Világ, 1924. augusztus (15. évfolyam, 156-180. szám)
1924-08-01 / 156. szám
4: 1924 augusztus 1. VILÁG Osthauellandi emlék (A Világ tudósítójától.) Olyan a forró levegő, mint az olvadt szurok, amelybe beleragadt ember, állat, házak, az egész világ. Egy lomha vontatóhajó rekedten üvölt a csatornán, a kocsi kerekei álmosan forognak a homokban, a réten duzzadt tőgyű tehenek kérődznek. Az árokparton egy ember ül és újságot olvas. Már ismerem, ő az uradalmi tehenész, vagy ahogyan itt mondják: Schweizer. Körszakállas, komoly férfi, szép, szomorú szemekkel, halvány arccal. A ruhája olyanforma, mint egy ceglédi bognármesteré. Melléje heverek a fűbe és csendesen hallgatom, amint előadást tart nekem a kapitalizmus lényegéről, a német nagyagráriusok törekvéseiről és az okszerű tejgazdaságról. Az utóbbihoz nagyon ért, de kell is értenie, mert minden hónapban megjön a mezőgazdasági kamara tej-ellenére finom műszerekkel és felülvizsgál mindent. A múltkor láttam az ellenőr úr könyveit száz rubrikával. Komplikált dolog ez nagyon. Amint ott ülünk az árokparton, elporoszkál előttünk a mezei őr és az erdőőr vasparipán, magyarul a bicikli. Vállukon fegyver, a kormányhoz kötött zsinóron kutya, mely kilógó nyelvvel lohol a kerekek után. Olyan ez a terep, hogy itt mindenki biciklin jár, a gyerek az iskolába, a munkás a gyárba, a paraszt a rétre kaszálni. Az út mentén, a szilvafák körül lompos legények és vonnyadt nők ólálkodnak, az uradalom portjákjai. A tehenész megjegyzi: — Az uradalom a szilvafákat bérbeadta, a bérlőt most a guta kerülgeti, mert a polgákok ellopnak mindent... Minden fa mellé őzt kellene állítani... Ámbár úgyis hiába ... Éhesek szegények...* Az uradalom talán ezerholdas, de egészenolyan, mint egy ipari üzem. Villamosság és mindenféle gép. Gyönyörű gazdasági épületek, minden elképzelhető kényelemmel, amit csak egy szelíd tehén vagy derék paripa megkívánhat. A Schloss derűs, egyemeletes épület, finom parkban, ahol százféle fa és virág üdvözöl bennünket halkan. A park közepén az obugát halastó. Különös hely és különös emberek laknak itt. Reggel négy órakor a fiatal ispán már ott áll a haranglábnál és megkondítja a kis harangot, mert minden teremtett léleknek tudnia kell, hogy közeledik a munka megkezdésének ideje. A belső cselédek már az istállókban szorgoskodnak, de a napszámosoknak is jó lesz már készülődniük, mert nemsokára őket is számbaveszi majd az ispán, amikor a megállapított időben elindulnak munkahelyükre. Benn a kastélyban még csend van, csak a Kammerdiner bújt ki az ágyból, hogy fényesre kefélje gazdájának számtalan cipőit. De nem kell azt hinni, hogy von Drepper úr, a tulajdonos semmit sem tud a világról. Mikor megkondult a kis harang, az éjjeli szekrényre tett duplafedelű aranyóra után nyújtotta tömpe kezét, hogy megnézze, nem tévedett-e öt perccel a fiatal ispán. A fiatal ispán, ez a sudár, csupaizom ember azonban nem szokott tévedni és nem szokott aludni. Ami különben nem is tanácsos, mert von Drepper úr meg szokta cselekedni azt a tréfát, hogy felkel hajnali három órakor és mire lejön az ispán úr padlásszobájából, már órával kezében vár rá a gazda. Ropogós, kemény szavak pattognak a hajnali levegőben, majdnem kegyetlenek, de erővel teljesek. Lassan mozogni kezd az egész gépezet. Az udvaros kiosztja a szerszámokat, a kocsisok rávetik a lovakra a nehéz hámot, izmos legények nagy társzekerekkel bajlódnak, álmosszemű leányzók vállukra vetik a gereblyét Von Drepper úr visszament a kastélyba, az ispán hat órakor reggel telefonál neki az irodából és hűségesen referál mindenről. Aztán kerékpárra ül és végigkarikázza az egész gazdaságot, ahol csak dolgoznak. Nem kell azonban azt gondolni, hogy egész nap karikázik. Délben tizenkettőtől egyig ebédel és pihen. Délután aztán ott