Világesemények Dióhéjban, 1979 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
Bukik, marad vagy megalkudni kényszerül? Ezt kérdezik immár hónapok óta a vezető nyugati lapok, találgatván az iráni esélyeket. A válasz korántsem egyszerű. Az egyik nap ilyen eredményt hoz, a másik meg amolyant. A válságban volt olyan pillanat, amikor nem sokat adtak volna a teheráni pávatrónért, de huszonnégy óra elteltével megfordult minden. Az erőszak megtettea magáét. A szigorú zártsággal szervezett iráni hadsereg legfelsőbb tisztikara odaállt az uralkodó mellé, és példátlan hidegvérrel meg elszántsággal, egyszerűen szétlőtte a tüntető tömegeket. A sah maga igénybe vett minden eszközt. A legelemibb ravaszságokat is. Felesége a császárné, aki Párizsban végezte az egyetemi tanulmányait és a francia főváros legelőkelőbb divatszalonjaiban készítteti a ruha csodáit, egy napon egyszerű parasztasszony durva darócát öltöt te fel, így zarándokolt Irakba, a síita vallás szent helyeire. Azt bizonygatván a zendülő népnek, hogy őt is ugyanolyan vallásos érzések töltik el, mint a népet. Mindhiába. A kedélyek nem csillapulnak, a Párizsban menedéket keresett vallási vezető, Khomeini ajatollah fölhívására a a belső küzdelem tart tovább a túlhaladottnak minősített erőszakuralom megdöntésére. A sahnak végképpen nincs más választása, mint amit a francia Le Canard Enchainé rajza ábrázol: a harckocsi a nép vágyainak a szétzúzására.