Világ, 1923. augusztus (14. évfolyam, 171-195. szám)

1923-08-01 / 171. szám

Szerda Augusztus elseje kilencedik évfordulója van augusztus el­sején a legnevezetesebb dátumnak, az újkor launden dátumai közül, mert augusztus el­sején lesz kilenc esztendeje annak, hogy tíz orosz-német háború proklamálásával európai háború lett abból, amiről csak Fleichtold könnyelműsége és tájékozatlan­sága tételezte föl, hogy a lokalizált háború lesz. Augusztus elseje a kilencedik évfor­dulója annak a napnak, amelyen megindult az európai háború, és elindult egy világrész az összeomlás végzetes lejtőjén. Berchtold, Poincaré, Suchomk­now: ez fó három név osztozik a legfőbb felelősség­ben a nagy katasztrófáért. Amint az osztrák köztársasági kormány által közzétett irat­­gyűjteményből kitűnik,­­Berchtold jól tudta­­Wiesner osztályfőnök jelentéseiből, hogy a szerb kormány távol állott a Ferenc Ferdi­­nánd ellen elkövetett merénylettől és súlyos szerencsétlenségnek tartotta a merényletet Szerbiára nézve, hiszen Szerbia 1914 nyarán még nem tért magához a Balkán-háború rettenetes megpróbáltatása után, és alig kezdte meg Új-Szerbia beolvasztását a régi szerb királyságba. De a szerajevói merény­let jó alkalom volt Berchtoldnak arra, hogy kemény rendszabályokra bírja I. Ferenc Jó­zsefet, aki idegenkedett minden kockázatos lépéstől, és főleg idegenkedett a háború koc­kázatától , azonfelül pedig a gyilkosság jog­címén megindított háború feltétlenül lekö­tötte a bécsi külügyminisztérium politikája mellé II. Vilmost, aki minden jó szövetsé­­gesi érzése ellenére nagyon megingott az an­nexiós válság idején. Berchtold preventív háborút akart Szerbia ellen, vagy pedig úgy akarta megalázni Szerbiát, hogy ezáltal érje el a preventív háború elé kitűzött ered­ményt. Hiszen a Szerbiának átadott ultimá­tum szövegének a diplomácia szokásaival ellentétes nyilvánosságra hozatala, a követe­lések szigorúsága, és a követelések hangja eléggé elárulták, hogy a bécsi külügyminisz­térium nem a megegyezést keresi. Azonfelül pedig az ultimátum követelése a hadsereg­­parancs kiadására nézve a katonai forrada­lom valószínűségét jelentette abban az eset­ben, ha Péter szerb király feltételek nél­kül veti alá magát az ultimátumnak, amint Giesl belgrádi osztrák-magyar követ kí­vánta, utasításának eleget téve , tehát a szerb királyra és Pasics kormányára nézve alig jelentett volna kisebb kockázatot az ultimá­tum elfogadása, mint az ultimátum vissza­utasítása. Noha a Berchtold elnöklete alatt tartott tanácskozások a kritikus hetekben kezdet­től fogva számoltak a háború valószínűsé­gével, Ferenc Józsefet félrevezette a kül­ügyminiszter, és úgy informálta, hogy ér­tesülése szerint a szerb kormány aláveti magát az ultimátumnak. I. Ferenc József tanácsadói között nem volt más sem, aki figyelmeztette volna az akkor már nyolc­vannégy esztendős aggastyánt arra, hogy Berchtold politikájának hazárdjátéka foly­tán esetleg még megérheti birodalmának teljes feldarabolását... Az ultimátum át­adása után még mindig abban a hitben tartották Ferenc Józsefet, hogy a béke nem forog veszélyben. Csak a negyvennyolc órás határidő lejártának közeledésével kez­dett nyugtalanná válni az öreg király, és Margutti tábornok memoárjaiban leírta I. Ferenc József nyugtalanságának folytonos fokozódását. Néhány órával a határidő lejárta előtt, délben két órakor érkezett az ischli császári villába a cunder­­landi herceg családjával. A herceg Gistein­­ban szokott nyaralni és ide kapta a meghívót ebédre. Ferenc József már jóval a vendégek érkezése előtt ideges lépések­kel járt föl-alá a villa, teraszán és depri­mált hangulata utóbb annyira fokozódott, hogy az ebéd alatt egyetlen szót nem ej­tett. Mivel az etikett szerint a vendégek nem