folytatja, ahol délben elhagyta. Közben feltűnik itt is, ott is a potrohos von Drepper tömzsi alakja, amint rendelkezik, ítélkezik, veszekszik és felveszi az útról azt az egy szál szénát, ami leesett a szekérről. Persze még este is akad elég tennivaló otthon a ház körül. Az ispán úr este kilenc órakor körüljár még egyszer az istállókban, megnéz minden kaput és minden zárat, aztán jóízűen elfogyasztja egy tányér aludttejből, két heringből és főtt krumpliból álló vacsoráját. Utána rapporba megy a gazdájához. Kérdem tőle : — Mióta csinálja ? — Tizenöt éves korom óta gazdaságban vagyok". .. — És bírja ? * Nagy szemeket mereszt. — Hogy bírom-e ! Hát persze .. Bírnom kell és még csak nem is szabad arra gondolnom, hogy ez talán sok vagy terhes... Ezt Kant kissé homályosabban úgy fejezte ki, hogy kategórikus imperatívusz ... . Heteiken át mindenki a közeledő aratóünnepről beszélt. A lányok esténként vidámabban viháncoltak, a legények vidámabban harmonikáztak és Mar. — a régiobb táncos Osthavollandban — már a cementgyárban is elújságolta a dolgot, amire persze estesen irigység gerjedt : a cementgyáriakkori"ben. Az bizonyos, hogy az egész, gyönyör" volt. A pajtát és a magtárt a lányok szépen feldíszítették gallyakkal, virágokkal és színes papírszalagokkal. Mindenki arról suttogott, hogy von Drepper úr kitesz magáért és — bár roszszul fizet és fösvény ember — most bőségesen el fogja látni híveit minden földi jóval. Lesz kávé, kalács, sör, pálinka és szivar. A polgákok nagyokat nyeltek és megdagadt a szemük a vágytól. Mindenki felöltözött olyan csinosan, ahogy csak kitelt tőle. Délután háromkor kezdődött a felvonulás végig a falusi muzsikaszóval, víg hejehujával. Elől a sovány, ádámcsutkás főbizalmi lépkedett teljes díszben és olyan grandezzával, mint egy mexikói tábornok. Fehérruhás lányok búzakalászból font hatalmas koronát vittek ünnepélyes arccal. Sok-sok asszony, a fiatalabbja gyerekkel a karján. A férfiak lassan, elgondolkozva, a legények jobbra-balra pislogva. Max egy nagy dögön lovagolt, amely egy virágoktól roskadozó aratógép elé volt fogva. Von Drepper úr és a vendégei a hallban gyülekeztek. Egy előkelő dáma, egy szomszéd birtokos, a tanító úr a faluból és a belső személyzet. Mindenki ünnepélyesen hallgatott, a nagyságos asszony mindenkinek a kezébe nyomott egy zsoltáros könyvet, von Drepper úr is körüljárt a szarvasaggancsokkal ékesített nagy hallban és mindenkinek átnyújtott egymillió márkát — természetesen papírban — a koronavivő lányok megjutalmazására. Az aratóünnep résztvevői befordultak az udvarra a kastély felé, mindenki a főbejárathoz tódult. Von Drepper úr legelől állott izzadó koponyával, mögötte felesége, Max a lépcsők elé lovagolt és fölényesen nézte a lányokat, akik előléptek a kalászokból font koronával és végtelen hosszú verseket kezdtek recitálni. Az ünnepélyesség fluiduma áradt szét a levegőben, az istállókból bánatos tehénbőgés hallatszott. Von Drepper úr előlép, mögötte a felesége kézirattal. — Kedves barátom — kezdi — hm... hm... Amidőn isten segedelmével eljutottunk oda, hogy amidőn ezen nevezetes pillanat... amidőn netalán... Az asszony sápadtan, de kitartóan súg. Az emberek mozognak. Von Drepper úr gyors fordulattal befejezi a beszédet: — Kiáltsunk háromszoros éljent a hazára... A polgákok zúgnak, mint a tenger és éltetik a hazát, de azt hiszem, hogy a kalácsra és pálinkára gondolnak. Már nem sokáig kell várniok. Mire a közeli nyírfaerdőből előbújnak az estéli árnyak, a vogeldorfi műkedvelő zenekar tagjai már recsegtetik trombitáikat és a sörszagú magtárban a lengyel lányok és legények táncában kinyitja piros kelyhét a vágy. Baróthy Bálint. A baptista Góliát titokzatos halála Szeged, július 30. (A Világ tudósítójától.) A szegedi ítélőtáblát olyan bűnügy foglalkoztatja