Világ, 1925. május (16. évfolyam, 98-122. szám)

1925-05-01 / 98. szám

Péntek Radnai Miklós az Operaház igazgatója (A Világ tudósítójától.) Február közepén mentették föl ifj Wlassics Gyula bárót az Operaház főigazgatói állásától és azóta na­ponként a legkülönbözőbb jelölteket kom­binálták az egyetlen magyar dalszínház igazgatói székébe. Ezeknek a kombinációk­nak vetett véget ma az a hivatalosan is megerősített hír, hogy Radnai Miklóst, a Zeneművészeti Főiskola tanárát a kultusz­­miniszter az Operaház igazgatójává ne­vezte ki. Radnai Miklós, ki most töltötte be har­mincnegyedik életévét, hét évvel ezelőtt egé­szen fiatalon kapott katedrát a Zeneakadé­mián, de már előzőleg mint komponista elismert nevet szerzett. Zenekari műveit a­­Filharmóniai Társulat adta elő, táncjátéka, a az infánsnő születésnapja, Körner István vezényletével az Operaház állandó műsor­darabja volt és Két szerelmes című operája, melynek szövegét is maga írta, most van előkészület alatt. Művei nem csatlakoznak sem a Bartók, sem a Kodály irányához, de nem követnek kitaposott konzervatív uta­kat sem, úgyhogy formanyelvének, zene­szerzői egyéniségének határozott körvona­lait még nem lehet leszögezni. Radnai zene­szerzői működése mellett az elméleti iro­dalommal is foglalkozott és néhány évig a Szózai­nál és Nemzeti Újság­nál mint zene­kritikus működött, de zenekritikáit mindig objektivitás jellemezte és kizárólag művészi szempont irányította. Felesége az Opera­ház néhai nagyszerű énekesnőjének, Bar­­tolucci Viktóriának leánya. Radnai Miklós, az új igazgató kinevezé­sével kapcsolatosan a Világ munkatársának a következőket mondotta : — Programot most nem akarok adni, mert előbb az átszervezési munkát kell el­végezni és a szükséges személyi, valamint tárgyi redukciókat megállapítani, szerződé­seket megkötni. Mindezt nem én, hanem egy bizottság fogja alapos megfontolás és kizárólag az Operaház művészi és anyagi szempontjának szem előtt tartásával végre­hajtani. A kereteket természetesen a mi­nisztériummal megbeszéltem és ebben a te­kintetben megnyugvással mondhatom, hogy nincs szó az utóbbi időben sokat hangozta­tott „kis Operá"-ról, mert olyan zene­karunk, énekkarunk és magánénekes-gár­dánk lesz, hogy a repertoárt egyáltalában nem kell csonkítani. Csupán a túlzott sze­mélyi kiadásokat kell a normális pénzügyi keretek közé szorítani. Én magam már a legközelebbi napokban külföldre utazom és főként a német, valamint az olasz Operaházak ügyvezetését, művészi munká­ját fogom tanulmányozni. Visszatérésem után részletesebben is elmondom progra­momat, most egyelőre csak annyit, hogy nagy ambícióval fogok a nehéz munkához, melyet vállaltam, annál is inkább, mert most nem is annyira továbbfolytatásról, mint bizonyos fokig újrakezdésről van szó, legalább is abban a tekintetben,, ami a munkarendet, fegyelmet és a rendszeres munka iránti lelkesedést illeti. — A műsor három pillérjét, a klasszikuso­kat, elsősorban Mozartot, Wagnert és Ver­dit a magyar dalszínházhoz illő nívón aka­rom továbbra is tartani, az­ újdonságoknál, amennyiben ezeknek pénzügyi lehetőségét el tudjuk érni, elsősorban a magyar szerze­ményekkel szemben vannak kötelessé­geink, végül a reprízeknél azokra az ope­rákra gondolok, melyeknek annak