Világ, 1925. július (16. évfolyam, 144-170. szám)

1925-07-01 / 144. szám

Szerda Problémák az előszobában (A Világ párizsi tudósítójától.) A színházi effektusok mindig nagyon hálásak voltak Franciaországban és ezért Caillaux a szín­házi effektus fegyveréhez nyúlt akkor, ami­kor ígéreteivel kissé ellenkezésbe kerülve, fölhatalmazást kért a törvényhozástól né­hány népszerűtlen rendszabályra, mindenek­előtt a bankjegyforgalom határának föl­emelésére. Délután három óra elmúlt már, amikor Caillaux beterjesztette a francia kamarában négy szakaszát, és másnap reggel nyolc órára kapta meg a négyszakaszos törvény a szenátus jóváhagyását, olyan prestissimó­­ban, amilyenre igen kevés a példa. Egy egész kivételes jelentőségű törvényjavaslat, amelyből a törvényhozás két házának pénz­ügyi bizottságán és a törvényhozás két há­zának plénumán át nem teljes tizenhét óra alatt lesz elintézett törvény ... De akkor, amikor az angol alsóházban a munkáspárt balszárnyának vezére, Wheatley jelentette ki azt, hogy nem gyakorol kritikát Baldwin javaslatairól a munkanélküliség kérdésében, mivel ezek a javaslatok mindenesetre meg­érdemlik a komoly mérlegelést, és amikor a liberális ellenzék szónoka arra az álláspontra helyezkedett, hogy a munkanélküliség prob­lémája pártközi probléma, amelynek meg­oldásánál az angol ellenzék tartozik segíteni az angol kormányt: a francia kamara és a francia szenátus szintén magukévá tették azt a fölfogást, hogy a pénzügyi szanálás kérdé­sében némuljon el minden ellentét a pár­tok közt. Számok és illúziók Caillaux gyors elintézést kért, és a gyors elintézés érdekében maga is csak ötperces beszédeket tartott javaslatainak indokolá­sára, bebizonyítva, hogy ismeri az ékesszó­lás legnagyobb és legrejtettebb titkát is, a lapidáris rövidséget. Gyorsan követték egy­mást a rövid mondatok, mint a kalapács­ütések. Soha még ilyen kényes körülmények kö­zött nem beszéltem, és most a meztelen igazságot fogom az ország elé vinni, mert az olyan ország, amely nem akar és nem tud lemondani magáról, elbírja a meztelen igaz­ságot. Csak számokat hozok és nem illúzió­kat: így kezdte beszédét Caillaux és ugyan­ilyen távirat-stílusban folytatta. A pénzügyi kérdéseket nem lehet egy­szerre megoldani. A pénzügyi politika mű­vészete,­­ a pénzügyi politika ugyanis in­kább művészet, mint tudomány, — abból áll, hogy egyes kérdéseket az előszobában kell várakoztatni és nem szabad bebocsá­­tani, csak az olyan kérdéseket, amelyek már érettek a megoldásra ... Ilyen érett kérdés gyanánt mindenekelőtt a rövidlejáratú hitelek problémáját említette Caillaux, teljes joggal, hiszen december nyolcadikéit, 21,617 millió frank névértékű nemzetvédel­mi iránt kell beváltania a kor­mánynak, akkor, ha december nyolcadikéig nem áll helyre a bizalom az állampapírok és a frank iránt. Amikor a Poincaré-kormány eléggé köze­pes pénzügyminisztere, De Lasteyre távo­zott helyéről, és összeállította tevékenységé­nek mérlegét, arra hivatkozott, hogy nem kevesebb, mint 230 milliárd értékű külön­féle kincstári utalvány vált esedékessé pénz­ügyminiszterségének huszonhét hónapja alatt, és ebből az ország semmit nem vett észre, olyan simán ment végbe az esedékes nemzetvédelmi bonok és