Világ, 1923. november (14. évfolyam, 248-271. szám)
1923-11-03 / 248. szám
Egy korona —17.600.000 márka A tegnapi és a mai napon újból katasztrofális ütemben haladt tovább a márka elértéktelenedésének folyamata, és ez kifejezésre jutott a berlini hivatalos deviza-árfolyamokban is, noha ezeket mélyen a paritás alatt tartották. A budapesti kifizetés, amely szerdán még csak koronánként 3.940.000 márka volt, tegnap 7.500.000 márkára emelkedett, és ma elérte a 17.600.000 márkás jegyzést, tehát negyvennyolc óra alatt ötödfélszeresére emelkedett. Az effektív magyar áltatójegy ezúttal lépést tart a budapesti kifizetéssel, mert ma az effektív állam jegyért koronánként 15.300.000 márkát adtak. Amellett a helyzet az, hogy a hivatalos , árfolyamok megállapításának időpontjában 320.000 volt a német aranykölcsön kurzusa, míg délután öt órakor már 595.000 volt az aranykölcsön magánforgalomban kialakult árfolyama, tehát a zárlati árfolyamnak közel kétszerese. Ennek megfelelően délután öt órakor több, mint 30 millió márka volt egy magyar korona paritásos árfolyama. Ez felel meg a zürichi paritásnak is, hiszen Zürichben a budapesti kifizetés száz koronájáért ma délben 3,05 centime-ot adtak, míg a berlini kifizetés minden milliárdjáért egy centime-ot. Szerdám még 5 centime volt a berlini kifizetés minden milliárdjának zürichi jegyzése, ma reggel már csak 2 centime és délben 1 centime, tehát szerdától ma délig egyötödére hanyatlott vissza a zürichi jegyzés. A font hivatalos árfolyama szerdán 325 milliárd volt, tegnap 600 milliárd, és ma 1400 milliárd. A dollár 72,5 milliárdos szerdai és 130 milliárdoscsütörtöki jegyzését ma 320 milliárdig javította. A svájci frank tegnap 23,8 milliárdra szökött fel, és ma elérte az 54,8 milliárdos jegyzést, de ezek az árfolyamok igen messze maradnak a márka reális értéke, vagy inkább a márka reális elértéktelenedése mögött. Hiszen Berlinben 54,8 milliárddal adták a svájci frankot, amelynek ára Zürichben ma délben 100 milliárd márka volt. Az 1400 milliárd márkás berlini fontárfolyammal szemben ma délután kettőkor a londoni tőzsdén 2750 milliárd márkát kértek egy fontért, míg szerdán 625 milliárd volt a legmagasabb árfolyam. New-Yorkban a berlini kifizetés jegyzése egész délelőtt 10 milliárdonkint 2 cent volt, tehát New Yorkban 500 milliárd márkáért adták a Berlinben 320 milliárdra tartott dollárt. Az viszont igaz, hogy a tízezer dollárnál nagyobb összeg után támasztott igényléseket mindössze egy százalék erejéig elégítették ki Berlinben, és csak a kisebb tételeknél emelkedett a repartírozási kulcs 5 százalékáig. A legmagasabb repartírozási kulcsa ma a gen-nek, a finn márkának és a budapesti kifizetésnek volt : 25 százalék. Az osztrák koronát ma 4.400.000 márkáért adták Berlinben, és a legolcsóbb valuta a lengyel márka 175.000 német márkába került. Moszkvában 6475 millió régi szovjet-rubel volt a font, míg Londonban 2750 milliárd német márkáért adták a fontot, tehát ilyen alapon egyy régi szovjet-rubelnek kevés híján 400 német márka felel meg. A font londoni árfolyama alapján ma egy békemárka egyenértéke 137.500 millió papírmárkát, tehát egy béke-pfennig 1375 millió papírmárka. Ha holnap a berlini deviza-árfolyamok megállapításánál elfogadják ezeket a kurzusokat, akkor a 15—25 arany-pfennigben megszabott villamosjegyek ára 20 milliárd, illetőleg 34 milliárd márka lesz. Ezek után küszöbön vannak a 20 milliárdos napilap-árak is. Még egy hónapja sincsen annak, hogy a német márka elértéktelenedésének útján utolérte a szovjet rubelt és ma