Világ, 1925. július (16. évfolyam, 144-170. szám)
1925-07-01 / 144. szám
Szerda Problémák az előszobában (A Világ párizsi tudósítójától.) A színházi effektusok mindig nagyon hálásak voltak Franciaországban és ezért Caillaux a színházi effektus fegyveréhez nyúlt akkor, amikor ígéreteivel kissé ellenkezésbe kerülve, fölhatalmazást kért a törvényhozástól néhány népszerűtlen rendszabályra, mindenekelőtt a bankjegyforgalom határának fölemelésére. Délután három óra elmúlt már, amikor Caillaux beterjesztette a francia kamarában négy szakaszát, és másnap reggel nyolc órára kapta meg a négyszakaszos törvény a szenátus jóváhagyását, olyan prestissimóban, amilyenre igen kevés a példa. Egy egész kivételes jelentőségű törvényjavaslat, amelyből a törvényhozás két házának pénzügyi bizottságán és a törvényhozás két házának plénumán át nem teljes tizenhét óra alatt lesz elintézett törvény ... De akkor, amikor az angol alsóházban a munkáspárt balszárnyának vezére, Wheatley jelentette ki azt, hogy nem gyakorol kritikát Baldwin javaslatairól a munkanélküliség kérdésében, mivel ezek a javaslatok mindenesetre megérdemlik a komoly mérlegelést, és amikor a liberális ellenzék szónoka arra az álláspontra helyezkedett, hogy a munkanélküliség problémája pártközi probléma, amelynek megoldásánál az angol ellenzék tartozik segíteni az angol kormányt: a francia kamara és a francia szenátus szintén magukévá tették azt a fölfogást, hogy a pénzügyi szanálás kérdésében némuljon el minden ellentét a pártok közt. Számok és illúziók Caillaux gyors elintézést kért, és a gyors elintézés érdekében maga is csak ötperces beszédeket tartott javaslatainak indokolására, bebizonyítva, hogy ismeri az ékesszólás legnagyobb és legrejtettebb titkát is, a lapidáris rövidséget. Gyorsan követték egymást a rövid mondatok, mint a kalapácsütések. Soha még ilyen kényes körülmények között nem beszéltem, és most a meztelen igazságot fogom az ország elé vinni, mert az olyan ország, amely nem akar és nem tud lemondani magáról, elbírja a meztelen igazságot. Csak számokat hozok és nem illúziókat: így kezdte beszédét Caillaux és ugyanilyen távirat-stílusban folytatta. A pénzügyi kérdéseket nem lehet egyszerre megoldani. A pénzügyi politika művészete, a pénzügyi politika ugyanis inkább művészet, mint tudomány, — abból áll, hogy egyes kérdéseket az előszobában kell várakoztatni és nem szabad bebocsátani, csak az olyan kérdéseket, amelyek már érettek a megoldásra ... Ilyen érett kérdés gyanánt mindenekelőtt a rövidlejáratú hitelek problémáját említette Caillaux, teljes joggal, hiszen december nyolcadikéit, 21,617 millió frank névértékű nemzetvédelmi iránt kell beváltania a kormánynak, akkor, ha december nyolcadikéig nem áll helyre a bizalom az állampapírok és a frank iránt. Amikor a Poincaré-kormány eléggé közepes pénzügyminisztere, De Lasteyre távozott helyéről, és összeállította tevékenységének mérlegét, arra hivatkozott, hogy nem kevesebb, mint 230 milliárd értékű különféle kincstári utalvány vált esedékessé pénzügyminiszterségének huszonhét hónapja alatt, és ebből az ország semmit nem vett észre, olyan simán ment végbe az esedékes nemzetvédelmi bonok és kincstári utalványok beváltása. De ez akkor volt, akkor, amikor a francia kispolgárok szemében még a legbiztosabb befektetés gyanánt tűnt föl az államkölcsön, és a lejárt nemzetvédelmi bűnok vagy kincstári utalványok helyett egyszerűen újakat kellett nyomatni. Az óra kérdése A francia jobboldal az elmúlt napokban próbált hivatkozni arra, hogy Poincaré kormányzása alatt nem okoztak gondokat a pénzügyminiszternek az esedékessé vált kincstári utalványok, és csak a baloldal kormányralépése által változott szinte megoldhatatlan problémává a rövidlejáratú hitelek kérdése, de azért a jobboldal sem használta ki túlságosan ezt az