beszélhetnek akkor, ha a koronás házigazda nem beszél, az egész ebéd ha­lotti csendben telt el. Este hat órakor ide­gessé vált Berchtold is, kivált, amikor egyik negyedóra telt el a másik után, és még mindig nem érkezett jelentés a történ­tekről. Margutti szobájában várta a bécsi­­ jelentést Berchtold, és amikor a telefon nem akart megszólalni , sétára indult az erdőbe, miután meghagyta Margutti tábor­noknak, hogy tudassa vele a Belgrádban történteket, amint hírt kap. Ez csak elég nagy késéssel történt meg, mert Berchtold fölöslegesnek tartotta Ferenc József tájé­koztatását a helyzet komolyságáról, azok pedig, akik Bécsből intézkedtek az ener­­giátlan és felületes Berchtold nevében, nem találták túlságosan sürgősnek főnö­kük értesítését . . . Berchtold nem akarta vállalni a szent­pétervári nagykövetség dekoratív állását, és súlyos áldozatnak tekintette azt, hogy hosszú unszolás után mégsem tért ki a meg­bízatás elől: csak éppen hónapokat töltött távol Pétervártól, és követségi tanácsosaira bízta a diplomáciai viszony ápolását Bécs és Szentpétervár között. A kü­­ügy­miniszté­rium vezetését még kevésbé akarta vállalni Berchtold, mint a pétervári nagykövetsé­gét , de vállalta a felelősséget az európai háború, megindításáért, nyilván, mert nem tudti, hogy mit cselekszik. Bécsben a kül­ügyminiszter volt könnyelmű és Berlinben — a császár. Nem egy pacifista politikus a tanú, Hanem Tirpitz nagyadmirális írta meg," hogy hetek­kel a háború kitörése után igen izgatott hangulatban találta II. Vilmost, aki közölte vele, hogy most olvasta el figyelmesen a Belgrádba küldött ultimátum szövegét, és igen súlyos hibának tartja az ultimátum hangját csak­úgy, mint az ultimátum egyik­­másik követelését. A figyelmes elolvasással elég soká késett II. Vilmos, aki fehér lapot adott a bécsi külügyminisztériumnak az ultimátum megszövegezésére, és a végzetes következmények kibontakozása után sem tartotta szükségesnek, hogy sorról-sorra nézze meg az ultimátum szövegét. Azonfelül II. Vilmos sem tudott Wiesner osztályfőnök Bécsbe küldött jelentéséről, amely legalább is vitássá tette az ultimátum erkölcsi alapját. Ha II. Vilmos szerencsétlennek tartotta az ultimátum hangját, akkor a hatás iga­zán nem lehetett szerencsés Szentpéter­váron, Párizsban és Londonban. Az ultimá­tum visszautasítása után pedig Berchtold elmulasztotta az egyetlen lépést, amely ta­lán még megmentene volna Európa békéjét. Edward Grey és rajta kívül sok más tájéko­zott ember azt várta, hogy az ultimátum visszautasítását néhány órán belül követni fogja Belgrád megszállása az osztrák-magyar csapatok által, és ha Belgrád már az osztrák-magyar csapatok birtokában lesz kézizálog gyanánt, akkor a monarchia európai konferencia elé fogja vinni vitás ügyét. De az ultimátum visszautasítását csak a hadüzenet követte Szerbia ellen, tehát Berchtold befejezett tényt teremtett papiro­son, és azután várt, amíg ez a befejezett tény meghozza a katasztrofális következ­ményeket. Noha Belgrádot ellenáll­ás nélkül lehetett volna megszállani, erre még csak kísérlet sem történt és a hadüzenet után csak a szerencsétlen macsvai offenzíva elő­készületei indultak meg. Politikai szem­pontból ez volt a háború legszerencsétlenebb kezdőlépése, de legalább ez volt a legsze­rencsétlenebb kezdőlépés stratégiai szem­pontból is. Alfred Krauses tábornok, a bécsi katonai akadémia igazgatója, és az osztrák­­magyar hadsereg kévés szerencsésszerű tá­bornokainak egyike, fejtette ki a legmeg­győzőbben azt a rettenetes katonai hibát, amelyet a szerb pf­eziva tervének kiépítése jelentett. Az első hibát követte azután a második: a szerb és az orosz offenzíva pár­huzamos megindítása, amely az erők s­zét­­forgácsolására vezetett, továbbá az egyes katonai