egy szovjet rubelért 400 márkát kell adni, tehát ezeken az árakon kár volna meglepődni. Ma két hónapja New Yorkban 100.000 márkáért adtak egy centet, míg ma 10 milliárd márkáért, Londoniba® két hónap előtt 13 millió márka volt a font ára, a mai 2.750.000 millió márka helyett. Zürichben nem teljes 2 millió márkát kértek egy svájci frankért, a mai 100.000 millió márka helyett. A budapesti kifizetés hivatalos zárlata koronánként 627 márka volt, a mai 17.600.000 márka helyett. Pedig nem szabad elfelejteni azt, hogy Stresemann kancellár hivatalbalépése után a márka elértéktelenedési folyamatának megállítása végett tűzte ki nyílt programpontjának a fegyverletételt a Ruhr-vidéken. A fegyverletétel végrehajtásának napján, szeptember huszonhatodikán, tehát öt hét előtt egy békemárkásnak 28 millió papírmárka felelt meg, míg ma egy békemárka egyenértéke 137.500 millió papírmárka volt. A korona frontján a legnevezetesebb eltolódás az volt, hogy az effektív államjegy folytatta árfolyam-javítását Bécsben és 2.65 osztrák koronáról 2.70 koronára emelkedett a középértéke. A budapesti kifizetés középértéke változatlanul 3.82 osztrák korona. Prágában 19.05 cseh koronáról 18 cseh koronára morzsolódott a budapesti kifizetés középértéke, míg az effektív ,tízezerkoronásokért a tegnapi 12 cseh korona helyett 11 cseh koronát adtak. Enyém írta: Szuhay Mária (Pályamunka) Tűnődve forgatom a levelet: ki lehet maga ? ... Hiába ostorozom végig a memóriámat azon az egész éjszakán, csak nem tudom magam elé rögzíteni az alakokat. Oh, de hiszen olyan színtelenek is voltak mind, mind! Az asszonyok lármásak, kacérak, parádésak k és ízléstelenek; a férfiak... Istenem... hogy lehet az, hogy maga is ott volt köztük? Állítja, hogy ott volt és én a levele után most már nem beszélhetek összefoglalóan a férfiakról. Mondja, mért nem szólt hozzám ott, akkor, így?... Egyetlen hang a mai leveléből megváltás lett volna és nem szenvedek kárhozati kínokat három teljes órán keresztül... Megint gondolkozom: ki lehet maga, melyik a sok közül, akik bemutatkozva meghajoltak böttem? Már-már ráfognám, hogy maga volt az egyetlen szmokingos szubjektum azon az estén, mert a többek mind frakkot viseltek, különböző decenniumok divatjában, — amint s. pohos főorvos biztosított: „direkte“ az én tiszteletemre... De mégsem. Jut eszembe, hogy a szmokingos úrnak a lehetetlenségig elvásolt a nyakkendője; föltűnt, mert elhaladt előttem és meg kellett látnom a gallérján föltolakodó fekete selyemcafalokat. Ez nem lehetett maga, aki megérezte, hogy engem betegre kínoz a trónusforma, meggyvörös plüskarosszék, amelybe — csupa tiszteletből — belekényszerítettek s amelynek a hátteréből hideglelősen vált ki az én halavány, orgonavirágszínű ruhám ... Lássa: igazi így volt. Nyomban elővett az ideges fejfájásom, annyira gyötört, hogy művészietlenül kell hatnom ott az asztalnáll. Maga azt írja, hogy a szememből fáradtan villanó, hosszú sugarak indultak néha, simogatópuha fénnyel, mint az áprilisi alkonyat awrna .«• taesís*. &si .wáá* sses»«u. amelyhez titkos hidat verve íveljenek... A kezem, melyet az asztalnál csuklóig kiszabadítottam a hosszú keztyűből, játékosan babrált egy nagyfejű, lankadt, sárga virággal (dália volt, lélektelen és közönség virág) s az ujjaim hegyén ott lüktetett a hívó, kereső gondolat: kinek adhatnám? És az aranycsattos cipőm karcsú hegye is azt kopogtatta türelmetlen kérdéssel a onestepek édeskés ütemére: hát nincs itt senki, senki?!... Jól látta, így volt minden. Oh, nem tagadok le semmit! Kerestem