mostanában, amely regényes és rejtélyes részleteivel túlnő a tucatbűnügyek során. A bíróság alaposságára és eléggé meg nem becsülhető lelkiismeretére vall, hogy a fellebbezés folytán elébe kerülő ügyben kiszállt a helyszínére, ott kiegészítette a bizonyítást, tanúkat hallgatott ki, helyszíni szemlét tartott. A részletek, a vád és az eddigi adatok alapján, a következők : Kétegyháza községben megtörtént az a rendes falusi eset, hogy a legszebb lányt, Argyelán Annát, ketten szerették : Borbély György és Sztán György legények. Oláh mind a kettő, tiszta magyar neve dacára Borbély is. A lány pedig, aki ma 20 éves, nem csupán az obuigát újságírói frázisban válik legszebbé, hanem a valóságban is. Ragyogó, artisztikusan tökéletes arc. Hozzátartozik még a részletekhez, hogy Borbély cingár kis legény volt, Sztán ellenben amolyan oláh Apolló, magas, széles mellkasú és mégis lányosan szelíd. Ez a fiú beállt a nemzeti hadseregbe katonának (Kétegyházáról körülbelül csak ő egymaga), azalatt édesanyja unszolására a szép Anna feleségül ment Borbélyhoz. Nem tette szívesen, mégis csak Sztánhoz vonzódott jobban, de levették a lábáról. — Mit tudod te, mikor jön haza az a katona ! Aztán meg Borbély gazdagabb is, jó dolgod lesz. A házasság nem volt boldog, mert Borbély nem bizonyult jó férjnek, alig három hónapig éltek együtt s hazament az asszony az anyjához. Az ura nem vette ezt túlságosan a lelkére, csupán akkor vált izgatottabbá, amikor hazaérkezett a katonaságtól Sztán. A régi szerelmesek eleintén nem is találkoztak, a miahome ember diszkréten viselkedett, akárcsak egy kényes gavallér, azonban látva Annája elhagyatottságát, főleg mikor megindult Borbélyék válópere, közeledni kezdett. Borbély György akkor megüzente neki, hogy vigyázzon az életére, elmondta ezt élőszóval is. De az óriás kitért a tülekedés elől. — Az apám — mondta — baptista, én az ő példáját követem és boldog leszek, ha fölvesznek a gyülekezetbe. Nekünk nem szabad verekednünk, tiltja a vallás. Ezért kitérek a megbántás elől, ha mégoly méltatlanul ér is. Sztán György egyáltalán nem csinált titkot belőle, hogy magához akarja venni Argyelán Annát. Előbb csak úgy balkézre, ami az ő világukban nem diffamáló, — hiszen kevésbé ismerősök is szoktak próbaházasságra lépni, — azután, ha befejeződött a válóper, törvényesen. A hymen-hír elterjedt s akkor azt mondta a vakmerő Dávid a verekedésre nem hajlandó Góliátnak : — Ha el mered venni az Annát, agyonlőlek. Aztán nem sokat hederített rá, körülbelül nem is volt értelme, mert hiszen Argyelán Anna hajlama végre megolvadt, lehányta magáról a társadalmi előítéletet s odaköltözött régi szerelméhez, akinek szintén volt háborús konjunktúrában szerzett vagyona, ha mindjárt nem akkora is, mint Borbélynak. De itt a hiányt a benső érzés pótolta. Ez történt 1923 januárjának közepén, nyolc nappal később, január 22-én pedig Borbély is hazavitte magához új szerelmét, Csobán Zsófit, ők sem esküdtek meg a pap előtt, de hát nem is tehették. Borbfffy ugyanis formálisan elrabolta a leányzót, híven a régi szláv szokásokhoz. Az ilyesmit csak régen vették komolyan egyes bíróságok, amikor beleokvetetlenkedett a dologba a csendőrség, vagy hogy nem sikerült a boldogság, feljelentést tettek a leány szülei. Alapjában véve az úgynevezett „uszkocsizás" majdnem mindig beleegyezéssel történt, a lány csak a tisztesség látszata kedvéért ellenkezett. De előnye volt az ilyen násznak, hogy nem kellett — nem is volt szabadi — ünnepélyes j Ingz-t csapni, ami három napos számtalan sál- i lángjávál rengeteg pénzt szokott fölemészteni. Ez január 22-én történt. Borbély éjfélkor rabolta el a leányt, majdnem ,az egy órát ütötte, amikor elpihentek— taniilt reá az öreg Borbélyék — kora hajnalban pedig vérbefagyva, holtan találták meg