kincstári utalvá­nyok beváltása. De ez­­ akkor volt, akkor, amikor a francia kispolgárok szemében még a legbiztosabb befektetés gyanánt tűnt föl az államkölcsön, és a lejárt nemzetvédelmi bűnok vagy kincstári utalványok helyett egyszerűen újakat kellett nyomatni. Az óra kérdése A francia jobboldal az elmúlt napokban próbált hivatkozni arra, hogy Poincaré kor­mányzása alatt nem okoztak gondokat a pénzügyminiszternek az esedékessé vált kincstári utalványok, és csak a baloldal kor­­mányralépése által változott szinte megold­hatatlan problémává a rövidlejáratú hitelek kérdése, de azért a jobboldal sem használta ki túlságosan ezt az érvet, egyrészt, mivel a jobboldal nem akar most kellemetlensége­­szerezni a Painlevé-kormánynak, és főleg Caillauxnak, másrészt, mivel a jobboldal nem akar kellemetlenségeket szerezni saját magának. És ha sokáig ismételte volna a jobboldal a hivatkozást arra, milyen köny­­nyen oldotta meg De Lasteyre a kincstári valványok beváltásának kérdését a boldog Poincaré-korszakban, megérkezett volna az a válasz, hogy a boldog Poincaré-korszak előtt Briand egészen negyvenhat svájci centimé-ig vitte föl a francia frankot, és ha a Ruhr-megszállás politikája nem szorítja le a frankot húsz centimé alá, akkor a francia pénzügyminiszternek ma nem kellene nehéz harcot vívnia a bizalmi válság, vagy inkább a bizalmatlansági válság ellen. Caillaux tovább is távirat-mondatokban beszélt: A jövedelmi adó bevezetését én sürgettem, és én vittem keresztül, a vagyonadót azon­ban hibás és célszerűtlen pénzügyi politiká­nak tartom. De most nem erről van szó, most az óra kérdéséről van szó és az óra kérdése: a rövid lejáratú állami adósságok konszolidálása. Ha ezt a kérdést ma meg­oldja a kamara, elvégzett annyit és elvégezte azt, amit Franciaország várt tőle ... Caillaux megoldásának mindenesetre van egy nagy előnye, az egyszerűség. A 6 mil­liárd új bankjeggyel Caillaux időt akar nyerni, és a nyert idő alatt próbálja majd fölkelteni a bizalmat a közönségben a nem­zetvédelmi bonok tulajdonosai számára ter­vezett garantált kamatozású új államkölcsö­­nök iránt. Ez a garantált kamatozás leegy­szerűsítve azt jelenti, hogy a nemzetvédelmi bonok tulajdonosai számára kínált új papí­rok számolási egysége az aranyfrank lesz, nem pedig a papírfrank, tehát a frank eset­leges újabb elértéktelenedésének kockázatá­val szemben védelmet kapnak azok, akik bankjegyek helyett új állampapírokat fogad­nak el esedékessé vált bonjaikért és kincs­tári utalványaikért. Ez elég súlyos áldozat, mert Franciaországnak így most már két pénzegysége lesz, és ez nem csupán a papír­frank számára jelent hátrányt, de egyben megnyitja a lehetőségek egész sorát az olyan igények támasztására, amelyeknél az arany­franknak pénzegység gyanánt történt elis­merése lesz a jogcím. Caillaux mégis úgy látta helyesnek, ha a két rossz közül a kiseb­bet választja, és ha a francia kispolgárság nagyon konzervatív, nagyon bizalmatlan rétege valóban elfogadná a kincstári utalvá­nyokért és a nemzetvédelmi bónokért az aranyfrank-utalvánnyal ellátott új állam­papírokat, akkor Caillaux legalább egyelőre megoldotta azt a pénzügyi kérdést, amelyet nem lehet tovább az előszobában várakoz­tatni. Szuggesztív