valakit, akartam valakit, akire jobban, erősebben hatott légyen az aszszonyintellektusom, mint a művész voltam. Hogy a hangommal könnyre és kacagásra babonázza az embereket, nekem nem újság és nem is találok benne különös örömet. Hiú nem vagyok és a tömeghódolat sose száll a fejembe. Nem is vágytam ! De vágytam sóvárgón, esztelenül, telkemig égető kívánsággal: egy ember, aki egészen az enyém tegyen arra a félórára, míg én akarom és úgy tegyen az anyám, ahogy én akarom. Ne a híres és csodás modulációjú meseszopránom, ne az aszszonyszépségem verje bilincsbe, hanem az én szuverén akaratom, a bensőm kisugárzó aktivitása. Hogy tegyen valakim, akit én választottam, én akartam, küzdve érezte a gondolataim, a vágyam, a fantáziám erejével. Ingyen nekem nem kellett semmi, soha, és ami hódítás így hullott az ölembe, észre se vettem. .. Maga ezt is leolvasta a homlokomról. „Tiszta, mert gőgös ..— írja róla. Valóban így gondolta, mert... Lássa, nekem is ez a hitem. Egy asszony sohase gőgös azért, mert tiszta, de nem maradna tiszta, ha nem volna gőgös. Kell, kell a gőg, — törhetetlen, féktelen gőgy nagyraértékelése magunknak, hogy az úton elénkguruló és sokszor nemes opál csillogását hazudó hitvány kavicsokért le ne hajoljunk kíváncsian, megfeledkezön, vagy szánakozva. ...Nos, — igen. Akkor este is akartam gata&ti. Fejgyujdadi gflfclsttlt a *£££&««.j*ézetlángjával, hogy 'lássam és fölszívjam a kigyúló, a pirosan lobogó, az üszkös-feketére hamvadó tüzet. Akartam, hogy tehetetlenül, delejes vonzással legyen kötve a kőzetemben és álmodó gyönyörűséggel merüljön el a kezem játékos mozgásának bájában. Hogy megóhajtsa kezemből a nagyfejű sárga dáliát s lehajtott fejjel várja, míg az ujjaim szirmonként tépd esik össze és hullatják az arcába. Akartam, hogy a csattos cipőcskéje finoman lendülő vonala tétlen gyönyörűségű sejtéseket írjon a telkébe és muzsikának érezze halk kopogását ... És mindegy volt talán, hogy férfit vagy aszszonyt tudok-e így megbúvóim. Az anyagnak alig van köze a lelkem akarásaihoz. Talán nem is egymást akarok én ilyenkor, csak a magam fiatal, diadalmas, életet és lányokat hívó létezésének ösztönös tudata vágyik kielégíteni ... Ért maga engem ? Fájna, ha nem értene és úgy érezném, hogy megcsilt. Annyi sok volt a levelében, ami így elmondva csak nekem szólhatott, csak bennem találhatott megértésre, mert csak az enyém ... Mindenki más idegenül nézné a maga lélekarcát a betűin keresztül, — ez a biztos érzésem. Egyedül én kaphattam ezt a levelet és — mondjam-e, hogy köszönöm ? ... Szeretném visszaálmodni azt az éjszakát, egészen, minden kis részletével. Milyen más tenne most!... Volna egy ember, akinek odasúghatnáim, hogy mentsen meg a pirosbársony piedesztáltól, vagy legalább teremtse ide a ruhatárból az én fehér himalájai kendőmet és borítsa be vele. Volna akivel összenézzek, bujdokló kacagásokkal a szemetek szögletében, mikor a vörösnyarú polgármester a magyar kultúra géniuszának képviseletében üríti rám a poharát. A teazöld-ruhás főügyészné malidéit volna kinek a kedvéért visszavágnám ; nem hallgatnám el bárgyú türelemmel a „pesti erkölcsök"-re irányuló elmefuttatásait. A kis kopasz szerkesztőnek egyszerűen hátat forditomnak nevezze ... Nem volnék rest kinyújtani a kezemet pezsgőspoharam után s míg a magáéhoz csendíteném, rózsaszín, karcsú kis ujjammal puhán megsimítanám a maga kezét. Tudja, hogy egy ilyen futó szologatás édesebb lehet a legvizíonsabb ölelkezésnél ? Ha létek rezonál az érintésben ... Milyen szépséges, vidám estém lehetne ! Az öröm, hogy