érvet, egyrészt, mivel a jobboldal nem akar most kellemetlenségeszerezni a Painlevé-kormánynak, és főleg Caillauxnak, másrészt, mivel a jobboldal nem akar kellemetlenségeket szerezni saját magának. És ha sokáig ismételte volna a jobboldal a hivatkozást arra, milyen könynyen oldotta meg De Lasteyre a kincstári valványok beváltásának kérdését a boldog Poincaré-korszakban, megérkezett volna az a válasz, hogy a boldog Poincaré-korszak előtt Briand egészen negyvenhat svájci centimé-ig vitte föl a francia frankot, és ha a Ruhr-megszállás politikája nem szorítja le a frankot húsz centimé alá, akkor a francia pénzügyminiszternek ma nem kellene nehéz harcot vívnia a bizalmi válság, vagy inkább a bizalmatlansági válság ellen. Caillaux tovább is távirat-mondatokban beszélt: A jövedelmi adó bevezetését én sürgettem, és én vittem keresztül, a vagyonadót azonban hibás és célszerűtlen pénzügyi politikának tartom. De most nem erről van szó, most az óra kérdéséről van szó és az óra kérdése: a rövid lejáratú állami adósságok konszolidálása. Ha ezt a kérdést ma megoldja a kamara, elvégzett annyit és elvégezte azt, amit Franciaország várt tőle ... Caillaux megoldásának mindenesetre van egy nagy előnye, az egyszerűség. A 6 milliárd új bankjeggyel Caillaux időt akar nyerni, és a nyert idő alatt próbálja majd fölkelteni a bizalmat a közönségben a nemzetvédelmi bonok tulajdonosai számára tervezett garantált kamatozású új államkölcsönök iránt. Ez a garantált kamatozás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a nemzetvédelmi bonok tulajdonosai számára kínált új papírok számolási egysége az aranyfrank lesz, nem pedig a papírfrank, tehát a frank esetleges újabb elértéktelenedésének kockázatával szemben védelmet kapnak azok, akik bankjegyek helyett új állampapírokat fogadnak el esedékessé vált bonjaikért és kincstári utalványaikért. Ez elég súlyos áldozat, mert Franciaországnak így most már két pénzegysége lesz, és ez nem csupán a papírfrank számára jelent hátrányt, de egyben megnyitja a lehetőségek egész sorát az olyan igények támasztására, amelyeknél az aranyfranknak pénzegység gyanánt történt elismerése lesz a jogcím. Caillaux mégis úgy látta helyesnek, ha a két rossz közül a kisebbet választja, és ha a francia kispolgárság nagyon konzervatív, nagyon bizalmatlan rétege valóban elfogadná a kincstári utalványokért és a nemzetvédelmi bónokért az aranyfrank-utalvánnyal ellátott új állampapírokat, akkor Caillaux legalább egyelőre megoldotta azt a pénzügyi kérdést, amelyet nem lehet tovább az előszobában várakoztatni. Szuggesztív hatás Egyelőre a legnagyobb mértékben bizonytalan az, vájjon sikerül-e Caillauxnak olyan szuggesztív hatást gyakorolnia a közvéleményre, amint azt tervezi, és vájjon az aranyfrank Ígérete meggyőzi-e december nyolcadikéig a francia kispolgári réteget az új típusú állami kölcsönök értékének állandóságáról. December nyolcadika ugyanis a legvégsőbb határidő, ameddig Caillaux kénytelen sikeresen lezárni a meggyőzés munkáját, hiszen a december nyolcadikén esedékes több, mint 10 milliárd nemzetvédelmi bont nem válthatja be a bankjegyekre a kormány, a papírfrank árfolyamának végleges megingatása nélkül. A jobboldal támogatását mindenesetre biztosította magának Caillaux, amikor a vagyonadó ellen fordult és bejelentette, hogy lemond minden kényszerrendszabályról akkor, ha felhatalmazást kap a bankjegyforgalom hatmilliárdos kiszélesítésére és ha kibocsáthatja a „ garantált kamatozású“ állami papírokat. A jobboldal támogatása sokat jelent, mert a jobboldal kezében vannak a sokszázezres és a milliós példányszámú boulevard-lapok, ezek pedig sokat tehetnek az arany frankos kölcsön népszerűsítéséért. Az igen valószínű, hogy a boulevard-lapok nem fognak semmit elmulasztani ebben az irányban, mivel a mögéjük csoportosít érdekeltségek nem