hatás Egyelőre a legnagyobb mértékben bi­zonytalan az, vájjon sikerül-e Caillauxnak olyan szuggesztív hatást gyakorolnia a köz­véleményre, amint azt tervezi, és vájjon az aranyfrank Ígérete meggyőzi-e december nyolcadikéig a francia kispolgári réteget az új típusú állami kölcsönök értéké­nek állandóságáról. December nyolcadika ugyanis a legvégsőbb határidő, ameddig Caillaux kénytelen sikeresen lezárni a meg­győzés munkáját, hiszen a december nyol­cadikén esedékes több, mint 10 milliárd nemzetvédelmi bont nem válthatja be a­ bankjegyekre a kormány, a papírfrank ár­folyamának végleges megingatása nélkül. A jobboldal támogatását mindenesetre biztosította magának Caillaux, amikor a vagyonadó ellen fordult és bejelentette, hogy lemond minden kényszerrendszabályról akkor, ha felhatalmazást kap a bankjegy­­forgalom hatmilliárdos kiszélesítésére és ha kibocsáthatja a „ garantált kamatozású“ állami papírokat. A jobboldal támogatása sokat jelent, mert a jobboldal kezében van­nak a sokszázezres és a milliós példány­­számú boulevard-lapok, ezek pedig sokat tehetnek az arany frankos kölcsön népszerű­sítéséért. Az igen valószínű, hogy a boule­­vard-lapok nem fognak semmit elmulasztani ebben az irányban, mivel a mögé­jük csopor­tosít érdekeltségek nem szeretnék, ha be­következnék a frank újabb leromlása, vagy ha vagyonadóra kerülne a sor, de azért mégis igen nagy kérdés, sikerül-e legyőzni a francia kispolgári osztály néha legyőzhe­tetlen bizalmatlanságát. Lassú, hosszú folya­mat volt az, amíg a kispolgári osztályban gyökeret vert az állampapírok megingatha­tatlan értékének hite, és most, amikor ez a hit alapjaiban ingott meg, nem lesz könnyű feladat bizalmat önteni a kis­burzsoáziába, az új állampapírok iránt. Ezen a ponton igen nagy feladatot várnak Caillaux szug­gesztív képességétől. Természetesen sok függ attól, miként fognak alakulni a pénzügyi politikától füg­getlen események december nyolcadikéig. A marokkói hadjárat igen fontos szerephez juthat, mert akármit írnak is a nagy boule­­vard-lapok­, a kispolgári osztály nem fogja az­ állam papírjaira becserélni lejárt nemzet­­védelmi leányait akkor, ha újabb és újabb koloniális csatákról olvas, mivel a köztu­­datba már átment az az igen egyszerű igaz­ság, hogy a hosszú háború valutaromlást jelent, és az állam által tett ígéretek visszavonását. Megingott már a bizalom az állam szavában is és nem csupán a papír­frank árfolyamában. Ezért igen bizonyta­lan, hogy a kamat­garanciára nézve tett ígéretnek meglesz-e a kívánt hatása a kis­­tőkésekre. Az előszoba vendégei De a marokkói hadjáraton és az egyéb bo­nyodalmak lehetőségén kívül van még egy igen súlyos kérdés, az előszobában hagyott problémák csoportja. Caillaux rendkívül pregnáns volt,­­ amikor bejelentette, hogy egyelőre csak a függő államadósságokat akarja rendezni, és a francia pénzügyi poli­tika egyéb súlyos kérdéseit­­ tovább vára­koztatja az előszobában. Az előszobában vár mindenekelőtt az angol és az amerikai hábo­rús tartozások igen súlyos összege, amely alig marad el a rövidlejáratú állami hitelek összege mögött. Aziránt nem lehet kétség, hogy Caillaux szívesen hagyná még sokáig várakozni az angol és az amerikai adósságo­kat az előszobában, csak az a kérdés, nem fognak-e kopogtatni a pénzügyminiszter dol­gozószobájának ajtaján ezek az adósságok, mielőtt még Caillaux várná, szívesen fogadná látogatásukat. 