Világ, 1925. május (16. évfolyam, 98-122. szám)
1925-05-01 / 98. szám
Péntek Radnai Miklós az Operaház igazgatója (A Világ tudósítójától.) Február közepén mentették föl ifj Wlassics Gyula bárót az Operaház főigazgatói állásától és azóta naponként a legkülönbözőbb jelölteket kombinálták az egyetlen magyar dalszínház igazgatói székébe. Ezeknek a kombinációknak vetett véget ma az a hivatalosan is megerősített hír, hogy Radnai Miklóst, a Zeneművészeti Főiskola tanárát a kultuszminiszter az Operaház igazgatójává nevezte ki. Radnai Miklós, ki most töltötte be harmincnegyedik életévét, hét évvel ezelőtt egészen fiatalon kapott katedrát a Zeneakadémián, de már előzőleg mint komponista elismert nevet szerzett. Zenekari műveit aFilharmóniai Társulat adta elő, táncjátéka, a az infánsnő születésnapja, Körner István vezényletével az Operaház állandó műsordarabja volt és Két szerelmes című operája, melynek szövegét is maga írta, most van előkészület alatt. Művei nem csatlakoznak sem a Bartók, sem a Kodály irányához, de nem követnek kitaposott konzervatív utakat sem, úgyhogy formanyelvének, zeneszerzői egyéniségének határozott körvonalait még nem lehet leszögezni. Radnai zeneszerzői működése mellett az elméleti irodalommal is foglalkozott és néhány évig a Szózainál és Nemzeti Újságnál mint zenekritikus működött, de zenekritikáit mindig objektivitás jellemezte és kizárólag művészi szempont irányította. Felesége az Operaház néhai nagyszerű énekesnőjének, Bartolucci Viktóriának leánya. Radnai Miklós, az új igazgató kinevezésével kapcsolatosan a Világ munkatársának a következőket mondotta : — Programot most nem akarok adni, mert előbb az átszervezési munkát kell elvégezni és a szükséges személyi, valamint tárgyi redukciókat megállapítani, szerződéseket megkötni. Mindezt nem én, hanem egy bizottság fogja alapos megfontolás és kizárólag az Operaház művészi és anyagi szempontjának szem előtt tartásával végrehajtani. A kereteket természetesen a minisztériummal megbeszéltem és ebben a tekintetben megnyugvással mondhatom, hogy nincs szó az utóbbi időben sokat hangoztatott „kis Operá"-ról, mert olyan zenekarunk, énekkarunk és magánénekes-gárdánk lesz, hogy a repertoárt egyáltalában nem kell csonkítani. Csupán a túlzott személyi kiadásokat kell a normális pénzügyi keretek közé szorítani. Én magam már a legközelebbi napokban külföldre utazom és főként a német, valamint az olasz Operaházak ügyvezetését, művészi munkáját fogom tanulmányozni. Visszatérésem után részletesebben is elmondom programomat, most egyelőre csak annyit, hogy nagy ambícióval fogok a nehéz munkához, melyet vállaltam, annál is inkább, mert most nem is annyira továbbfolytatásról, mint bizonyos fokig újrakezdésről van szó, legalább is abban a tekintetben,, ami a munkarendet, fegyelmet és a rendszeres munka iránti lelkesedést illeti. — A műsor három pillérjét, a klasszikusokat, elsősorban Mozartot, Wagnert és Verdit a magyar dalszínházhoz illő nívón akarom továbbra is tartani, az újdonságoknál, amennyiben ezeknek pénzügyi lehetőségét el tudjuk érni, elsősorban a magyar szerzeményekkel szemben vannak kötelességeink, végül a reprízeknél azokra az operákra gondolok, melyeknek annak idején nagy sikerük volt, de különböző okokból mégis letűntek a repertoárról. Ifjúsági és olcsóbb helyárú előadásokat akarok rendszeresíteni, hogy a tanulók és olyan rétegek is eljuthassanak az egyetlen dalszínházba, melyeket eddig anyagi okok kizártak onnan. A szezont ebben az évben valamivel későbben, október elején, szándékozom megnyitni, hogy a teljes megszervezés és kellő számú próba már a kezdet előtt rendelkezésre álljon. Petri Pál közoktatásügyi államtitkár a következőket mondja az Operaház függő kérdéseiről: — A személyi válságot az intendánsi állás megszüntetése és az a körülmény idézte elő, hogy Mádér Rezső, a színház jelenlegi