megtaláltam magát, a keresett, a vágyott egy embert, — ujjongó melódiáikra formálná a gondolataimat s a szavak ezüstösen peregnének a szájamról. Színes, muzsikás, csillogó és meleg szavakat mondanék magának, gyorsröptű és puhaszárnyú kis szavakat- igen sokszor ezt: kedves... Vagy pedig: enyém ... És együtt is a kettőt. Mondanám előbb halkan, behunyt szemmel. Azután kezébe csúsztatnám az ujjaimat s agy telekskálával magasabban, szebben, bátrabban csókolnám a szívébe, hogy az enyém... az én kedvesem ... Meddig tartana így ? Nem tudom. De addig, míg mondanám : igaz volna és szép volna. És nem tarthatsokáig semmi ügy, hogy igaz és szép maradjon. Egyik vagy másik megkopik s a kopott igazság épúgy nem szép, mint ahogy nem igaz a kopott szépség. Ám nem is az a fontos, hogy sokáig legyen az enyém, akit annak nevezhetek. Az a fontos, az a szép, az a jó és az a csodás, hogy — enyém. Hogy én akartam és ő megijódult az akaratomnak. Hogy ő az, aki erre ki volt választva. Hogy én tudom és ő is tudja, mit tesz az enyém... Hogy ez a szó csodálatos szépséggel, reszkető örömmel és gyötrő boldogsággal van átitatva ... Nem is tűnődöm már rajta, hogy ki tehet maga. Akárki — ernyőm volt azon az estén , aninál igazabban enyém, mert nem is tud tarni róla... Oh, hogyne írhatna újból ? ! De mégis, nézze, ha tán furcsállaná a válaszomat, csak annyit írjon, hogy maga volt a samokittgossznbjeírtam. tanézéj, megára Wsesb. bSST- teevetettd ma A Világ hasábjain ismételten szó esett a donációs jognak arról a sajátságos felélesztéséről, amelynél fogva a belügyminisztérium a népjóléti minisztériumnak adományozott a Podmaniczky utcában egy többemeletes házat, amely nem volt a belügyminisztériumé. Erről az érdekes telekkönyvi átírásról egy mai esti lap illetékes helyen nyert tájékozás alapján ezeket közli: „A Világ cikke annyiban megfelel a valóságnak, amennyiben a belügyminiszter 1923 szeptember 10-én kelt 736/923. VIII. rés. számú intézkedésével az 1920 .év májusában véglegesen feloszlatott és azóta hatósági zár alá vett szabadkőműves nagypáholy székhelyét a népjóléti miniszter felügyeleti körébe tartozó „Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap“-nak adományozta és egyben a tulajdonjognak nevezett alap javára leendő telekkönyvi bekebelezését is elrendelte. Érthetetlen előttünk a volt szabadkőműves nagypáholy nagymestereinek a Világban közzétett nyilatkozata, mert hiszen a belügyminiszternek több évtizedes joggyakorlattal, sőt legutóbb az 1922. évi XI. i.e. 11-ik szakaszában törvényes intézkedéssel is biztosított legfőbb felügyeleti jogkörénél fogva kétségbevonhatatlan joga és kötelessége az, hogy az általa feloszlatott egyesületek vagyona felett rendelkezzék. Dömötör Mihály volt belügyminiszter 1920 május 18-án kiadott 1550/1920. részszámú intézkedésével — a láttamozott alapszabályaikat működésükben teljesen figyelmen kívül hagyó — magyarországi összes szabadkőműves páholyokat és köröket véglegesen feloszlatta és egyben elrendelte, hogy az illetékes kormánybiztosok miniszteri biztosi hatáskörükben a páholyok és körök minden néven nevezendő vagyonát — az ez irányban kiadandó további intézkedésig — vegyék hatósági zár alá. Ezzel az intézkedéssel a páholyok és körök jogilag megszűntek létezni és egyúttal vagyonuk feletti rendelkezési jogukat is elvesztették. A vagyon hatósági rendelkezés alá került és ezért a belügyminiszternek a feloszlatás természetszerű következményeként nemcsak elvitathatatlan joga, hanem egyúttal hivatali kötelessége is a vagyon sorsának függő