idején nagy sikerük volt, de különböző okokból mégis letűntek a repertoárról. Ifjúsági és olcsóbb helyárú előadásokat akarok rend­­szeresíteni, hogy a tanulók és olyan réte­gek is eljuthassanak az egyetlen dalszín­házba, melyeket eddig anyagi okok kizár­tak onnan. A szezont ebben az évben vala­mivel későbben, október elején, szándéko­zom megnyitni, hogy a teljes megszervezés és kellő számú próba már a kezdet előtt rendelkezésre álljon. Petri Pál közoktatásügyi államtitkár a következőket mondja az Operaház függő kérdéseiről: — A személyi válságot az intendánsi ál­lás megszüntetése és az a körülmény idézte elő, hogy Mádér Rezső, a színház jelenlegi igazgatója, annak az óhajtásának adott ki­fejezést, hogy a szezon végével nyugalomba szeretne vonulni. A kultuszminiszternek az volt­ a kívánsága, hogy Magyarországon, ahol annyi nagytudású, képzett muzsikus van, magyar zenei szakembert állítson az egyetlen Operaház élére. Most a választás megtörtént és a miniszter Radnai profesz­­szor személye mellett döntött. A döntés mellett azok az adminisztratív képességek is latba jöttek, amelyekről Radnai, mint zeneakadémiai tanár, tanúbizonyságot tett. Így remélni lehet, hogy a kellő erélye és szükséges ügyessége meglesz tervei végre­hajtásánál. A színház vezetését csak a folyó év augusztusában veszi át és ezért az ő tárgyi programja alapján a jövő évre szer­ződtetendő tagokat nem ő, hanem egy zenei szakemberek bevonásával összeállított bi­zottság javaslata alapján a minisztérium fogja kiválasztani és az új szerződéseket megkötni. E szerződéseknél igyekezni fo­gunk, amennyire csak az anyagi helyzet megengedi, a legméltányosabb helyzetet biz­tosítani. És azt is, hogy az Operaház jövő évi működése bizonyos mértékben redukált taglétszám dacára is biztosíttassék. Most már nyugodtan mondhatjuk, hogy a válsá­got leküzdöttük, mert az eddigi deficit fe­dezetének előteremtése nagy nehézség után sikerült a miniszter úrnak. A jövőben a pénzügyi bajok elkerülése céljából részletes programot dolgoztunk ki, és mindent meg­tettünk, hogy a jövőben a jelenlegihez ha­sonló kellemetlen meglepetésekkel szemben biztosítva legyünk. Tervünkben semmi olyan nincs, ami az Operaház művészi színvonalának süllyedését veszélyeztetné. Nagyobb beruházásokra és túlságos dologi kiadásokra a jelen körülmények között nem gondolhatunk, de nin­cs szó a zenekar­nak és kórusnak olyan mérvű redukciójá­ról, mint amilyenről néhány lap írt. A jö­vőben is megmarad egy kilencven tagú ze­nekar, nyolcvanhat tagú énekkar, 86—42 számú magánénekes gárda. A karmesterek számát (korrepetitorokat is beleértve) azon­ban tizennégyről hat-nyolcra kell redukálni. Az új igazgatónak a legfontosabb feladata, hogy tagjaiban a munkakedvet, a fegyelem­érzést ismét felfokozza. Külön elismeréssel kell szólanom Székelykirfy Ferencről, ki a kibontakozási terv elkészítése tekintetében nemcsak kitűnő tanácsokkal szolgált, de igen nagy és alapos munkát is végzett. Hivatalosan az igazgatói kinevezésről az alábbi hivatalos közleményt adták ki: Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter ma kihallgatáson fogadta Radnai Miklós m. kir. zeneakadémiai tanárt, ki elébe terjesztette mű­vészeti programját az Opera reorganizációjára vonatkozólag. Minthogy