igazgatója, annak az óhajtásának adott kifejezést, hogy a szezon végével nyugalomba szeretne vonulni. A kultuszminiszternek az volt a kívánsága, hogy Magyarországon, ahol annyi nagytudású, képzett muzsikus van, magyar zenei szakembert állítson az egyetlen Operaház élére. Most a választás megtörtént és a miniszter Radnai profeszszor személye mellett döntött. A döntés mellett azok az adminisztratív képességek is latba jöttek, amelyekről Radnai, mint zeneakadémiai tanár, tanúbizonyságot tett. Így remélni lehet, hogy a kellő erélye és szükséges ügyessége meglesz tervei végrehajtásánál. A színház vezetését csak a folyó év augusztusában veszi át és ezért az ő tárgyi programja alapján a jövő évre szerződtetendő tagokat nem ő, hanem egy zenei szakemberek bevonásával összeállított bizottság javaslata alapján a minisztérium fogja kiválasztani és az új szerződéseket megkötni. E szerződéseknél igyekezni fogunk, amennyire csak az anyagi helyzet megengedi, a legméltányosabb helyzetet biztosítani. És azt is, hogy az Operaház jövő évi működése bizonyos mértékben redukált taglétszám dacára is biztosíttassék. Most már nyugodtan mondhatjuk, hogy a válságot leküzdöttük, mert az eddigi deficit fedezetének előteremtése nagy nehézség után sikerült a miniszter úrnak. A jövőben a pénzügyi bajok elkerülése céljából részletes programot dolgoztunk ki, és mindent megtettünk, hogy a jövőben a jelenlegihez hasonló kellemetlen meglepetésekkel szemben biztosítva legyünk. Tervünkben semmi olyan nincs, ami az Operaház művészi színvonalának süllyedését veszélyeztetné. Nagyobb beruházásokra és túlságos dologi kiadásokra a jelen körülmények között nem gondolhatunk, de nincs szó a zenekarnak és kórusnak olyan mérvű redukciójáról, mint amilyenről néhány lap írt. A jövőben is megmarad egy kilencven tagú zenekar, nyolcvanhat tagú énekkar, 86—42 számú magánénekes gárda. A karmesterek számát (korrepetitorokat is beleértve) azonban tizennégyről hat-nyolcra kell redukálni. Az új igazgatónak a legfontosabb feladata, hogy tagjaiban a munkakedvet, a fegyelemérzést ismét felfokozza. Külön elismeréssel kell szólanom Székelykirfy Ferencről, ki a kibontakozási terv elkészítése tekintetében nemcsak kitűnő tanácsokkal szolgált, de igen nagy és alapos munkát is végzett. Hivatalosan az igazgatói kinevezésről az alábbi hivatalos közleményt adták ki: Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter ma kihallgatáson fogadta Radnai Miklós m. kir. zeneakadémiai tanárt, ki elébe terjesztette művészeti programját az Opera reorganizációjára vonatkozólag. Minthogy e program megvalósítható abban az 1.300.000 aranykoronás keretben, amelyet a kultuszminiszternek sikerült az Operaház részére az 1925/26. évi költségvetésben biztosítani, Klebelsberg Kunó gróf kinevezte az Operaház igazgatójává Radnai Miklóst, aki a külföldi operák adminisztratív és technikai viszonyainak tanulmányozása végett legközelebb külföldi útra indul. A megállapított program szerint az Operaház zenekara, amely egyben filharmóniai zenekarunk is, 90 tagból fog ,állani, ami nemcsak a Wagner-operák, hanem a nagy zenekart igénylő modern operák előadását is teljes mértékben biztosítja. világ 1926 május 1. [] „Az ellenforradalom útja Szeged felé" (A Világ tudósítójától.) Április tizenkilencedikén a Világ riportot közölt az ellenforradalom szegedi napjaiból és ebben többek között elmondja, hogy Zadravetz István püspök, apostoli helynök, üzenetet küldött Rómába, tőle „búcsúzó októbrista politikus útján". Az üzenet a következőképpen hangzik: „Mondja meg a pápa őszentségének, hogy annak a szerencsétlenségnek, amely Magyarországra zúdult, nagyrészben okozói azok a püspökök is, akik nem a krisztusi demokrácia útján jártak, hanem ahelyett, hogy pásztorai és apostolai lettek volna a népnek, a reakció egyházfejedelmei voltak. Ha föl akarjuk emelni szerencsétlen