kérdésében dönteni. Ami most már a kérdéses cikknek azt a részét illeti, hogy a szabadkőművesek volt vezetői a Kormányzó úr Öröméllóságához és a belügyminiszter, valamint a miniszterelnökhöz intézett memorandumaikban a szabadkőművesség működésének megvizsgálását kérték, de kérésük meghallgatásra nem talált, arra nézve illetékes körökben az a felfogás, hogy újabb vizsgálat elrendelésének sem helye, sem indoka nem lehetett, mert a páholyokat véglegesen feloszlató 1550 1923 B. M. Rés. számú régebbi rendelet a legsúlyosabb beszámítás alá eső olyan tényekre támaszkodott, amelyek csakis a végleges feloszlatást vonhatták maguk után. A szabadkőművességnek a feloszlatáskor lefoglalt irattára, ezeket a köztudomásban akkor széltében ismert cselekmények elkövetését nemcsak mindenben igazolta, hanem saját irataik halmazából a kétségbevonhatatlan bizonyítékok egész tömegét szolgáltatta arra, hogy a szabadkőműves páholyok a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályaikkal elentétben, meg nem engedett politikai működést fejtettek ki és ily módon a háború folyamán az elégületlenség és elkeseredés tudatos szitásában, a Károlyi-féle forradalom előkészítésével, valamint annak kirobbantásában és ennek folyományaként a bolsevista uralom felidézésében részesek voltak. Ezeket a tényeket a szabadkőművesség lefoglalt iratai teljesen beigazolták s ezért a terhelő adatoknak birtokában teljesen felesleges időpocsékolás lett volna a kérdést újabb vizsgálat elrendelésével és meddő kihallgatások sorozatával egy hosszú vizsgálat lefolytatásával még jóban elnyújtani akkor, amikor előrelátható volt, hogy annak eredménye más megítélésre amúgy sem vezethetett volna. Az érvelés jogi részére, nekünk nincs észrevételünk, mert a mi jogi tudásunk olyan hiányos és hézagos, hogy nem tudjuk megtalálni azokat a legális támasztékokat, amelyekre a nyilatkozat ismételt célzást tesz. De amennyire emlékszünk, a régi donációk előfeltétele is a hűtlenségi per szabályos lefolytatása és a hűtlenségi perben hozott jogerős bírói ítélet által kimondott birtokelkobzás volt, míg a szabadkőműves páholyok ügyében nincsen tudomásunk bírói ítéletről, sőt nincsen tudomásunk a bíróság igénybevételének akármilyen formájáról, és vonatkozásáról sem. Ami a közigazgatási eljárást illeti, a nyilvánosságot idáig nem tájékoztatták a nyilván nagy apparátussal és feltétlen tárgyilagossággal lefolytatott vizsgálat konkrét és pozitív eredményeiről, pedig ezek a titkolt eredmények kétségkívül egész konkrétak és teljesen pozitvak, másként nem vonnának le belőlük ilyen szokatlanul radikális konzekvenciákat. Az eredményeket sajátságos módon titokban tartották a vádlottak előtt is, úgy, mint tudtunkkal az egész eljárás a százegy szabadkőműves páholy vezetőségének kihallgatása nélkül, tehát a vádlottak kikapcsolásával folyt le. Már egynéhányszor leszögeztük, hogy mi most nem akarunk és nem fogunk foglalkozni a magyar szabadkőművesség ellen megindult eljárás érdemével, de talán egy egész csöndes szó erejéig kivételt tehetünk a szabály alól. A magyar szabadkőművességnek vannak nagy és nemes tradíciói, ezt legkevésbé a belügyminiszter fogja kétségbe vonni, hiszen a nagy és nemes tradíciók kialakulásának idején a belügyminiszter édesapja volt a magyarországi szimbolikus nagypáholy nagymestere, és az évek során át töltötte be ezt a tisztet. Egy intézmény és egy szervezet, amelynek olyan tradíciói vannak, amilyenek a belügyminiszter édesapjának nevéhez fűződnek, talán mégsem siklott el olyan messze hagyományainak ösvényétől, mint