kötelékek tervszerűtlen ide­ndado­­bálása a galíciai és a szerb front, között, úgy, hogy a legkritikusabb órákban ezek a kötelékek a vonaton ültek ... Szuchomlinov tábornoknak, az orosz hadügyminiszternek kellett a háború, és kellett a háború Januskievics vezérkari fő­nöknek is. Szu­chomlinov bíróság elé ke­rült, még jóval a szovjet rendszer győzelme előtt, és pőre tisztázta a hadügyminiszter egész szokatlan méretű sikkasztásait, ame­lyeket már alig-alig lehetett palástolni. Szud­omírnov tábornok bízott abban, hogy a háború nagy palástja majd eltakar min­dent, és Januskievics készségesen segítette tervének megvalósításánál a hadügyminisz­tert. Így indult meg a mozgósítás Orosz­országban, noha II. Miklós cár visszavette a mozgósítási parancsot, és az orosz moz­gósítás hírére II. Vilmos elvetette a kockát. A végzetet akkor nem lehetett többé meg­állítani. A legkevésbé világosak Poincaré politiká­jának lélektani rúgói. Ezen a ponton ma még nem lehet a nagy történeti pert eldön­teni, csak annyi bizonyos, hogy Poincaré el­nökké választásának napjától fogva rend­szeresen készült a háborúra , és a válság el­­érkeztével­­ értékesíteni akarta az előké­születeket. Az elzászi származásnak fontos szerepe lehetett Poincarénál, aki tíz éves volt már akkor, amikor Franciaország el­vesztette Elzász-Lotharingiát. Azután a taine-i meghatározás szerint Poincaré lelki világában a faculté maitresse a hiúság , és ez a hiúság szintén a revanche-politika felé terelte a francia köztársaság elnökét. Azon­felül voltak rejtélyes szálak, amelyek Poin­caré és Szuh­omíinov között teremtettek kapcsolatot... Az 1913. évi francia elnök­­választás előtt hosszabb ideig volt Párizs­ban az orosz hadügyminiszter, és perének során ismételten hivatkozott arra, hogy a hadügyminisztérium elszámolásaiban hiába keresett milliók egy részét Párizsban köl­tötte el az elnökválasztás előkészítésére. Szac­omiinovnak ezt az állítását nem lehet ellenőrizni, de érdemes följegyezni. Az pe­dig nem kétséges többé, hogy Poincaré el akarta a háborút. Másodrendű bűnösök vannak még min­den országban. Például Paul Combon, a francia köztársaság londoni nagykövete, aki huszonnégy óráig igen kétségesnek tar­totta az angol hadüzenetet és attól félt, hogy a békepárt fog felülkerekedni az an­gol kormányban, de erről nem informálta Párizst, mert nem akarta eltéríteni vonalá­tól a francia külpolitikát. Azutolsó ilyen másodrendű bűnös Bethmann-Hollweg német kancellár, aki abban a hitben élt, hogy Lichnowsky herceg a londoni német nagykövet állására tör, tehát ellene irányított intrikáknak tekintette azokat a jelentéseket, amelyekben Lichnowskii igen tájékozottan informálta Berlint az angol politika terveiről, és egyáltalában nem szá­molt Anglia beavatkozásának kockázatá­val. Könnyelműbben még nem oldották föl a Végzet láncait, mint augusztus elsején ki­lenc esztendeje. (Gy.) Ady-versek (Az első csókok versei — Ezerszer: em­ber­­gyerm­ék — A szerb leány apródja)­­ írta: Sándor­ffy László. A lósóskásrét Rózája, meg a hűs gyermek­­kézen fogott kis iskolatárs, vöröshajú, zsidó Gi­zella és lompos, nagy­ komédiás lány, kinek öltözködő-vetkeződő árnyát a rézsűt ponyván, óriásian me­gnagyítva látja kandi sihederszem. —. ez a tavaszébredő, kiességü’címen vágyak tör­ténete. Ó, nem vidám történet! Fölöttébb szomorú történet. Mert a gyermekség, nem... gyerek­­ség! Csak a hazug költők hazug kliséje tud vi­dám gyerekévekről. Ady elégiában siratja gye­rekéveit. Ennek az igazlátónak töviskoronás Krisztus, a gyermek, — és a gyerekség pedig ráfogott vigasságú nehéz sor. Ráfogott vigasságú Szegény Krisztus, te gyermek, Krt jaj, keresztre húznak, Vén, papi fejedelmek. Korai templom-járás Ravasz-bús erkölcs-termek Hajnali diák biflák