hazánkat mai lesújtott állapotából, akkor ezeknek az egyházfejedelmeknek többé nem lehet szerepük Magyarországon. Mondja meg őszentségének, kergesse el ezeket a fejedelmeket és helyettük küldjön mezítlábas apostolokat a magyar népnek." Ma levelet kaptunk a püspök úr eminenciájától, amelyben a fentiekre vonatkozóan a következőket állapítja meg: „1919 április tizenkettedikén fölkeresett Szegeden, a szent Ferenc-rend alsóvárosi zárdájában, amelynek akkor főnöke voltam, Persián Ádám, a szóbanforgó közleményben aposztrofált októbrista politikus Vele ,az akkor felszínen lévő kérdésekről folytattam rövid megbeszélést. Ezen beszélgetésnek a cikkben közölt reprodukciója semmi vonatkozásban és formában sem fedi a valóságot. Én a nekem tulajdonított kijelentéseket sem Persián, sem senki más előtt nem tettem. Az egész közlemény és annak világos célzatú beállítása misztifikáció." A Világ tudósítása nem nevezte meg az októbrista politikust. A püspök úr őeminenciája, úgy látszik, emlékszik, hogy kivel beszélgetett. Azt mondja azonban: „sem ilyen, sem hasonló kijelentést senki más előtt nem tett". Ennek a bizonyítása más lapra tartozik. Annak a bizonyítását azonban már most vállaljuk, hogy hasonló kijelentéseket írásban adott a püspök úr őeminenciája. 1919 március havában— tehát a Károlyikormány bukásakor és a kommün uralomrajutásakor — jelent meg a Szegedi Katolikus Tudósító első száma. Ebben a lapban a negyedik oldalon kezdődik nagyobb cikk a katolikus autonómiáról, írta: P. Zadravetz István. Akkor még páter, ma már püspök, és apostoli helynök. A cikk írója és a nekünk beküldött nyilatkozat szerzője kétségtelenül azonos. A cikkből néhány szemelvényt mutatunk be, annak igazolására, hogy mi volt a püspök úr őeminenciája véleménye a kérdésekről 1919 március havában és hogy ez közelebb áll-e az októbrista politikus vallomásához, mint őeminenciája most hirdetett politikájához. Azt mondja ez a tanulmány: „1918 . október harmincegyedike megmozdított mindent, ami el volt nyomva. A csörömpölve lehullott bilincsek, a csillogó szemű, a kipirult arcú milliók garancia arra, hogy az igazság számára szabadság hajnala van. Reméljük, elrohant, de örökre, az a kor, amelyre e bélyeget nyomta a klasszikus: Nyomorultnak mondd az időt, amidőn bűn igazságot kérni." „E korban nem a külső tényezők forradalmi erejétől fölkorbácsolva, csak bátorítva, a legnagyobb szellemi intézményben, az egyházban is kezd morajlani. E morajló eszmék egyike az autonómia." „Az úgynevezett felségjog, noha az egyház jóhiszemű akarata szerint segítőtársat jelentett, valójában a középkor invesztitúrás jogait engedélyezte a ■ királynak. Avati a grata, non grata persona elv alapján nemde az aljas cselszövények, a puha szeszély, a tolakodó pártfogás uralta az egyház legkényesebb és legnagyobb horderejű ügyét: a főpapok kinevezését? Ki veszi tőlem rossznéven, ha nyíltan kiírom, mit hosszú statisztikával és milliókra rúgó összegekkel tudnék bizonyítani, hogy a régi rendszer az egyházi javakból és méltóságokból kormánypropagandát csinált." „Természetes, hogy az ilyen vagyon és birtok lassan-lassan gyűlöletes lett. Gyűlölet tárgya a hívőknek, átka az egyház szellemének. Az alsópapság kibeszélhette a lelkét, a szerzetespapság hiába bújt mezítlábas szankdálba, folyton arculcsapták a főpapi földekkel, vagyonnal és torkára forrasztották a meggyőződés legszentebb igéjét. Hála isten, a felségjogok, magyarul a lidércnyomás, megszűntek. S bár a múlt miatt még mindig nagy az ellenszenv az egyház iránt, mégis tudom, hogy az egyház túléli a hullámokat, s a forradalom tisztító vízén keresztül átszűrődve, igazi fényében és szépségében fog megjelenni." „Ne gondolja senki sem, hogy ezt úgy akarja elérni az autonómia, hogy megvédje a püspöki és káptalani földeket a tervbe vett birtokreform parcellázásaitól... Az egyház jövőjét szépen