azt némelyek feltételezik. A vizsgálat Bakonyi Kálmán nyilatkozata Az ügyre vonatkozóan a Világ kérdést intézett Bakonyi Kálmán dr. kúriai bíróhoz, a Szabadkőműves Szövetség volt helyettes nagymes- teréhez, aki a következőket mondotta: — Mielőtt a Dömötör-féle rendelet, megjelent volna, amellyel a szabadkőműves páholyokat és köröket véglegesen feloszlatta, már 1920 május 14-én fegyveres csapatok vonultak be aodmaviczky utcai palotába és csak négy nap múlva látott napvilágot Dömötör feloszlató rendelete. Azok az iratok, amelyeket annak idején lefoglaltak, semmiféle bizonyítékot nem szolgáltattak arra vonatkozóan, hogy a Szabadkőműves Szövetség politikai üzelmeket folytatott volna és hogy a háború etten izgatást követett volna el. Éppen ezért a feloszlató rendelet indokolása pozitívumok hiányában csakis fantázián alapult. Lehetséges, hogy, a páholy egyes tagjai foglalkoztak politikával, ehhez azonban a magyar szabadkőművességnek semmi köze, mert a szövetség, mint ilyen, politikával sohasem foglalkozott. A Szabadkőműves Szövetség vezetősége írásban és szóban kérte és követelte, hogy a vezetőség és a tagok ellen folytassanak le vizsgálatot. Azonban ez mindeddig nem következett be, mert a vizsgálat adatai nem azt eredményezték volna, amellyel a Dömötör-féle feloszlató rendeletét indokolták. Ellenben bebizonyosodott volna, hogy a feloszlatás minden alap nélkül történt. Sem a Dömötör-féle rendelet, sem az azóta úgynevezett illetékes helyről szerzett nyilatkozatok semmi olyan konkrét tényállást nem foglalnak magukban, amelyek a feloszlatást indokolttá tették volna. Azonban, ha a vizsgálat valamely olyan adatot derített volna fel, amely indokolná a feloszlatást, a feloszlatás elrendelése akkor sem volt törvényszerű, mert az egyesülési jogszabály azt kívánja, ami minden egyes egyesület alapszabályaiban ki van domborítva, hogy ha valamely egyesület az alapszabály keretében való működést nem tartja be, fel lehet függeszteni működését, de vizsgálatot kell tartani és azután vagy meg kell inteni, vagy pedig fel lehet oszlatni. A Dömötör-féle rendelet kibocsátása alkalmával ezt a jogszabályt nem tartották be. Mindenféle vizsgálat megejtése nélkül egyszerre kimondották a feloszlatást a közvélemény kívánságának megfelelően. Nem volt tehát törvényszerű a feloszlatás és annak következményeként történt intézkedéseket sem lehet törvényesnek mondani. A szabadkőműves páholyház eladományozása VILÁG ______» , 1825 november 3. ) nak talán kár volt mellőznie a vádlottak meghallgatását, és talán kár volt figyelmen kívül hagynia néhány fejezetet a magyar, szabadkőműves mozgalom történetéből. Például azt a körülményt, hogy a szabadkő-f művesség talán mégsem volt melegágya a proletárdiktatúra által hirdetett eszméknek, mert akkor a proletárdiktatúra nem tar- totta volna egyik legsürgősebb intézkedésé- nek az ellenforradalmi szervezeteknek tar- tott szabadkőműves páholyok tevékenysé- gének betiltását, és nem adott volna precedenst a szabadkőműves páholyház lefoglajlására. És talán kár volt a vizsgálatnak megfeledkeznie arról, hogy a „nem, nem, soha“ jelszava az októberi forradalom másnapján ebből a diktatúra által lefoglalt, és most a népjóléti minisztériumnak adományozott házból indult el útjára, úgy, amint a Területvédő Liga is sokat köszönhetett, kiépülésének idején a szabadkőműves szervezeteknek. Ezek a tények nem arra vallanak, mintha a magyar szabadkőművesség szakított volna azokkal a tradíciókkal, amelyek a belügyminiszter édesapjának nagymestersége alatt alakultak ki.