e program megvalósít­ható abban az 1.300.000 aranykoronás keret­ben, amelyet a kultuszminiszternek sikerült­ az Operaház részére az 1925/26. évi költségvetés­ben biztosítani, Klebelsberg Kunó gróf kine­vezte az Operaház igazgatójává Radnai Miklóst, aki a külföldi operák adminisztratív és tech­nikai viszonyainak tanulmányozása végett leg­közelebb külföldi útra indul. A megállapított program szerint az Operaház zenekara, amely egyben filharmóniai zene­karunk is, 90 tagból fog ,állani, ami nemcsak a Wagner-operák, hanem­ a nagy zenekart igénylő modern operák előadását is teljes mér­tékben biztosítja. világ 1926 május 1. [] „Az ellenforradalom útja Szeged felé" (A Világ tudósítójától.) Április tizenkilen­cedikén a Világ riportot közölt az ellenfor­radalom szegedi napjaiból és ebben többek között elmondja, hogy Zadravetz István püspök, apostoli helynök, üzenetet küldött Rómába, tőle „búcsúzó októbrista politikus útján". Az üzenet a következőképpen hangzik: „Mondja meg a pápa őszentségének, hogy annak a szerencsétlenségnek, amely Magyar­­országra zúdult, nagyrészben okozói azok a püspökök is, akik nem a krisztusi de­mokrácia útján jártak, hanem ahelyett, hogy pásztorai és apostolai lettek volna a népnek, a reakció egyházfejedelmei voltak. Ha föl akarjuk emelni szerencsétlen hazán­kat mai lesújtott állapotából, akkor ezeknek az egyházfejedelmeknek többé nem lehet szerepük Magyarországon. Mondja meg őszentségének, kergesse el ezeket a fejedel­meket és helyettük küldjön mezítlábas apos­tolokat a magyar népnek." Ma levelet kaptunk a püspök úr eminen­­ciájától, amelyben a fentiekre vonatkozóan a következőket állapítja meg: „1919 április tizenkettedikén fölkeresett Szegeden, a szent Ferenc-rend alsóvárosi zárdájában, amelynek akkor főnöke vol­tam, Persián Ádám, a szóbanforgó közle­ményben aposztrofált októbrista politikus Vele ,az akkor felszínen lévő kérdésekről folytattam rövid megbeszélést. Ezen be­szélgetésnek a cikkben közölt reproduk­ciója semmi vonatkozásban és formában sem fedi a valóságot. Én a nekem tulaj­donított kijelentéseket sem Persián, sem senki más előtt nem tettem. Az egész köz­lemény és annak világos célzatú beállítása misztifikáció." A Világ tudósítása nem nevezte meg az októbrista politikust. A püspök úr őeminen­ciája, úgy látszik, emlékszik, hogy kivel be­szélgetett. Azt mondja azonban: „sem ilyen, sem hasonló kijelentést senki más előtt nem tett". Ennek a bizonyítása más lapra tarto­zik. Annak a bizonyítását azonban már most vállaljuk, hogy hasonló kijelentéseket írás­ban adott a püspök úr őeminenciája. 1919 március havában­­— tehát a Károlyi­kormány bukásakor és a kommün uralomra­­jutásakor — jelent meg a Szegedi Katolikus Tudósító első száma. Ebben­­ a lapban a negyedik oldalon kezdődik nagyobb cikk a katolikus autonómiáról, írta: P. Zadravetz István. Akkor még páter, ma már püspök, és apostoli helynök. A cikk írója és a ne­künk beküldött nyilatkozat szerzője kétség­telenül azonos. A cikkből néhány szemel­vényt mutatunk be, annak igazolására, hogy mi volt a püspök úr őeminenciája véle­ménye a kérdésekről 1919 március ha­vában és hogy ez közelebb áll-e az ok­tóbrista politikus vallomásához, mint őemi­nenciája most hirdetett politikájához. Azt