álmodó katolikus hívő, sőt pip, szívesen engedi mindezeket a birtokreform útjára. De azért az egyháznak mindig lesz valamije. Hogy ezekre megint valami felségjog rá ne terpeszkedjék és saját bérenceinek adományozza, meg saját céljaira ne használja, ezt ellenőrizni volna hivatott az autonómia." „Eddig a felség joga volt a püspök kineveztetése. Nagyon természetes, — ritka kivétellel, — céljainak, szellemének és politikájának megfelelő személyekben. Nem csoda, ha bizony sokszor csak főpapot, főrendet, főúrat kaptunk, akinek lehettek kiváló politikai érdemei, de vajmi kevés egyházi, krisztusi, apostoli szelleme." „Az autonómia ezen úgy segítene, hogy kezébe venné a püspökök és javadalmasok kinevezését. Ezzel megszűnne a régi kinevezésekkel járó korrupció és az egyházak úgy a fejben, mint az alsópapságban, igazi Krisztus-szívvel megáldott pásztorokat kapnának. S míg amazok csak kárára voltak az egyháznak, emezek fölvirágoztatására. Amazok csak gyűlöletet és méltó megvetést kaptak, emezek Krisztus parancsa szerint bőséges lelki aratást végeznének. Egy csapásra megszűnne az az ádáz, de sokszor megmagyarázható, sőt indokolt gyűlölet a papság iránt." A püspök úr őeminenciája tehát a főpapok miatt indokoltnak találja a papság iránti gyűlöletet. Ezt írásban adta, elhihető tehát, hogy élőszóval is elmondotta, hogy az egyházfejedelmek csak kárára vannak az egyháznak és hogy azokat kergesse el a pápa őszentsége? A püspök úr őeminenciája számtalan beszédben elítélte azokat, akik részt vettek a forradalomban és számtalan beszédben kelt az ellenforradalom védelmére. őeminenciája kezdettől fogva szembefordult, egyházi főemberhez illő halálmegvetéssel, a forradalom terrorjával és közvetlen a kommün kitörése előtt is istenbe vetett hittelen élt szót a forradalom ellen, a következőképpen: „A régi rendszer megbukott. Talán senki jobban nem örül ennek, mint a magyar egyház, mert fölszabadult és élvezi az üde levegőt. Vájjon az új rendszer az egyház mozgalmával szemben milyen állást foglal? Ha konzekvens akar lenni önmagához, úgy autonómiai törekvéseiben ne csak hogy ne gátolja, hanem segítse. Ne lásson minden szemfölcsillanásban, vagy örömujjongásban, vagy felhördülésben ellenforradalmat. Ne járjon, mint régen Diogenes, lámpájával embert, ellenforradalmárt keresni." „Ha egyik-másik gazdag óstílű pap bácsi morog is egy kicsit, ne, is bántsa! A megújhodott, megfrissült autonóm egyház majd vége: vele." Várjuk a püspök úr demináciája helyreigazító nyilatkozatát, hogy a cikket nem ő írta. Zlafla kilakoltatása Írta: Móra Ferenc S. Margherita di Ligure, április. Liguria gyöngye rivierai fogalmak szerint elég jelentékeny hely. Nem hiszem, hogy tizenötször bele lehetne rakni Tápéba, legföljebb tizennégyszer és akkor már csak annyi hely maradna, hogy legfeljebb még Portofinót és San Nicolát lehetne beleszorítani. Hogy milyen kicsire szabták ezt a Santa Margheritát, abból látni legjobban, hogy csak három templom van benne. Hotelja van tizenhét és uccája kettő. Mindez a Reiseführerekben is megtalálható, van azonban két nevezetessége a falunak, ami tudtommal még eddig sehol sincs följegyezve. Az egyik az, hogy van egy Viktor Emánuel-szobra, amelyről a közhit azt tartja, hogy mikor a déli harangszót meghallja, akkor mindig megemeli a kalapját. Ami nem kis dolog, mert pofoncsapolt bronzkalapja van és az lehet vagy fél mázsa súlyú. Igaz viszont, hogy bronzkarja is van a kalapemelgetéshez. Már most ebben az az érdekes, hogy Szegeden szóról szóra ezt meséli a külvárosi nemzet a Tisza szabályozó Vásárhelyi Pál mérnök szobráról. Valamint Bod Péter is azt írta a Szent Herteokrates-ben — ilyen messziről nem tudom a pontos címét a kétszázesztendős könyvnek —, hogy Rotterodatuus város piacán a ma nevezetes Rézmán, vagyis Erasmus doktor szobra mindig becsapja a kezében levő nyitott rézbibliát, valahányszor