4­.* VILÁG 1025 július 7. § Fényes László három adata Somogyi és Bacsó meggyilkoltatásáról Fényes László a Népszava holnapi számá­ban a következőket írja : Tizenkét nappal ezelőtt, június hó 19-én a pártvezetőség utasítására átszolgáltattam a katonai ügyészségnek azokat az új adatokat, amelyek Somogyi Béla és Bacsó Béla mártír­jaink meggyilkoltatása ügyében — a rendőr­ség által annak idején összeszedett régi ada­tokkal egyetemben — alkalmasak a gyilkos­ság ügyében való törvényszerű megállapítá­sokra. Azon a napon, amelyen az újabban általunk összeszedett adatokat beszolgáltat­tuk, megírtuk a Népszavában, hogy ez az adatszolgáltatás teljesen reménytelen, a nyo­mozás a vizsgálat régi módszereinek folyta­tásával nem érhet el eredményt. Hogy mégis átszolgáltattuk ezeket az adatokat, annak az volt az oka, hogy a szándékos rosszakarat kezéből kiüssük a fegyvert, ne mondhassák az ügyet elpalástolók: „azért nem tudjuk ki­deríteni a Somogyi—Bacsó-gyilk­osságot, mert a szociáldemokrata párt az általa ismert ada­tokat titkolja előttünk“. Nos, hát nem titkoltuk, elmondtuk azokat az adatokat, amelyeket az igazságszolgáltatás közegei helyett mi gyűjtöttünk össze és csak magukra a tettesekre vonatkoznak. És annyira előrelátóak voltunk ez eljárásunk­ban, hogy a beszolgáltatott adatokat még csak nem is hoztuk nyilvánosságra. Azt se mondhassák, hogy az adatok idő előtt való napfényre kerülte hiúsította meg a vizsgá­latot. Tizenkét napjuk volt az általunk szol­gáltatott adato­k ellenőrzésére és lerögzíté­­sére. A terhelteket, miután adataink meg­feleltek a valóságnak, régen le kellett volna tartóztatni. Ez nem történt meg. A mai napon A Reggel és Az Est sátor­aljaújhelyi tudósítóik révén már nyilvános­ságra hozták a bizonyítékok egy részét. Nincsen ennélfogva semmi értelme, hogy az amúgy is nyilvánosságra került momentu­mokban mi a magunk részéről a további diszkréciót megőrizzük, és azért itt a kato­nai ügyész részére beszolgáltatott adataink közül azokat, amelyek részben immár nyil­vánosságra kerültek, hitelesen és a maguk összefüggésében az alábbiakban adjuk. Oszt Pisti karrierje Körülbelül ezelőtt húsz évvel Sátoralja­újhelyről Amerikába vándorolt ki egy Sol­tész Tamás nevű ember, a városban hátra­hagyva feleségét és három gyermekét: Gyulát, Emilt és Andort. Nemsokára reá a Soltész-házba költözött egy Oszti István nevű gazdálkodó, a zemplén megyei Nagy­­azara községből s magával hozta a házba Pisti nevű gyerekét Oszti Pisti együtt ne­velkedett föl a Soltész-fiúkkal, a háború alatt mint Oszti István közlegény vonult be és 1919-ben már mint Soltész István főhad­nagy jelent meg Sátoraljaújhelyen. Ez a Soltész István főhadnagy volt az egyik utasa annak az .4. III—36. számú automobilnak, amely —­ miután 1920 február 17-én este Somogyi Bélát és Bacsó Bélát a gyilkosokkal együtt Dunakeszi- Magra szállította — harmadnap, február 20-án hajnalban Sátoraljaújhelyre indult Soltész Istvánnal s rajta kívül Kovarcz Emil Emil főhadnagy, Megay László hadnagy és Paksy László fővadász voltak