az istállójában Sztán Györgyöt. Három óra lehetett, amikor azt hallja Sztán hogy nyugtalanul kapálóznak az istállóban a lovai, a kutya vadul vonuit az udvaron. Hideg tél volt, fölkelt, felöltözött és kiment, hogy megtudja a zaj okát. Az istálló egy ereszet alatt volt a lakásával, benyitott s mert sötétség volt, gyufát gyújtott. A továbbiakat Csimpulya Mihály, az istállóban alvó bércsgyerek mondta el. — Hirtelen felriadtam álmomból, láttam, hogy ott lobbol a gyufa s ugyanebben a pillanatban lövés dördült el. Megrémültem, mert azt hittem, hogy a gazda engem akar ijeszteni, bevágtam magára a szénába s elaludtam. A fegyverszakértők megállapították, hogy a lövés tizenhatos vadászfegyverből, egész kőzetből, vágott serét töltéssel történt. A vadászfegyvert a nyomozás során megtalálták Borbély telkén elásva. Az egyik csövéből lövés történt három nap előtt, ezt kétségtelenül láthatta akárki. A vágott ólomsörétek nyakszirtjén érték Sztánt, a fojtásdarabok behatoltak az agyvelejébe. Ugyanolyan fojtásdarabokat és vágott ólmokat találtak a házkutatás alkalmával Borbély tulajdonában, a zsebében. — Miért ástad el a fegyvert? — kérdezték a gyilkos merényletet tagadó embertől. — Nem én ástam el, hanem az apám. Nekem eszembe jutott, hogy nincs fegyvertartási engedélyem, azért fölvittem a puskát a padlásra és elrejtettem a búzában. Onnan hozta le az öreg, mert egy esetleges fegyverrazzia esetén biztonságosabbnak vélte, ha a földbe kerül. — Revolvered is van, azt nem jelentetted be, nem féltél, hogy elvihetik? Hiszen azt nem dugtad el! Borbély György erre nem tudott válaszolni, ellenben Csobán Zsófival igyekezett alibit igazolni. — Egész éjjel nem mozdultam el a lány mellől, hogy is tehettem volna, hiszen éjfél elmúlt, mikor hazaérkeztünk. Másnap se mutatkoztam emberek előtt, a mi szokásaink szerint az lányrablás esetén nem illik. Csobán Zsófi, akit azóta — hogy véget ért a válópere — feleségül vett, szemérmetesen erősítgette: — Ott volt mindig velem, ki se tette a lábát az ajtón. Ezzel szemben van két új tanú, akik látták reggel hat óra táján a piacon kóborolni, mintha hírt szeretne hallani róla, hogy értesültek-e már az éjszaka történtekről s főleg mi történt Sztán Györggyel? Borbély béresgyereke, Szelezsán Demeter, már azt mondja, hogy a gazdája négy óra táján teljesen felöltözve megtekintette az istállóban a jószágot. Szóval otthon volt. A vád és az áldozat képviselője, dr. Müller Manó, nem találnak az időpontokban ellentétet. A gyulai törvényszék ugyanis a bizonyítékok elégtelensége miatt fölmentette Borbélyt. A fegyverszakértők sem tudták megállapítani, hogy nem Sztán testében deformálódtak-e a sötétek. A szegedi ítélőtábla azonban helyt adott Müller Manó dr. előterjesztésének, amely szerint itt a bizonyíték jelentékeny módon kiegészítésre szorul. A föltevés az, hogy Borbély ép azért rendezte a gyilkosság előtti estén a lányszöktetést, hogy nemzeti szokásával bizonyítson alibit. Merényletre más ellen nem szokás menni a nászéjszakán. A lovak nyugtalanítsa is tervszerűen történt, Sztánnak ezt meg kellett hallania, gazdaembernek pedig mindene a jószága. Ahhoz kimegy szibériai hidegben is. Biztos célpontul ő állította oda magát az istállóban elbújva levő merénylőnek, amikor meggyújtotta a gyufát. Az ügy táblaireferense, Szent-Tamássy Miklós, Borosz Dezső dr. kir. főügyész és Müller Manó Péntek ezért szálltak ki a helyszínen, kihallgattak számos tanút, tisztáztak homályos részleteket, megvizsgálták a lakásokat, az istállókat s megállapították, hogy Borbély Géza Sztánétól huszonnyolc percnyi távolságra esik. (Ez azért fontos, hogy négy órakor otthon lehet-e az, aki háromkor idegen helyen esetleg elkövet valamit?) Az ítélőtábla most tárgyalásra tűzi ki az ügyet, aminek sorsát általános érdeklődés