mondja ez a tanulmány: „1918 . október harmincegyedike megmoz­dított mindent, ami el volt nyomva. A csö­römpölve lehullott bilincsek, a csillogó szemű, a kipirult arcú milliók garancia arra, hogy az igazság számára szabadság hajnala van. Reméljük, elrohant, de örökre, az a kor, amelyre e bélyeget nyomta a klasszikus: Nyomorultnak mondd az időt, amidőn bűn igazságot kérni." „E korban nem a külső tényezők forra­dalmi erejétől fölkorbácsolva, csak báto­rítva, a legnagyobb szellemi intézményben, az egyházban is kezd morajlani. E morajló eszmék egyike az autonómia." „Az úgynevezett felségjog,­ noha az egy­ház jóhiszemű akarata szerint segítőtársat jelentett, valójában a középkor invesztitúrás jogait engedélyezte a ■ királynak. Avati­ a grata, non grata persona elv alapján nemde az aljas cselszövények, a puha szeszély, a tolakodó pártfogás uralta az egyház leg­kényesebb és legnagyobb horderejű ügyét: a főpapok kinevezését­? Ki veszi tőlem rossz­­néven, ha nyíltan kiírom, mit hosszú sta­tisztikával és milliókra rúgó összegekkel tudnék bizonyítani, hogy a régi rendszer az egyházi javakból és méltóságokból kor­­mánypropagandát csinált." „Természetes, hogy az ilyen vagyon és birtok lassan-lassan gyűlöletes lett. Gyűlölet tárgya a hívőknek, átka az egyház szellemé­nek. Az alsópapság kibeszélhette a lelkét, a szerzetespapság hiába bújt mezítlábas szank­­dálba, folyton arculcsapták a főpapi földek­kel, vagyonnal és torkára forrasztották a meggyőződés legszentebb igéjét. Hála isten, a felségjogok, magyarul a lidércnyomás, megszűntek. S bár a múlt miatt még mindig nagy az ellenszenv az egyház iránt, mégis tudom, hogy az egyház túléli a hullámokat, s a forradalom tisztító vízén keresztül át­szűrődve, igazi fényében és szépségében fog megjelenni." „Ne gondolja senki sem, hogy ezt úgy akarja elérni az autonómia, hogy megvédje a püspöki és káptalani földeket a tervbe vett birtokr­eform parcellázásaitól... Az egyház jövőjét szépen álmodó katolikus hívő, sőt pi­p, szívesen engedi mindezeket a birtok­reform útjára. De azért az egyháznak min­dig lesz valamije. Hogy ezekre megint va­lami felségjog rá ne terpeszkedjék és saját bérenceinek adományozza, meg saját cél­­jaira ne használja, ezt ellenőrizni volna hivatott az autonómia." „Eddig a felség joga volt a püspök ki­­neveztetése. Nagyon természetes, — ritka kivétellel, — céljainak, szellemének és poli­tikájának megfelelő személyekben. Nem csoda, ha bizony sokszor csak főpapot, fő­rendet, főúrat kaptunk, akinek lehettek kiváló politikai érdemei, de vajmi kevés egyházi, krisztusi, apostoli szelleme." „Az autonómia ezen úgy segítene, hogy kezébe venné a püspökök és javadalmasok kinevezését. Ezzel megszűnne a régi kineve­zésekkel járó korrupció és az egyházak úgy a fejben, mint az alsópapságban, igazi Krisztus-szívvel megáldott pásztorokat kap­nának. S míg amazok csak kárára voltak az egyháznak, emezek fölvirágoztatására. Ama­zok csak gyűlöletet és méltó megvetést kap­tak, emezek Krisztus parancsa szerint bősé­ges lelki aratást végeznének. Egy csapásra megszűnne az az ádáz, de sokszor meg­ma­gyarázható, sőt indokolt gyűlölet a papság iránt." A püspök úr őeminenciája tehát a fő­papok miatt indokoltnak találja a papság iránti gyűlöletet. Ezt