné tiszteltetni hagyja a mamát. A várakozók között aki az előbb is türelmetlenkedett, újra elkezdett fenyegetőzni: — Ha most nem kerülök sorra, átmegyek a tizenhatba ... — Nem ér az semmit... nem mond igazat... — Éppen azt mondja, amit ez itt ... Csak 10 kek zónával drágább ... A tizenhat éppen szembe van a hattal. Mikor kiléptem a folyosóra, megint megütötte a fülemet ez a mondat: — Gyere, menjünk állal a tizenhatba . . . — Látod, hogy ott is sorban állnak... Hát tényleg, a tizenhatos ajtó előtt is várakozott vagy öt ember. Legelöl egy asszony állott, a karján gyerekkel. Utána egy postás. Aztán megint két aszszony, akik nagyon elegánsan voltak felöltözve. És "leghátul egy fiatalember. Odaálltam én is közéjük és hallgattam, hogy mit beszélgetnek, meg lestem befelé a szűk ablaknyiláson, ahol egy kis helyen félrehúzódott a függőn.". Később az a gyerek is idejött, aki Eoskovitznéhez felvezetett. — Jöjjenek át az hatba — szólt hozzánk •— ez nem mond igazat... Ha várni kell, inkább ott várjanak . •. Nagyon hangosan mondhatta az egészet, mert a tizenhatos ajtó kinyílott, és egy pápaszemes nő jelent meg előttük. — Ne hallgassanak rá, kérem ... ezt a másiki fizeti addátról... Folyton csalogatja a vendégeimet... — Nem igaz, hazudik!... Maga csalogatja a mienket... Pedig maga nem is tud jósolni, csak három hónap óta tanult ... ■— Azt mered mondani, hogy nem tudok?... Hát Boskovitzni nem hozzám jár tanulni? . . . Én tanítottam őt is... Ne is hallgassanak rá kérem . . . Tessék befáradni a szobámba. Az egészet jó hangosan mondta, hogy azok is meghallják, akik odaát állanak. Különösen azt hangoztatta többször, hogy Boskovitzné is tőle tanult. Azzal a várakozókat beterelte a lakásába, amely 2 méter széles és