meghallja a déli harangszót. A dologban persze az a huncutság, hogy sohase hallja meg a harangszót se a rézdoktor, se a rézmérnök, se a rézkirály. És aki erre rá nem jön, azt kinevetik Szegeden is, Rotterdamban is, meg Santa Margheritában is. Egy nótára megy az egész világ. A másik nevezetessége az a jelen levelem dátumában jelzett helynek, ahová reggelenként átsétálok Rapallóból, hogy ma találtam benne egy Viápot. Ott feküdt a Giardino Publico-ban egy márványlócán. Nem kell mondanom, hogy nagyon megörültem neki és az első percben azt hittem, hogy ezt egyenesen nekem hozták hazulról az angyalok. Otthon nem vagyok én ilyen naív, de itt úgy körül van véve angyalokkal az ember, hogy egész természetesnek tartja az ilyen szívességet. Mihelyst azonban éppen a tulajdon tárcámban paprikás szalonnára valló ujjlenyomatokat, találtam, mindyárt láttam, hogy rossz nyomon járok. (Notabene : a tárcámra a sajtóhibákról ismertem rá.) Mindegy no, ismeretlen honfitársamnak mindenesetre hálás köszönetet mondok e helyen szíves feledékenységéért, amellyel hozzájuttatott akkor az örömhöz, hogy otthon érezhettem magam a vérrel virágzó kaméliafák alatt. Főképp azért éreztem magam otthon, mert az újság éppen négyhetes volt s,én otthon se igen szoktam frissebben olvasni az újságot. Olyan öreg újságírónak, mint én vagyok, meg lehet ezt bocsátani s különben szegény édesapámat, az öreg szücsmestert is mindig csak viselt subában láttam, holott ő maga csupa új subákat csinált. Köhécselős napom lévén, először természetesen az időjárást néztem meg, mert már kezdek belejönni a köhögés lélektanába. Ha azt hallom, hogy otthon jobb idő jár, mint itt, akkor mingjárt erőt vesz rajtam az elkeseredett köhögés, de mihelyst arról kapok hírt, hogy otthon sokkal jobban köhögnék, mint itt, azonnal elhallgatnak a mellemben mindazon hangszerek — hegedűk, cimbalmok és hárfák —, amelyeket családi körben becéző néven cinkákinak hívunk. Most is mind márt megnyugodtam, mihelyst azt olvastam, hogy otthon fújdogál a szelecske és hesüllyedés várható csapadékkal. Ezen föllelkesedve olvastam aztán el annak a gyúrói postásnak a történetét, akit majd agyonvertek az ismeretlen tettesek, mert nem fogadott szót a hatóságnak és nem bontotta le a házát. Hát ez olyan szép történet, hogy most már nem is olvasom tovább az újságot, még olasz párját nem hasítom ennek a történetnek. Ez lesz a Zia Nia históriája. Zia annyit tesz, hogy „néni", a Nia pedig a Szidóniának a megrövidítése, zia Nia tehát nem egyéb, mint Szidi néni. Szidi néni Magyarországon is eléggé ismeretes személy, mindenki tudja róla, hogy ő előtte nem mer Berci páros csókot adni, az idevaló Szidi néninek azonban más jelessége van, noha az szintén a párossággal függ össze. Ziafiának a gyerekei születtek párosával. Először született neki két fia. Másodszor született két lánya. Harmadszor született két fia és két lánya. Hogy aztán negyedszerre mi történt volna, azt nem lehet tudni, mert a négyes keresztelő után nemsokára Zio Ignazionak az az érthetetlen gondolata támadt, hogy ő megfürdik a tengerben. Meg is tette, bele is fulladt. (Egyike a legritkább halálnemeknek az olasz falusi népnél ; aki csecsemőkorában bele nem fullad a fürösztőteknőbe, azt később nem fenyegeti e nemű veszedelem.)- Zia Nia fölvette a vedova nevet és rangot és viseli öt év óta becsülettel. Nyitott egy kis bottiglieriát és abban méri a vino cattivo-t. (Az olaszoknak — az isten tudja, milyen eszmetársítás révén — a viharos tenger és a rossz bor egyformán cattivo.) A halászok és bárkások igen kultiválják is a csárdát, mert igen jó helyen van, két penzió-palota közül közvetlenül a tengerbe ugrik ki, úgyhogy az ajtaján kitántorgó hazafi közvetlenül a csónakjába eshet bele, ami olyan szép berendezés, hogy a legdrágább hotelben sem található. Történik azonban egyszer, hogy mikor is.