Világesemények Dióhéjban, 1983 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
Jobbra? balra? Bizony, hajlamosak vagyunk arra, hogy a világ dolgait leegyszerűsítve ítéljük meg, a legmarkánsabb jelenségeket egyszersmind a legáltalánosabbnak is lássuk. Itt van például a jobbratolódás, a konzervativizmus politikai-ideológiai irányzata. Oktalanság volna kétségbe vonni, hogy legalább három éve a nemzetközi viszonyok légkörét a legtartósabban azok a tőkés világban fölélénkülő, jobboldali és konzervatív légmozgások határozzák meg, amelyek az Egyesült Államok kül- és gazdaságpolitikáját már teljes egészében az uralkodó széljárás irányába állították. E front mindenütt érezteti hatását, ám jeges fuvallatai korántsem teszik mindenütt egyformán fagyossá a klímát. Egyes vidékeken valóban zord hideg uralkodik, másutt viszont a lehűlés „csak" lassítja, késlelteti a friss hajtások fejlődését. Nézzünk csak körül futólag Nyugat-Európa politikai térképén - ezen a félkontinensen a legutóbbi évek politikai s még inkább világgazdasági viharai nyomán a meglehetősen vastag atlanti-óceáni hidegfront alatt, fölöttébb változatos mikroklímák alakultak ki. A brit szigeteken az észak-amerikai kontinenséhez hasonlóan zord politikai éghajlat, a Német Szövetségi Köztársaságban a legutóbbi harmincöt év legkonstruktívabb, a nemzetközi politikára leginkább jótékony hatással kisugárzó koalíciója hagyta el a kormányt, ugyanakkor Franciaországban, Mitterrand győzelmével, határozott „balra át" ment végbe, s anélkül, hogy akár a két világrendszer jelentékenyen hűvösödő viszonyában, akár a világgazdaság lehangoló folyamataiban a javulásnak a legkisebb jelei is mutatkoznának. Mitterrand elnökké választását három további roppant fontos baloldali előretörés is követte. 1981 őszén Görögországban aratott elsöprő győzelmet a szociáldemokrácia, a közelmúltban a svéd kormányrúdhoz visszatért az a szociáldemokrata politikus - Olof Palme -, aki harcos „enyhüléspártiságával” történelmi érdemeket szerzett magának, a Vietnamból dezertáló amerikai katonákat befogadó hazájának és az enyhülési politikáért fölbecsülhetetlenül sokat tevő Szocialista Internacionálénak; s bizonyos, hogy Spanyolországban is történelmi jelentőségű Felipe González szociáldemokratáinak fölényes választási győzelme. Az elmondottak csupán annak illusztrálására szolgálnak: az a bizonyos „Nyugat" a sok hasonlósággal együtt meglehetősen differenciált, az olykor sarkosan különböző gazdaság-, szociálpolitikát vagy éppen külpolitikai orientációt valló pártok - gondoljunk csak Giscard d’Estaing konzervatív, jobboldali rezsimjére, amely a francia baloldal kormányzását előzte meg; vagy emlékezzünk a Schmidt-Brandt-féle nyugatnémet szociáldemokrácia és az NSZK kereszténypártjai közötti éles, nemzetközi politikai tárgyú polémiákra - sokkal könnyebben válthatják föl egymást a kormányban, mint ahogy változtathatnak lényegesen a viszonyokon. Jobbra tart-e Nyugat-Európa, amiért elvérzett a bonni szociáldemokrata-szabaddemokrata koalíció? Nem jobban, mint eddig. Balra tartón a Nyugat, miután Franciaország, Hispánia és Görögország még mindig a baloldal győzelmétől diadalittas? Sajnos, semmiképpen. Két - összességében a konzervativizmust, a jobboldaliságot erősítő - tényező ugyanis világunkban oly erős, hogy hatása alól tartósan egyetlen nyugati politikai irányzat sem vonhatja ki magát: a világgazdasági válság és a két világrendszer viszonyát elmérgesítő, Washingtonból táplált, fegyverkezési hajsza. Az előbbinek gazdasági pusztításai, az utóbbinak pedig mind magasabb anyagi és politikai áramú irányzatokat, politikai áramlatokat képesek elemészteni, kormányokat buktatnak meg jobboldaliakat is, baloldaliakat is.