kíséri. A legtürelmetlenebb a ragyogó szemű, sápadt arcú Argyelán Anna, aki két férfit vesztett és veszített el s akinek a bosszún kívül nem maradt semmije. A kereskedők fekete péntekje A különböző kereskedelmi érdekképviseletek szokatlan energiával vonultak fel a lakbérrendelet intézkedései ellen. A nagyközönség előtt eleinte érthetetlennek tűnt fel, hogy a kereskedők miért zúgolódnak, és miért ragaszkodnak a boltbéreknek havonkint való fizetéséhez. Ha azonban megnézzük az üzletek forgalmát, akkor bizony meg kell győződnünk arról, hogy a kereskedők a legminimálisabb áruforgalmat tudják csak lebonyolítani és alig keresik meg a rezsiköltséget is, amit csak jobb jövő reményében viselnek. Az üzletmenet lattydaságához járul, hogy augusztus elsején, illetőleg augusztus hónapban olyan kiadásaik merültek fel a kereskedőknek, amelyek csak részint térnek vissza minden elsején, illetőleg minden három hónap elsején , és a kiadások még jó üzletmenet mellett is nagy tehertételt jelentenek a kereskedőre, hát még a mostani üzlettelen időkben, amikor a különböző címeken fizetendő terhek százmilliókat vonnak el már a középkereskedőik üzletéből is. Ha csak kisebb, öt alkalmazottal dolgozó üzletnek az augusztus elsejei kiadását vizsgáljuk — ez az üzlet a középnagyságúak közé igazán nem számíthat, hiszen az öt alkalmazott között benne van az üzletvezető, pénztáros-kisasszony, boltiszolga is, — az ilyen üzlet tulajdonosának a következő címeken kell holnap pénzt előteremtenie : Az öt alkalmazott fizetése 13.000.000 Az üzletbér és járulékai 20,000.000 Köteles előlegezni a forgalmi adót, ami az előző két hónap kedvezőbb forgalmán alakul és így legalább 25,000.000 Augusztus 4-én esedékes a kényszerkölcsön második részlete 40,000.000 Augusztus 15-ig fizetendő a kereseti és jövedelmi adó 5,000.000 Telefon 2,500.000 Világítás 3,000.000 Augusztus elsején klíTingnap van, ha csak minimálisan pótolja üzleti készletét, ez a szükséglete már az első napon is 35,000.000 összesen: 142,500.000 korona. Ezt az összeget kell kivonni a kereskedőnek üzletmenet nélküli üzletéből, ehhez a kiadási tételhez járul még őrzési, biztosítási és egyéb költségek, egy hónapig a kereskedő és a családja is élni akar. Pedig ezek a tételek az előző jobb hónapok egy heti bruttó forgalmát tették ki, míg most azért 35.000.000 korona a klíringszükséglete, mert ennyire lecsökkent a havi forgalma. Lieber Onkel! Hogy a monarchia még tíz éve is mennyire benne élt a habsburgi barokkkorban, az Erzhaus mindenekfelett valóságában, mutatja az a csodálatos önbizalom, amellyel minden főherceget, egyúttal született hadvezérnek is tartott hivatalosan s mindegyikben egy-egy Prinz Eugént, vagy Erzherzog Karlt keresett. Az utolsó habsburgi roi-sohil, Ferenc József felfogásából, az etatizmusból fakadt ez a nem egészen modern s főként nem egészen célirányos álláspont, amely bizony sok esetben hozzájárult ahhoz, hogy a hadi sikerek elmaradásával az Erzhaus nimbusza is megszenvedjen. IV. Károly, a fiatalság élesebb szemével nyomban észrevette ezt az anakronizmust; nyomban trónralépése után megcsinálta a nagy Echraus-t (szepegve így mondogatják a Burg környékén) és egyre másrairogatta a Lieber Onkell kezdetű leveleket (ebben is változtatván a spanyolosabb, de érthetetlenebb ferencjózsefi Euer Liebden, Herz Vetteren), amelyek selyemből voltak ugyan, de mégis zsinórok voltak. IV. Károlynak az egész impulzív egyéniségét, de a háború egész második felét sem értheti meg, aki el nem olvassa Arz tábornoknak, az utolsó vezérkari főnöknek most megjelent emlékiratait: Zur Geschichte des grossen Krieges 1911—1918, amelyek a Világ könyvosztályán 136.000 koronáért kaphatók. A „Világ” azért kiírd fennállása óta, hogy Magyarország ne legyen sziget E’tráps Kultúrájának(‘ligetében, _j