írásban adta, elhihető tehát, hogy élőszóval is elmondotta, hogy az­ egyházfejedelmek csak kárára vannak az egyháznak és hogy azokat kergesse el a pápa őszentsége? A püspök úr őeminenciája számtalan be­szédben elítélte azokat, akik részt vettek a forradalomban és számtalan beszédben kelt az ellenforradalom védelmére. őeminenciája kezdettől fogva szembefordult, egyházi fő­­emberhez illő halálmegvetéssel, a forrada­lom terrorjával és közvetlen a kommün ki­törése előtt is istenbe vetett hittel­en é­lt szót a forradalom ellen, a következőképpen: „A régi rendszer megbukott. Talán senki jobban nem örül ennek, mint a magyar egy­ház, mert fölszabadult és élvezi az üde leve­gőt. Vájjon az új rendszer az egyház moz­galmával szemben milyen állást foglal? Ha konzekvens akar lenni önmagához, úgy autonómiai törekvéseiben ne csak hogy ne gátolja, hanem segítse. Ne lásson minden szemfölcsillanásban, vagy örömujjongásban, vagy felhördülésben ellenforradalmat. Ne járjon, mint régen Diogenes, lámpájával em­bert, ellenforradalmárt keresni." „Ha egyik-másik gazdag óstílű pap bácsi morog is egy kicsit, ne, is bántsa! A meg­­újhodott, megfrissült autonóm egyház majd vége: vele." Várjuk a püspök úr demin­áciája helyre­igazító nyilatkozatát, hogy a cikket nem ő írta. Zla­fla kilakoltatása Írta: Móra Ferenc S. Margherita di Ligure, április. Liguria gyöngye rivierai fogalmak szerint elég jelentékeny hely. Nem hiszem, hogy tizenötször bele lehetne rakni Tápéba, leg­följebb tizennégyszer és akkor már csak annyi hely maradna, hogy legfeljebb még Portofinót és San Nicolát lehetne beleszorí­tani. Hogy milyen kicsire szabták ezt a Santa Margheritát, abból látni legjobban, hogy csak három templom van benne. Hotelja van tizenhét és uccája kettő. Mindez a Reiseführerekben is megtalál­ható, van azonban két nevezetessége a falu­nak, ami tudtommal még eddig sehol sincs föl­jegyezve. Az egyik az, hogy van egy Viktor Emánuel-­szobra, amelyről a közhit azt tartja, hogy mikor a déli harangszót meghallja, akkor mindig megemeli a kalap­ját. Ami nem kis dolog, mert pofoncsapolt bronzkalapja van és az lehet vagy fél mázsa súlyú. Igaz viszont, hogy bronzkarja is van a kalapemelgetéshez. Már most ebben az az érdekes, hogy Sze­geden szóról szóra ezt meséli a külvárosi nemzet a Tisza szabályozó Vásárhelyi Pál mérnök szobráról. Valamint Bod Péter is azt írta a Szent Herteokrates-ben — ilyen messziről nem tudom a pontos címét a két­­százesztendős könyvnek —, hogy Rotteroda­­tuus város piacán a ma nevezetes Rézmán, vagyis Erasmus doktor szobra mindig be­csapja a kezében levő nyitott rézbibliát, valahányszor meghallja a déli harangszót. A dologban persze az a huncutság, hogy sohase hallja meg a harangszót se a rézdoktor, se a rézmérnök, se a rézkirály. És aki erre rá nem jön, azt kinevetik Szegeden is, Rotter­damban is, meg Santa Margheritában is. Egy nótára megy az egész világ. A másik nevezetessége az a jelen levelem dátumában jelzett helynek, ahová reggelen­ként átsétálok Rapallóból, hogy ma találtam benne egy Vi­áp­ot. Ott feküdt a Giardino Publico-ban egy márványlócán. Nem kell mondanom, hogy nagyon megörültem neki és az első percben azt hittem, hogy ezt egyenesen nekem hozták hazulról az angya­lok. Otthon nem