Iskolás ijedelmek. Könyörtelen tudása Sok tannak, rajznak, szernek. Éktelen szögek kínja. Miket a fejbe vernek.. . Ez a gyerekség a maga szomorú valójában, ha lefejtjük róla azt a sok cukros, rózsaszín göngyöleget, melybe az élet meghamisítói, ha­zug irodalmárok, áltóságos mesemondók ta­karták. A ravasz-bús erkölcs-verem, az iskolaterem, lidércnyomás marad egy életen át. A szögek kínját, biflát, iskolát, az életnek ez első szo­morú szakaszát, későbbi szomorú életszakok Üdítőjéül kaptuk, rr-é s a szaggató kút ledgtő­zésére kapja a gyermek, még ezenfelül az első,, szerelmes álmok szaggató kínjait is: Gyönyörű­, ízes álmok, Koli mukkanni se mernek, Csak kínnal lent a stábben Fonnyadnak és hevernek,. Ifjú bánatok s vágyak, Akik hiába kelnek S kiket fölnőtt irigység őrségei tepernek. Téged búval és jókor Minden csapással ver meg. Te legszomorúbb ember, Ezerszer ember, gyermek. S vallató kamrájában E nagy, iszonyú pernek Izzó vas­szüzek állnak : Korán jövő szerelmek. A gyermeki parázna vágy, izzó vasszűzek kínja. Ez a kezdet. És ehhez a kezdethez min­denben méltó a folytatás. Mert ha kiszabadulsz abból a vallatókamrából, melynek gyermekség a neve és ha elindulsz az érzékek kálvária­­útján, cipelvén a tested keresztjét, akkor hogy kínjaid tetézzék, el nem hagynak és melletted haladnak, a hozzád szegődött izzó vasszűzek is. Végül, ahogy a napok telnek, idők múlnak, napok teltén, idők múltán, egyszer egy szép éjszakán elkövetkezik az elszánás perce, ami­kor hüledezve, de mégis csak átlépi a csókok házának küszöbét a szűzi, gyönge legény. Ez a perc a triviális ember emlékezetében triviális emlék, — a költő számára, aki test és lélek, szellem és érzék nagyszerű egyenrangúságát vallja, misztikus, nagy, sohse múló, komoly be­nyomás. Ady számára, ami valaha volt, az sohse vész ki, az élni fog örökké. Az első csók benne van minden csókban, az ember midig az első csókját csókolja . Ha szájam csókra csucsorítom, Ha csókvágy nélkül is csókot esdek, Heléna, tudom én, Hogy, akkor is fogsd kereslet* . Első Helénám, első csókom. Téged kereslek, téged kereslek. A vén fiú csókvágyában az első csók ízét íz­leli. A benyomást egymásnak küldik, csodásan összeolvadt érzékeink. Amit a száj ízlel, a szeme lesz, -a mire a sűlyesztöböl hajdani éjszaka, harangszó, régi remegés s egy, szerb leány alakja kikés: i­i . szerb leány, Mint remegett kicsi apróded. Vén templomban éjfélt bunkózott Akkor az éji óra-verő S én mentem első, komoly csókra, Gyönge legény, szűzi legény. A nővel való első közösség riadt, gyermeki, gyönge-eszű szent­ komoly áhítata tölti el a strófát, melyet az éjfélt bunkozó éji-verő fej­,­telmesen bebong. És bús íze vala a csóknak És átkozott volt az a csók,­­És te nem tudtad, hogy ki csókol,­­És én nem tudtam, hogy ki csókol, És én nem ismertem még akkor A csóknál nagyobb valót. Két ember, férfi, nő, egyik a másikról azt se tudja, kicsoda, micsoda, mégis, amit egy-­ másnak adnak, verítékesen, szinte groteszkül, ahogy átnyilal az első gyönyörűség, akárki adja, akárki kapja, ez ha bús, ha átkozott is, de legnagyobb való, mert ez az örökkévalóság,­ és ez a végtelen, amelyből fogantattál s amely, egy pillanat gyönyörében nyargal át véges figurádon :­­ ha szájam csókra csucsoritom, Ha idestova meghalok S ha téged már megölt a csók rég, Tudom, hogy te vagy s én vagyok Tudom, hogy te kellettél s nékem Több vagy, mint ködös beteg, égi angyalok’. Adynak, mint Goethének' is, több a való, mint a göthös, beteg ábránd. Neki is, mint Spinozának és Gc£tii,a£k. is,, örökkév­aló ft, való, * " ' ' VILAU 1925 augusztus 1. ?