ezúttal az autó utasai. Ismeretes, hogy Oszti István nem törvé­nyes neve alatt, sem pedig önkényüleg hasz­nált Soltész neve alatt vett részt a Budapest­ről való hirtelen távozásban, hanem Soly­­mossy István név alatt. Igen fontos körül­mény, hogy a fővezérség közvetlen parancsa alatt álló Ostenburg-különítmény „Solymossi­ István“ névre állította is ki a menetlevelet. (Erre a csekélységre a régi vizsgálat abszo­lút nem terjedt ki, a mostani ügyésznek, Földes alezredesnek elég gondja lesz, amíg ezt a menetlevelet hivatalosan megmagya­rázni tudja.) Oszó—Soltész—Solymossy István főhad­nagy gyermekkori nevelőtársához, Soltész Gyulához szállt meg Sátoraljaújhelyen, a Jókai utca 50. szám alatti házban. Ez a Soltész Gyula 1920-ban —­ miután előzőleg Zemplén megyét végigsegédjegyzősködte — Sátoraljaújhely teljhatalmú katonai parancs­noka volt. Míg Kovarcz és Megay a Magyar király-szállodába szálltak, Paksy az autóval előbb Dókus Gyula volt alispánnál próbált megszállni, de onnan kinézték és így Sátor­aljaújhely közelében egy malomban húzó­dott meg. Az A. III—36. számú autót és utasait március elején hozták vissza Budapestre. Mielőtt visszajöttek volna, némelyek szerint Soltész István, mások szerint Soltész Gyula, az Osztrák-Magyar Bank sátoraljaújhelyi fiókjánál (azóta Magyar Nemzeti Bank) egy aranyórát helyezett letétbe. Tanút neveztünk meg e körülményre. Ehhez a tényálláshoz annyit kell hozzá­tenni : Somogyi Bélának, miután megkínoz­­ták és megölték, eltűnt a zsebéből az arany­órája. Ez jegyzőkönyvekben meg van álla­pítva. . • •­­ Az 1920. évi katonai nyomozás nem tar­totta fontosnak megállapítani, hogy milyen volt a Somogyi Béla elrabolt aranyórája s nem kutatott utána, hogy az hová lett ? Ha egy detektívet küldtek volna Sátoraljaúj­helyre a halálautó utasai utám akkor annak egyszerű lett volna megállapítani, hogy 3 sátoraljaújhelyi bankfiókba a halálautó utasai egyike, vagy annak hozzátartozója egy aranyórát helyezett el, milyen ez az arany­óra ? Ha azonos a Somogyi Béláéval, akkor ugyebár tiszta munka történt , a tettesség le nem tagadható. (És még csak amnesztiában sem részesíthető.) Ez volt a az egyik adat, amit — egészen kedvetlenül és reménytelenül, — átadtunk Földes alezredes-ügyész úrnak, a honvédelmi miniszter ügyészének. Talán elég komoly adatnak veheti a miniszter úr. Mindenesetre komoly dolog lesz megmagyarázni, hogy ez az óra­ tény most már nem alkalmas a bizo­nyítékra, 1920-ban pedig­­ szintén nem volt alkalmas a kiderítésre. Erkély-jelenet A gyilkosság után több, mint fél esztendő telt el. Egy nap sátoraljaújhelyi polgárok jönnek föl Budapestre s ahogy már az vidé­kieknél szokás , randevút adnak egymásnak a közös ismerősnél. Bánóczy Kálmán mi­niszteri tanácsos szintén sátoraljaújhelyi il­letőségű, 1918-ban a zemplénmegyei szék­városnak polgármestere volt, ennek átlósúti lakásában fognak tehát összejönni a Kleibl sátoraljaújhelyi család tagjai és a nemzeti hadsereg egyik daliás főhadnagya , Oszt- Soltész István. Meg is érkeznek, Bánóczy Kálmán a házigazda szívélyességével fogadja a sátoraljaújhelyi ismerősöket. Alig, hogy letelepednek, Oszó-Soltész István főhadnagy föláll a fotérről, a nagy erkélyablakhoz lép s a szép őszi