szeretnék, ha bekövetkeznék a frank újabb leromlása, vagy ha vagyonadóra kerülne a sor, de azért mégis igen nagy kérdés, sikerül-e legyőzni a francia kispolgári osztály néha legyőzhetetlen bizalmatlanságát. Lassú, hosszú folyamat volt az, amíg a kispolgári osztályban gyökeret vert az állampapírok megingathatatlan értékének hite, és most, amikor ez a hit alapjaiban ingott meg, nem lesz könnyű feladat bizalmat önteni a kisburzsoáziába, az új állampapírok iránt. Ezen a ponton igen nagy feladatot várnak Caillaux szuggesztív képességétől. Természetesen sok függ attól, miként fognak alakulni a pénzügyi politikától független események december nyolcadikéig. A marokkói hadjárat igen fontos szerephez juthat, mert akármit írnak is a nagy boulevard-lapok, a kispolgári osztály nem fogja az állam papírjaira becserélni lejárt nemzetvédelmi leányait akkor, ha újabb és újabb koloniális csatákról olvas, mivel a köztudatba már átment az az igen egyszerű igazság, hogy a hosszú háború valutaromlást jelent, és az állam által tett ígéretek visszavonását. Megingott már a bizalom az állam szavában is és nem csupán a papírfrank árfolyamában. Ezért igen bizonytalan, hogy a kamatgaranciára nézve tett ígéretnek meglesz-e a kívánt hatása a kistőkésekre. Az előszoba vendégei De a marokkói hadjáraton és az egyéb bonyodalmak lehetőségén kívül van még egy igen súlyos kérdés, az előszobában hagyott problémák csoportja. Caillaux rendkívül pregnáns volt, amikor bejelentette, hogy egyelőre csak a függő államadósságokat akarja rendezni, és a francia pénzügyi politika egyéb súlyos kérdéseit tovább várakoztatja az előszobában. Az előszobában vár mindenekelőtt az angol és az amerikai háborús tartozások igen súlyos összege, amely alig marad el a rövidlejáratú állami hitelek összege mögött. Aziránt nem lehet kétség, hogy Caillaux szívesen hagyná még sokáig várakozni az angol és az amerikai adósságokat az előszobában, csak az a kérdés, nem fognak-e kopogtatni a pénzügyminiszter dolgozószobájának ajtaján ezek az adósságok, mielőtt még Caillaux várná, szívesen fogadná látogatásukat. 4.* VILÁG 1025 július 7. § Fényes László három adata Somogyi és Bacsó meggyilkoltatásáról Fényes László a Népszava holnapi számában a következőket írja : Tizenkét nappal ezelőtt, június hó 19-én a pártvezetőség utasítására átszolgáltattam a katonai ügyészségnek azokat az új adatokat, amelyek Somogyi Béla és Bacsó Béla mártírjaink meggyilkoltatása ügyében — a rendőrség által annak idején összeszedett régi adatokkal egyetemben — alkalmasak a gyilkosság ügyében való törvényszerű megállapításokra. Azon a napon, amelyen az újabban általunk összeszedett adatokat beszolgáltattuk, megírtuk a Népszavában, hogy ez az adatszolgáltatás teljesen reménytelen, a nyomozás a vizsgálat régi módszereinek folytatásával nem érhet el eredményt. Hogy mégis átszolgáltattuk ezeket az adatokat, annak az volt az oka, hogy a szándékos rosszakarat kezéből kiüssük a fegyvert, ne mondhassák az ügyet elpalástolók: „azért nem tudjuk kideríteni a Somogyi—Bacsó-gyilkosságot, mert a szociáldemokrata párt az általa ismert adatokat titkolja előttünk“. Nos, hát nem titkoltuk, elmondtuk azokat az adatokat, amelyeket az igazságszolgáltatás közegei helyett mi gyűjtöttünk össze és csak magukra a tettesekre vonatkoznak. És annyira előrelátóak voltunk ez eljárásunkban, hogy a beszolgáltatott adatokat még csak nem is hoztuk nyilvánosságra. Azt se mondhassák, hogy az adatok idő előtt való napfényre kerülte hiúsította meg a vizsgálatot. Tizenkét napjuk volt az általunk szolgáltatott adatok ellenőrzésére és lerögzítésére. A terhelteket, miután adataink megfeleltek a valóságnak, régen le kellett volna tartóztatni. Ez nem történt meg. A mai napon A Reggel és Az Est sátoraljaújhelyi tudósítóik révén már nyilvánosságra hozták a bizonyítékok