{ „Hátítá­sért” letöréfiszták a nagyváradi főrabbit A Világ debreceni tudósítója jelenti: Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbit a múlt szombaton a román rendőrség egyházi beszéde miatt letartóztatta és hazaárulás címén megindította ellene az eljárást. A múlt szombaton a főrabbi hitszónok­­latában azt mondotta, hogy amint a lelket a testtől csak a halál választja el, épp egy örök törvénye a természetnek, hogy aki magyar zsidónak született, az magyar is maradjon. Trianon és az új román állam megparancsolhatja a magyar zsidóknak, hogy teljesítsék a román állam parancsát, ak­ért meg is teszik, mert ők mindenütt teljesítik állampolgári kötelezettségüket, de érzésben mindig magyarok maradnak, mert semmiféle földi hatalom nem irthatja ki rsívülből a magyar nemzethez tartozóságuk érzését, a miagyar szellem, a magyar nyelv szeretetét. A természet törvénye ellen való, hogy valaki kivetkőzzék abból a magyar érzésből, mely születése óta él benne és ezt a román államhatalomnak sincs joga kí­vánni. A templomban detektívek hallgatták vé­gig a beszédet, akik azonnal letartóztatták a főrabbit és a szigm­ancára vitték, ahol, mikor kérdőre vonták, elismételte a temp­lomban elmosztottakat és kijelentette, hogy n­em ismeri el, hogy vétett volna az állam törvénye ellen, mert nem buzdította arra a híveket, hogy szánjanak szembe a törvény parancsával, csak magyar nemzeti érzésre és a magyar nyelv szeretetére intette őket. Kecskeméti Lipót dr. egy napig volt a nagy­váradi figurancia foglya és csak akkor en­gedték szabadon, amikor a hitközség tekin­télyes tagjai személyi és vagyoni garanciát vállaltak arra nézve, hogy a főrabbi nem hagyja el az ország területét. Kecskeméti Lipót harminchárom éve lelki­pásztora a nagyváradi zsidó hitközségnek. Országszerte ismerték szónoki és egymásk­o­r—mr----Tminii r­omr­i­­­dalmi működése révén. Kecskeméten, az Al­föld közepén született és a zsidó hitszónoklat terén éppen azzal vált jelentőssé, hogy szülő­földjének nyelvét felvitte a szószékre és el­­plántálta a zsidó templomban az irodalmi ma­gyar stílust. Ady Endre, akinek egyik legelső rajongója és haláláig jóbarátja volt, sokszor emlegette, milyen nagy hatással volt rá Kecs­keméti Lipót egyéni, de a népnyelv színeivel éles stílusa. Kecskeméti Lipót vezető szerepet játszott Nagyvárad társadalmi életében és val­­láskülönbség nélkül nagy tisztelet övezte kö­rül. Törhetetlen magyarságáról számtalanszor tanúságot tett, a magyar Nagyváradon például egyike volt a legszenvedélyesebb függetlenségi politikusoknak, de magyar hűsége akkor mu­tatkozott meg igazi erejében, amikor Nagyvá­rad román uralom alá került. Kecskeméti nem­csak a szószékről hirdette az anyaországtól el­szakadt zsidók megváltozhatatlan magyarságát, de Ferdinand király nagyváradi látogatása al­kalmával a zsidó hitközség küldöttsége élén hangsúlyozta, hogy az erdélyi zsidóságtól hiába követelik, hogy hűtlenné válják múltjá­hoz. Ennek a kijelentésnek az lett a követ­kezménye, hogy Kecskemétit rendőri meg­figyelés alá helyezték és valahányszor hit­­szónoklatot tartott, a sigurancia kiküldte de­­tektívjét a templomba. Legutóbb a múlt esz­tendőben­ indítottak eljárást Kecskeméti ellen, mert hosszúnapi beszédében azt mondta, hogy ,,az ember örökre visszavágyik ahhoz a kút­hoz, amelyből ősei évszázadokon keresztül Utak". Az erdélyi magyarság felekezetre való te­kintet nélkül egyik vezérét látta Kecskeméti Lipótban, akit Széchenyi Miklós gróf, római katolikus, Nagy Károly református és Ferenc József unitárius püspökök mellett beválasztott az erdélyi magyar nemzeti párt elnöki ta­já­­ csába. Ezelőtt másfél évvel a budapesti zsidó hitközség főrabbijává választotta, de a nagy­váradi zsidó pap azzal utasította vissza a meg­tiszteltetést, hogy neki Nagyváradon kell ma­radnia, mert az elszakadt magyar zsidóságot nem hagyhatja cserben, amikor a legnagyobb szükség van rá.

Next