időben ki­néz az utcára. Azután így kiált föl: — Nini, hiszen én ezt a vidéket jól isme­rem ! De sokat ácsorogtam ott, annál a ház­nál ! Ujjával az Átlós út 1., azóta most Horthy Miklós út 55. számú házra mutatott. Ebben a házban volt Somogyi Bélának a lakása. Azután hozzátette : — De sokat lestük ott Somogyit! Ez a jelenet körülbelül nyolc hónappal volt a gyilkosság után. Bánóczy Kálmán kénytelen volt megérteni az elszólást és ettől a pillanattól fogva olyan hidegen viselkedett Soltész Istvánnal, hogy ez meg kénytelen volt otthagyni a társaságot és néhány perc múlva eltávozni a házból. Mikor e jelenetről én most 1925-ben ér­tesültem, előbb egy barátomat küldtem föl a hír valódiságát ellenőrizni, azután magam is fölmentem Bánóczy Kálmán miniszteri tanácsoshoz, aki a tisztességes férfi igaz­mondásával csak ennyit mondott: ez a je­lenet valóban megtörtént. Ez volt a második adat, amit Soltész Istvánra vonatkozóan a katonai ügyészség­nek rendelkezésére bocsátottunk. Egy halott története és üzenete 1925 januárjában a Szent István-kórház tüdőbeteg-osztályán egy fiatal leány halt meg. Pirnyik-Kormos Verának hívták, sá­toraljaújhelyi illetőségű volt. Utolsó hónap­jaiban barátnőjét és hozzátartozóit hozzám küldötte, hogy súlyos végrendeleti nyilatko­zatot óhajt tenni, keressem fel. Fájdalom, a hozzátartozói nem akarták, hogy a kis be­teg fölizgassa magát s mindig hitegették, hogy majd eljön, eljön,­­akit kíván, míg egy nap hirtelen, anélkül húnyta be sze­meit a beteg, hogy vele beszélni tudtam volna. A halott üzenete, végrendeletszerű kinyi­latkoztatása azonban autentikus előadásban hozzám érkezett, ezt is odaadtam Földes alezredes, katonai ügyész úrnak s miután elég időt adtam a tények ellenőrzésére és rerögzítésére, most itt mondom el Pirnyik- Kormos Vera történetét és tanúságát Oszó- Soltész Istvánról, illetve Gyuláról. 1921. év nyári hónapjaiban Soltész Gyula már nőül vette Kleibl Annát, Kormos Vera féltestvérét. A Jókai utca 50. számú sátoraljaújhelyi ház a Kleibl-család tulaj­dona, itt lakott Soltész Gyula is, akinél, mint tudjuk, annak idején, 1920 február­jában Oszó-Soltész István megszállt. 1921­ nyári vagy kora őszi idejében — pontos dátum nincsen, nem is fontos — Soltész Gyula szobájában benn van a Kleibl-család néhány tagja, mikor Soltész Gyula éppen szekrényét rendezi. Eközben elővesz egy erősen piszkos, sártól megkeményedett, rozsdabarna foltokkal teli nadrágot és ezt mondja: — Lássátok, ebben ölték meg azt a So­mogyit ! Ez az István nadrágja ! A Kleibl-család jelenvolt női tagjai erre kifakadtak úgy Soltész Gyula, mint Oszó- Soltész István ellen. Megmondták Soltész Gyula szemébe, hogy mind, ahányan van­nak, micsodák. Az­­eset után is különösen Pirnyik-Kor­mos Vera nem titkolta véleményét úgy­nevezett sógorairól, sőt el is költözött ha­zulról egy sátoraljaújhelyi barátnőjéhez. 1022. év januárjában Pirnyik-Kormos Ve­rát Soltész István följelentésére kémkedés gyanúja címén letartóztatják. A sátoralja­újhelyi különítmény-fogházban kenyéren és vízen tartják, a családnak egy katolikus pap ismerőse Budapestre utazik, közbenjár, hogy legalább Budapestre szállítsák a sze­rencsétlen­ leányt. Ide fent Budapesten.­­ ,ppv,.v ■ ny

Next