Világgazdaság, 1988. május (20. évfolyam, 84/4833-104/4853. szám)
1988-05-03 / 84. (4833.) szám
1988. MÁJUS 3., KEDD XX. ÉVFOLYAM 84. (4833.) SZÁM A MAGYAR GAZDASÁGI KAMARA TAGVÁLLALATAINAK GAZDASÁGI NAPILAPJA Krónika Tények és gondolatok A Jaruzelskihez és Walesához intézett nyílt levelet a Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvastam, még februárban, néhány hónappal a lengyel gazdasági reform második szakaszát útjára — a vártnál is rögösebb útjára — bocsátó népszavazás után. Akkor félreértettem. De most ismét elővettem, ismét elolvastatta Velem az új válság, a vezetésnek a sztrájkhullám pillanatnyi emelkedésétől vagy elcsitulásától független dilemmája: béremelés, ami már kezdeteiben bukásra ítéli a reformot, vagy az így-úgy felszínre törő szociális elégedetlenség féken tartása. Azaz: a szükségállapot átcímkézett — enyhített, módosított — felújítása. Illetve a harmadik lehetőség: az első két változat kombinációja. Részleges, helyi béremelések és a karhatalom részleges tompított igénybevétele. Ez utóbbi, vagyis az évek óta tartó patthelyzet egyre feszítettebb szinten konzerválása, kínálkozik most is megoldásként. A bydgoszczi közlekedési dolgozók bérének 60 százalékos emelése után Stalowa Wolában is emelték a béreket, holott a Trybuna Ludu mindössze néhány órával előtte deklarálta, hogy nem emelnek. Eközben Nowa Hutában tovább folytatódott a sztrájk. Ki kell törni ebből az ördögi körből, véli Holzer lengyel történész, az említett nyílt levél szerzője. Azt javasolja, hogy a címzettek tegyék félre ellentéteiket, és — megszerezve az egyház erkölcsi támogatását is — keressék együtt a helyzetre adandó választ. Meggyőző választ, amely szárnyakat ad az emberek fantáziájának, mert „Lengyelországot már nem lehet egyedül gazdasági hozzáértéssel kivonszolni a depresszióból”, legyenek még oly átgondoltak, még oly indokoltak is a tervezett intézkedések. Immár tíz év óta szüntelenül romlik a lengyelországi helyzet — állapítja meg a nyílt levél. „A félig-meddig fejlett országok köréből kihullva, egyre gyorsabb ütemben sodródunk a civilizációs szempontból elmaradott országok közé. Ezt a folyamatot sem a Szolidaritás 1980-as fölkelése, sem a szükségállapot 1981-es deklarálása, sem pedig a reformok úgynevezett első szakasza nem tudta megállítani. Semmi sem szól amellett, hogy a reformok második szakaszában sikerülni fog kijutni a zsákutcából. A hatalom birtokosainak minden erőlködés ellenére sem sikerült elnyerniük a lakosság többségének támogatását, mióta meghirdették a szükségállapotot. A Szolidaritás, amely 1980—81-ben nagy rokonszenvet ébresztett, ma szintén csak korlátozott számú aktív támogatót mondhat a magáénak. Az országra ránehezedik a reménytelenség érzése, a csalódásé, az apátiáé, megáll az alkoholizmus mérgező felhője, s ennek mind több, a valóságtól menekülő ember esik áldozatul. Ma már nem fontos, hogy milyen arányban oszlik meg a felelősség a múlt halasztásaiért. Egyedül az a fontos, hogy azok, akik Lengyelország sorsát ez idő szerint kezükben tartják, egymásra találjanak. És, áthidalva évek óta meglévő, de a fenyegető veszélyek árnyékában mellékessé vált ellentéteiket, megtegyenek mindent, ami rájuk áll a történelem kerekének megállítására, új irányba terelésére.” Az ország határait átlépő, világra szóló szenzáció volt a szovjet tévének az örmény—azerbajdzsán konfliktus dokumentumait bemutató műsora. Azért is, amit láttatott, de azért is, mert nyilvánvaló, hogy a két hónap előtti véres események bemutatása része és terméke a Szovjetszkaja Rosszijában közzétett brezsnyevista (de a gyógyíthatatlan sztálinistákkal is kacérkodó) manifesztumra felelő ellentámadásnak. Ez a válasz, jelentőségében, méreteiben a Jelcin-ügyhöz fogható, csak épp fordított az előjele. Sőt, még nagyobbak a hullámai, de ezen az utóbb kiszivárgott részletek ismeretében nem lehet csodálkozni. A Gorbacsov távollétében közreadott irományt az értelmi szerzők betétették a vidéki lapokba és a pártoktatás soron következő anyagává tették. Vagyis: elő akarták léptetni új pártvonallá és — ilyenformán — a júniusban tartandó pártkonferencia tárgyalási alapjává. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a reformot harmadrendű gazdasági intézkedésekre zsugorító, a függőségi, kiszolgáltatottsági viszonyokat érintetlenül hagyó koncepcióba nem illett volna bele az etnikai összetűzések cári és sztálini előzményeinek, gazdasági és társadalmi össztevőinek, a helyi kiskirályok önkényeskedéseiből levezethető okainak föltárása. Csak az a tanulság illett bele, ami — más hangsúlyokkal és más konzekvenciákkal — vezérszólama a nyugati sajtónak is, amely rendre előszedi a Tocqueville-től származó mondást: a visszafojtott elégedetlenség akkor robban ki, amikor a rossz kormányzat első lépéseit teszi a javulás útján. Más szóval: „köszönjétek a glasznosztynak” a Szumgajtban kiontott vért. De a brezsnyevisták letagadják, a nyugati (és a keleti) lapok csak hébe-hóba említik azt a — fontosabb — tényt, hogy a helyi nacionalizmusokat felülről is szították. Evvel nem azt mondom, hogy enélkül az egyes nemzeti közösségeknek jó közérzete lenne. A világért sem! Hisz utólag, a dolgok mai ismeretében, valóságos talány, hogy miben volt autonóm az autonómnak tisztelt Karabah-hegyvidéki terület, ez az örmény többség lakta vidék, ahol még a tanárképzőben sem volt szabad tanítani az örmény történelmet, és most „győzelmi jelentés” adja tudtul a hírt: ezentúl a karabahiak is nézhetik a jereváni televíziót. De ezt csak amúgy zárójelben mondtam, és már veszem is vissza a fonalat, amit elengedtem. A fonal a Neue Zürcher Zeitung — más lapokénál mélyebbre ásó — tudósítása. Ebben az áll, hogy maga Gorbacsov indította el a dolgot, midőn az SZKP KB 1987. júniusi plénumán aggodalommal szólt az örményországi gazdasági helyzetről, az „ideológiai-erkölcsi szféráról”, megbélyegezte az elhatalmasodott korrupciót, a protekciózást, az általános vesztegetést, és név szerint megbírálta Demircsánt, az örmény pártvezetőt. Demircsán az Azerbajdzsánban országló Bagiranval együtt, még a Brezsnyev idejéből maradt köztársasági vezetők közé tartozik. „Ezek a tartományi fejedelmek óriási hatalomhoz jutottak, és szinte teljesen függetlenek lévén, feudális uralmi formákat honosítottak meg. És persze szemérmetlen korrupciót. A jelek azt mutatják, hogy a kiváltságait féltő helyi nómenklatúra felszította a nemzeti érzelmeket, Moszkvával dacolni akarva megpróbálta maga köré tömöríteni a nemzeti létükben sértett tömegeket.” Az így megdolgozott talajból szökkent szárba az a termés, amit milliók láthattak a szovjet tévében Van az ügynek még egy olyan sajátossága, amiről ritkán szólnak Az etnikai konfliktusokra főleg azokon a metszésvonalakon szoktak számítani, ahol az eltérő kultúrhagyományok találkoznak. Például a Baltikumban, a nyugati eredetű kereszténység és a bizánci tradíciók érintkezésének területén, vagy a szovjet ország keresztény és iszlám hagyományokat ütköztető túloldalán. Avagy — ez még gyakoribb gondolat — azt hiszik, hogy a kis népek háborgásának fő oka az, amit — némileg elnézően — a nagyoroszok nemzeti büszkeségeként írnak körül. De az örmény-azerbajdzsán ellentét gyökerei máshová nyúlnak: a számlát, amelyen most tovább nőtt az örmények „követel” rovata, még 1912-ben nyitották meg, nem az oroszok, hanem a népirtást rendező törökök. Szenzáció a szenzációban, hogy a moszkvai tévéadás a szumgajzi vérengzés képei közé bevágott 1912-ből való jeleneteket is. Az azerbajdzsánok ugyanis a törökök közeli rokonai, nyelvük is a törökhöz áll közel. Az örmények szempontjából ez a legfontosabb, és a moszkvai vezetés az 1912-es kép bevágásával jelezte: érti és méltányolja ezt a szempontot. De az ő számukra mégis az az elsősorban lényeges, hogy az azerbajdzsánok és síiták szülőföldje az iráni Azerbajdzsában folytatódik. A moszkvai vezetés politikájának ebből a tényből kell kiindulnia. Kivált most, amikor a hazatérésre (és a kabuli kormány megdöntésére) készülő afgán gerillák azon vitatkoznak: mi legyen? Állítsák vissza a törzsi széttagoltságon alapuló régi rendszert, vagy próbálkozzanak erős, központosított