egy részét. Nincsen ennélfogva semmi értelme, hogy az amúgy is nyilvánosságra került momentumokban mi a magunk részéről a további diszkréciót megőrizzük, és azért itt a katonai ügyész részére beszolgáltatott adataink közül azokat, amelyek részben immár nyilvánosságra kerültek, hitelesen és a maguk összefüggésében az alábbiakban adjuk. Oszt Pisti karrierje Körülbelül ezelőtt húsz évvel Sátoraljaújhelyről Amerikába vándorolt ki egy Soltész Tamás nevű ember, a városban hátrahagyva feleségét és három gyermekét: Gyulát, Emilt és Andort. Nemsokára reá a Soltész-házba költözött egy Oszti István nevű gazdálkodó, a zemplén megyei Nagyazara községből s magával hozta a házba Pisti nevű gyerekét Oszti Pisti együtt nevelkedett föl a Soltész-fiúkkal, a háború alatt mint Oszti István közlegény vonult be és 1919-ben már mint Soltész István főhadnagy jelent meg Sátoraljaújhelyen. Ez a Soltész István főhadnagy volt az egyik utasa annak az .4. III—36. számú automobilnak, amely — miután 1920 február 17-én este Somogyi Bélát és Bacsó Bélát a gyilkosokkal együtt Dunakeszi- Magra szállította — harmadnap, február 20-án hajnalban Sátoraljaújhelyre indult Soltész Istvánnal s rajta kívül Kovarcz Emil Emil főhadnagy, Megay László hadnagy és Paksy László fővadász voltak ezúttal az autó utasai. Ismeretes, hogy Oszti István nem törvényes neve alatt, sem pedig önkényüleg használt Soltész neve alatt vett részt a Budapestről való hirtelen távozásban, hanem Solymossy István név alatt. Igen fontos körülmény, hogy a fővezérség közvetlen parancsa alatt álló Ostenburg-különítmény „Solymossi István“ névre állította is ki a menetlevelet. (Erre a csekélységre a régi vizsgálat abszolút nem terjedt ki, a mostani ügyésznek, Földes alezredesnek elég gondja lesz, amíg ezt a menetlevelet hivatalosan megmagyarázni tudja.) Oszó—Soltész—Solymossy István főhadnagy gyermekkori nevelőtársához, Soltész Gyulához szállt meg Sátoraljaújhelyen, a Jókai utca 50. szám alatti házban. Ez a Soltész Gyula 1920-ban — miután előzőleg Zemplén megyét végigsegédjegyzősködte — Sátoraljaújhely teljhatalmú katonai parancsnoka volt. Míg Kovarcz és Megay a Magyar király-szállodába szálltak, Paksy az autóval előbb Dókus Gyula volt alispánnál próbált megszállni, de onnan kinézték és így Sátoraljaújhely közelében egy malomban húzódott meg. Az A. III—36. számú autót és utasait március elején hozták vissza Budapestre. Mielőtt visszajöttek volna, némelyek szerint Soltész István, mások szerint Soltész Gyula, az Osztrák-Magyar Bank sátoraljaújhelyi fiókjánál (azóta Magyar Nemzeti Bank) egy aranyórát helyezett letétbe. Tanút neveztünk meg e körülményre. Ehhez a tényálláshoz annyit kell hozzátenni : Somogyi Bélának, miután megkínozták és megölték, eltűnt a zsebéből az aranyórája. Ez jegyzőkönyvekben meg van állapítva. . • • Az 1920. évi katonai nyomozás nem tartotta fontosnak megállapítani, hogy milyen volt a Somogyi Béla elrabolt aranyórája s nem kutatott utána, hogy az hová lett ? Ha egy detektívet küldtek volna Sátoraljaújhelyre a halálautó utasai utám akkor annak egyszerű lett volna megállapítani, hogy 3 sátoraljaújhelyi bankfiókba a halálautó utasai egyike, vagy annak hozzátartozója egy aranyórát helyezett el, milyen ez az aranyóra ? Ha azonos a Somogyi Béláéval, akkor ugyebár tiszta munka történt , a tettesség le nem tagadható. (És még csak amnesztiában sem részesíthető.) Ez volt a az egyik adat, amit — egészen kedvetlenül és reménytelenül, — átadtunk Földes alezredes-ügyész úrnak, a honvédelmi miniszter ügyészének. Talán elég komoly adatnak veheti a miniszter úr. Mindenesetre komoly dolog lesz megmagyarázni, hogy ez az óra tény most már nem alkalmas a bizonyítékra, 1920-ban pedig szintén nem volt alkalmas a kiderítésre. Erkély-jelenet A gyilkosság után több, mint fél esztendő telt el. Egy