Világesemények Dióhéjban, 1988 (32. évfolyam, 1-8. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Kurdisztán nem Bejrút. Másként bánnak a túszokkal, nem olyan rossz és reménytelen a sorsuk - általános vélemény ez a közelkeleti tudósítók között. A kurdok lakta vidéken, ahol Törökország, Szíria, Irak, Irán és a Szovjetunió határai találkoznak, a hegyek között, a fennsíkokon zord, barátságtalan a táj, nehéz és szegényes az élet, és emberemlékezet óta szakadatlan a fegyveres harc, a kurdok ellenállása. Kurdisztán mégsem Bejrút. Nemrég Irakban kurd partizánok egy kisebb egysége „letartóztatott” ahogy ők mondják három olasz vendégmunkást, s magukkal vitték őket az általuk ellenőrzött „szabad” övezetbe. (Az olaszok az iraki kormány faluvillamosítási tervének megvalósításán dolgoztak.) A túszszedők Jalal Talabani közel 4000 fős gerillahadseregéhez tartoznak. Szokásos akció volt ez a régóta folyó harcban. A kurdok ma tízmilliónál többen vannak, bár a számukat nem tartják nyilván. Törökországban legalább 4 milliónyian élnek, Iránban, Irakban több mint 2 milliónyian, Szíriában 1 millió körüli számuk, a Szovjetunióban pedig több mint százezren élnek. Afganisztánban, Pakisztánban a kurd népesség tízezres nagyságrendű. (A Német Szövetségi Köztársaságban a török vendégmunkások között félmillióan lehetnek.) E nép eredete homályba vész. Egyesek szerint a bibliában emlegetett médek vagy parthusok leszármazottai. Kétségtelen azonban, hogy ősidők óta egy nemzetet alkotnak, az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó kurd nyelvet beszélik, s antropológiai és etnográfiai szempontból is különböznek szomszédaiktól, saját nemzeti kultúrával rendelkeznek. Hegyesvölgyes országukat a XII. században Kurdisztánnak nevezték, ma azonban nincs egységes államuk, az egész kurd nép kisebbségi sorban él. Földjük a hadak útjára, politikai és katonai törekvések küzdőterére esik. Ezen a vidéken csatáztak egymás ellen a rómaiak és a perzsák, aztán az arabok és a perzsák, majd a törökök és a perzsák. Elnyomták őket a VII. századtól az arabok, majd a mongolok, aztán jöttek a szeldzsukok. Török fennhatóság alatt éltek egészen az Oszmán Birodalom bukásáig. Az első világháború végén a wilsoni nemzeti önrendelkezési jog elve alapján azt remélték, hogy végre megteremthetik önálló államukat, 1923-ban a lausanne-i konferencián azonban már szó sem volt a kurdok jogáról. Földjük a Szovjetunióhoz való közelsége, stratégiai helyzete és olajkincse miatt nyugati hatalmak érdeklődésének középpontjába került. A térségben akkor meghatározó szerepet játszó Nagy-Britannia a kurd terület szétosztását támogatta Törökország, Szíria, Irak és Irán között - már csak azért is, mert az olajvidék az angolok iraki mandátumterületén volt. Az amerikaiak, hogy gyengítsék az angol pozíciókat, biztatták a kurd önállósági törekvéseket és felkeléseket a két világháború között. A második világháború idején és az utána következő években összekuszálódott a helyzet a térségben. A legutóbbi évtizedek viharaiban, az egymással vetélkedő, háborúzó országok között a kurdok sorsa mindig ugyanaz maradt: ígérgettek nekik, háborúztak a földjükön, egymás ellen uszították és irtották őket. A kurdok mindig azt hitték, hogy önállóságukért harcolnak, de eszközök és áldozatok lettek. Ma a legmélyebb szakadék a kurdok között az Irán és az Irak oldalán állók között húzódik. Az iraki-iráni háború kitörésekor úgy látszott, hogy felvirrad a szerencsecsillaguk. A háború azonban újabb szenvedéseket hozott nekik. A legutóbbi években, amikor már majdnem teljesen kimerültek az irániak és az irakiak, és katonáik nagy részét kénytelenek voltak elvinni a kurd vidékről a déli frontra, megint fellángolt a kurd ellenállás és már „szabad” területek is létrejöttek. A nagy háborún belül azonban folyik a kisebb, a kurdok elleni. Szakadatlan a megtorlás. (A címlapon: a huszonöt éves Jalal Talabani hívei körében).