iszlám köztársasággal? De több ilyen „most” is van. Például az, hogy a háborúban kimerült, de a háborút mégis folytatni akaró Irán a legváratlanabb meglepetésekkel szolgálhat, Teheránt a végsőkig felingerelték a sorozatos csapások: Fao kényszerű kiürítése, a városok egyre inkább vesztésre álló háborúja. Az amerikai flottától elszenvedett súlyos vereség és Washington újabb (a további összecsapásokat beprogramozó) döntése az öbölben vállalt szerep kiszélesítéséről. A kuvaiti síiták demonstratív hazafisága, és a diplomáciai kapcsolatokat fölmondó szaúdiak hirtelen jött bátorsága. A libanoni támaszpontokról való lemondás kilátása a szövetségért magasabb árat szabó Szíria javára, amely már ma is emeltebb hangon beszél, és még inkább fölemeli a hangját, ha Arafat teljesen meghódol, és viszszaköltözteti Tuniszból Damaszkuszba a PFSZ-t. Vájna János Ausztria amerikai fegyvereket vásárol? Az USA 96 darab önjáró, 155 milliméter kaliberű löveget akar Ausztriának eladni — jelentette be a hét végén a Pentagon szóvivője Washingtonban. Az ügylet értéke 36 millió dollár, azaz 440 millió schilling. Ismeretes, hogy az osztrák hadügyminiszter néhány napja Moszkvában tárgyalt, az Ausztria számára az 1955-ös államszerződésben engedélyezett különféle fegyverek megvételéről. (VILÁGGAZDASÁG, 1988. április 21., 2. oldal). (Reuter) I NAPRÓL NAPRA ♦ A SZOVJET—NYUGATNÉMET KERESKEDELEM FEJLESZTÉSÉRŐL kezdődnek tárgyalások Düsseldorfban (2. oldal) ♦ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS JAPÁN EGYARÁNT NÖVELNI KÍVÁNJA tőkerészesedését az Ázsiai Fejlesztési Bankban (2. oldal) ♦ KOMPROMISSZUMOS MEGÁLLAPODÁS ÉRTELMÉBEN 1990-ig a jelenlegi 240 köbméteres, azután fokozatosan csökkenő szinten tartják a bauxitbányászathoz szükséges percenkénti vízemelést a Hévízi-tó környékén (3. oldal) ♦ HOGYAN SIKERÜLT RÖVID IDŐ ALATT MEGFORDÍTANI a gazdasági lecsúszás irányzatát Nagy-Britanniában? (4. oldal) ♦ A KÖVETKEZŐ ÉVEKBEN 20 MCDONALD’S GYORSBÜFÉlétesül a Szovjetunióban (8. oldal) Országos konferencia kezdődött HOGYAN ÉRTELMEZZÜK A BÉRREFORMOT? Ma Magyarországon mindenki egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a bérreform elodázhatatlan, lett légyen az illető gazdasági, politikai vezető vagy gyári munkás. Ám az is biztos, hogy bérreformon mindenki mást ért. A gazdasági vezetők szabadabb kezet, a politikusok egyensúlyteremtést, az utca embere jobb kereseti lehetőségeket, magasabb béreket vár. A munkavállalóknak azonban — hacsak időközben alaposan nem informálódnak — csalódniuk kell, a napjainkban élénk szakmai viták tárgyát képező bérreform esetében ugyanis erről nincs szó. A bérreform rövid távon ilyet már csak azért sem ígér, mert a reform végrehajtásához nincsenek pótlólagos anyagi források. Ebből a szempontból már az is megkérdőjelezhető — hangzott el a tegnap kezdődött 3 napos budapesti konferencián —, hogy nem bér-, hanem csupán bérmechanizmus-reformról van szó. A bérreform címszóval folyó műhelymunka egyébként a bérpolitika, a bérszabályozás megváltoztatását, a húsz éve felhalmozott hibák fokozatos és folyamatos kiigazítását tűzte zászlajára — legalábbis ez tűnt ki A bérreform és gazdasági kibontakozás címmel rendezett konferencián elhangzott előadásokból. Nincs könnyű feladata a kormányzatnak — mondotta megnyitójában Medgyessy Péter miniszterelnökhelyettes —, amikor a reformot úgy kell megvalósítania, hogy közben a stabilizációs program is folyjék. Igaz, felvetődhet az a kérdés is, hogy vajon megtettük volna-e azokat a reformlépéseket, amelyekre most készülünk, hogyha nehéz körülményeink nem kényszerítik ki őket. Ilyen kényszer tette sürgetővé a bérreformot is. Alapvetően más bérszabályozásra van szükség — jelentette ki a miniszterelnök-helyettes, azaz nem a mai bérszabályozást kell toldozni-foldozni, hanem gyökeres változtatás kell. A bérreform — fejtette ki — elsősorban a bérmechanizmus reformját jelenti, vagyis megszünteti a bérköltség mai elkülönítettségét és megvalósítja a társadalmi egyeztetést. A miniszterelnök-helyettes felhívta a figyelmet arra, hogy