nap sátoraljaújhelyi polgárok jönnek föl Budapestre s ahogy már az vidékieknél szokás , randevút adnak egymásnak a közös ismerősnél. Bánóczy Kálmán miniszteri tanácsos szintén sátoraljaújhelyi illetőségű, 1918-ban a zemplénmegyei székvárosnak polgármestere volt, ennek átlósúti lakásában fognak tehát összejönni a Kleibl sátoraljaújhelyi család tagjai és a nemzeti hadsereg egyik daliás főhadnagya , Oszt- Soltész István. Meg is érkeznek, Bánóczy Kálmán a házigazda szívélyességével fogadja a sátoraljaújhelyi ismerősöket. Alig, hogy letelepednek, Oszó-Soltész István főhadnagy föláll a fotérről, a nagy erkélyablakhoz lép s a szép őszi időben kinéz az utcára. Azután így kiált föl: — Nini, hiszen én ezt a vidéket jól ismerem ! De sokat ácsorogtam ott, annál a háznál ! Ujjával az Átlós út 1., azóta most Horthy Miklós út 55. számú házra mutatott. Ebben a házban volt Somogyi Bélának a lakása. Azután hozzátette : — De sokat lestük ott Somogyit! Ez a jelenet körülbelül nyolc hónappal volt a gyilkosság után. Bánóczy Kálmán kénytelen volt megérteni az elszólást és ettől a pillanattól fogva olyan hidegen viselkedett Soltész Istvánnal, hogy ez meg kénytelen volt otthagyni a társaságot és néhány perc múlva eltávozni a házból. Mikor e jelenetről én most 1925-ben értesültem, előbb egy barátomat küldtem föl a hír valódiságát ellenőrizni, azután magam is fölmentem Bánóczy Kálmán miniszteri tanácsoshoz, aki a tisztességes férfi igazmondásával csak ennyit mondott: ez a jelenet valóban megtörtént. Ez volt a második adat, amit Soltész Istvánra vonatkozóan a katonai ügyészségnek rendelkezésére bocsátottunk. Egy halott története és üzenete 1925 januárjában a Szent István-kórház tüdőbeteg-osztályán egy fiatal leány halt meg. Pirnyik-Kormos Verának hívták, sátoraljaújhelyi illetőségű volt. Utolsó hónapjaiban barátnőjét és hozzátartozóit hozzám küldötte, hogy súlyos végrendeleti nyilatkozatot óhajt tenni, keressem fel. Fájdalom, a hozzátartozói nem akarták, hogy a kis beteg fölizgassa magát s mindig hitegették, hogy majd eljön, eljön,akit kíván, míg egy nap hirtelen, anélkül húnyta be szemeit a beteg, hogy vele beszélni tudtam volna. A halott üzenete, végrendeletszerű kinyilatkoztatása azonban autentikus előadásban hozzám érkezett, ezt is odaadtam Földes alezredes, katonai ügyész úrnak s miután elég időt adtam a tények ellenőrzésére és rerögzítésére, most itt mondom el Pirnyik- Kormos Vera történetét és tanúságát Oszó- Soltész Istvánról, illetve Gyuláról. 1921. év nyári hónapjaiban Soltész Gyula már nőül vette Kleibl Annát, Kormos Vera féltestvérét. A Jókai utca 50. számú sátoraljaújhelyi ház a Kleibl-család tulajdona, itt lakott Soltész Gyula is, akinél, mint tudjuk, annak idején, 1920 februárjában Oszó-Soltész István megszállt. 1921 nyári vagy kora őszi idejében — pontos dátum nincsen, nem is fontos — Soltész Gyula szobájában benn van a Kleibl-család néhány tagja, mikor Soltész Gyula éppen szekrényét rendezi. Eközben elővesz egy erősen piszkos, sártól megkeményedett, rozsdabarna foltokkal teli nadrágot és ezt mondja: — Lássátok, ebben ölték meg azt a Somogyit ! Ez az István nadrágja ! A Kleibl-család jelenvolt női tagjai erre kifakadtak úgy Soltész Gyula, mint Oszó- Soltész István ellen. Megmondták Soltész Gyula szemébe, hogy mind, ahányan vannak, micsodák. Azeset után is különösen Pirnyik-Kormos Vera nem titkolta véleményét úgynevezett sógorairól, sőt el is költözött hazulról egy sátoraljaújhelyi barátnőjéhez. 1022. év januárjában Pirnyik-Kormos Verát Soltész István följelentésére kémkedés gyanúja címén letartóztatják. A sátoraljaújhelyi különítmény-fogházban kenyéren és vízen tartják, a családnak egy katolikus pap ismerőse Budapestre utazik, közbenjár, hogy legalább Budapestre szállítsák a szerencsétlen leányt. Ide fent Budapesten. ,ppv,.v ■ ny