vagyok én ilyen naív, de itt úgy körül van véve angyalokkal az ember, hogy egész természetesnek tartja az ilyen szívességet. Mihelyst azonban éppen a tulaj­don tárcámban paprikás szalonnára valló ujjlenyomatokat, találtam, mindyárt láttam, hogy rossz nyomon járok. (Notabene : a tár­cámra a sajtóhibákról ismertem rá.) Mindegy no, ismeretlen honfitársamnak mindenesetre hálás köszönetet mondok e helyen szíves feledékenységéért, amellyel hozzájuttatott akkor az örömhöz, hogy ott­hon érezhettem magam a vérrel virágzó kaméliafák alatt. Főképp azért éreztem magam otthon, mert az újság éppen négy­hetes volt s,én otthon se igen szoktam fris­sebben olvasni az újságot. Olyan öreg újság­írónak, mint én vagyok, meg lehet ezt bocsá­tani s különben szegény édesapámat, az öreg szücsmestert is mindig csak viselt subában láttam, holott ő maga csupa új subákat csinált. Köhécselős napom lévén, először termé­szetesen az időjárást néztem meg, mert már kezdek belejönni a köhögés lélektanába. Ha azt hallom, hogy otthon jobb idő jár, mint itt, akkor mingjárt erőt vesz rajtam az el­keseredett köhögés, de mihelyst arról kapok hírt, hogy otthon sokkal jobban köhögnék, mint itt, azonnal elhallgatnak a mellemben mindazon hangszerek — hegedűk, cimbal­mok és hárfák —, amelyeket családi körben becéző néven cink­ákinak hívunk. Most is mind márt megnyugodtam, mihelyst azt olvastam, hogy otthon fújdogál a sze­lecske és hesüllyedés várható csapadékkal. Ezen föllelkesedve olvastam aztán el annak a gyúrói postásnak a történetét, akit majd agyonvertek az ismeretlen tettesek, mert nem fogadott szót a hatóságnak és nem bontotta le a házát. Hát ez olyan szép történet, hogy­ most már nem is olvasom tovább az újságot, még olasz párját nem hasítom ennek a tör­ténetnek. Ez lesz a Zia Nia históriája. Zia annyit tesz, hogy „néni", a Nia pedig a Szidóniának a megrövidítése, zia Nia tehát nem egyéb, mint Szidi néni. Szidi néni Ma­gyarországon is eléggé ismeretes személy, mindenki tudja róla, hogy ő előtte nem mer Berci páros csókot adni, az idevaló Szidi néninek azonban más jelessége van, noha az szintén a párossággal függ össze. Zia­fiának a gyerekei születtek párosával. Először szüle­tett neki két fia. Másodszor született két lánya. Harmadszor született két fia és két lánya. Hogy aztán negyedszerre mi történt volna, azt nem lehet tudni, mert a négyes keresztelő után nemsokára Zio Ignazionak az az érthetetlen gondolata támadt, hogy ő megfürdik a tengerben. Meg is tette, bele is fulladt. (Egyike a legritkább halálnemeknek az olasz falusi népnél ; aki csecsemőkorá­ban bele nem fullad a fürösztőteknőbe, azt később nem fenyegeti e nemű veszedelem.)-­ Zia Nia fölvette a vedova nevet és rangot és viseli öt év óta becsülettel. Nyitott egy kis bottiglieriát és abban méri a vino cattivo-t. (Az olaszoknak — az isten tudja, milyen eszmetársítás révén — a viharos tenger és a rossz bor egyformán cattivo.) A halászok és bárkások igen kultiválják is a csárdát, mert igen jó helyen van, két penzió-palota közül közvetlenül a tengerbe ugrik ki, úgyhogy az ajtaján kitántorgó hazafi közvetlenül a csónakjába eshet bele, ami olyan szép be­rendezés,­­ hogy a legdrágább hotelben sem található. Történik azonban egyszer, hogy mikor is.

Next