a bérreform nem azonos az átfogó preferenciák alapján központilag végrehajtott bérarány-módosítással. Pontos dátumot sem lehet kitűzni, mert a reform csak folyamatként értelmezhető. Végül a miniszterelnök-helyettes szólt általánosabb reformkérdésekről, illetve a reformmal kapcsolatos problémákról. Elmondotta, hogy a stabilizációval és a reformmal kapcsolatban túlzott várakozások vannak. Be kell látni, hogy a stabilizáció rövid távon cselekvést igényel, ám rövid távon még nem hoz eredményt. Felhívta a figyelmet arra is: tapasztalatok azt mutatják, ha nem minden az elképzelés szerint történik, akkor az államigazgatáson belül egyre jobban nő a beavatkozás kényszere. Kijelentette, véleménye szerint csak akkor van szükség beavatkozásra, ha a folyamatok iránya nem megfelelő. Akárcsak a miniszterelnök-helyettes, Halmos Csaba, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke is azzal kezdte előadását: 1989-től gyökeres változásra van szükség a bérpolitikában, a bérgazdálkodásban. A bérreformot az elmúlt évtizedek során felhalmozódott feszültségek, konfliktusok teszik halaszthatatlanná. Ma már egyértelmű, hogy a reálbérek — az egy évtizede tartó csökkenés következtében — széles dolgozó rétegek számára nem fedezik a megélhetés költségeit. A béreknek és a bérkülönbségek(Folytatás a 3. oldalon) Lassulnak a reformfolyamatok CIA-TANULMÁNY A KÍNAI GAZDASÁGRÓL A kínai reform könnyen megrekedhet a gazdaságban jelentkező feszültségek, egyrészt az infláció, másrészt a pekingi politikusok túlzott óvatossága — miatt idézi a Reuter a CIA Kínáról készült jelentését. A pekingi vezetők elhalasztanak jó néhány fontos döntést — köztük az árreformot —, s az adminisztratív beavatkozás régóta bevált eszközéhez nyúlnak vissza, az infláció megfékezése és az import féken tartása céljából — mondják az amerikai szakemberek. Bár a kínai politikusok valamenynyien a reform hívének vallják magukat, a valóságban még hiányzik a teljes egyetértés e tekintetben. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség jelentésének megállapításait arra alapozza, hogy tavaly meglehetősen vegyes eredményt mutatott fel a kínai gazdaság. A kínai statisztikai adatokból az olvasható ki, hogy csökkent a kereskedelmi mérleg deficitje, növekedett az ipari termelés javult a munka termelékenysége. Ugyanakkor felgyorsult az infláció, lassú ütemben gyarapodott a városi lakosok reáljövedelme, alig nőtt a gabonatermelés, növekedett az állami támogatás. A nemzeti össztermék (GNP) tavaly 9,4 százalékkal gyarapodott — írja a CIA-jelentés —, ám az infláció is 7,3 százalékos volt. Egy évvel korábban a gazdasági növekedés üteme 7,8 százalékos, az infláció viszont csak 6 százalékos volt. A jelentés külön foglalkozik a kínai belpolitikának az infláció mellett legkényesebb kérdésével, a mezőgazdasági termelés hiányosságaival. Kínának az idén is kell keményvalutáért gabonát importálnia, a vezetés ugyanis még mindig nem tudja pontosan, miként lehetne egyensúlyba hozni a mezőgazdasági termelést a kereslettel. A tanulmány a továbbiakban kitér azokra a már ismert elvi állásfoglalásokra, amelyek a kínai reformok megvalósítását szolgálják. A gazdaságpolitikai prioritások között szerepel az infláció megfékezése, a gabonatermelés felfuttatása, a vállalatok nyereségességének javítása. Peking szűkíti a hiteleket, növeli a beruházásokat a mezőgazdaságban, és tervezi a gabonafelvásárlási árak emelését is. A vállalatok önállóságának növelésével, a csődtörvény érvényesítésével hatékonyabb termelésre kívánják ösztönözni az állami vállalatokat. A kereskedelmi mérleg deficitjének csökkentése végett növelik a textíliák, felsőruházati termék és más cikkek exportját, miközben korlátozzák a bevitelt. A CIA-jelentés kitér a kínai katonai kiadások alakulására is, ezek 1986-ban 12 milliárd dollárra rúgtak. A kiadások csökkenő tendenciát mutatnak, 1978-ban a költségvetés egyharmadát szánták erre a célra, 1987-ben egyötödét. A nemzeti jövedelemnek 5 százalékát fordították Kínában katonai kiadásokra, 1987-ben még 12 százalékát. (AP—DJ, Reuter)