Világgazdaság, 1988. május (20. évfolyam, 84/4833-104/4853. szám)

1988-05-03 / 84. (4833.) szám

MAGYAR GAZDASÁGI KAMARA Beck Tamás elnökletével Ülést tartott a kamara területi koordinációs bizottsága A Magyar Gazdasági Kamara te­rületi koordinációs bizottsága Beck Tamás elnökletével május 2-án ülést tartott, amelyen részt vettek a területi bizottságok elnökei és társelnökei. A hazai változó gaz­daságban egyre inkább szükség­­szerű, hogy a területi bizottságok — a tagválalatok érdekeinek kép­viseletével — bekapcsolódjanak a terület- és településfejlesztés gaz­dasági feladatainak összehangolt megvalósításába. A nemzetközi együttműködés és munkamegosztás előnyeinek hasznosítása érdekében a határmenti területeken hozzájá­rulnak a gazdasági kapcsolatok ki­építéséhez a hazai vállalatok és a szomszédos országok gazdasági szervezetei között. Egyre nagyobb szükség van a szomszédos megyék közötti munkamegosztás fejleszté­sére, az egy-egy régióhoz tartozó vállalatok közötti kapcsolatok bő­vítésére, hiszen a gondokat ma már a megyéken belül nehezen le­het megoldani. Az elmúlt időszak­ban az igazgatási, a tervezési és az irányítási rendszer decentralizálása következtében a megyei tanácsok feladatköre bővült, ezért szüksé­ges a regionális kapcsolatrendszer bővítése, a területi bizottságok és a megyei tanácsok közötti együtt­működés fejlesztése. A gazdálkodói érdekek érvénye­sítésére a területi bizottságoknak kellő önállósággal és jogkörrel kell rendelkezniük ahhoz, hogy közre­működhessenek a terület fejlődé­sét érintő kérdések előkészítésében, a döntésben és a végrehajtás el­lenőrzésében. A különféle térségek sajátos adottságaihoz igazodó dif­ferenciált fejlesztési irányok kidol­gozásában, a változó súlypontkép­zés, a területi, időbeli, szakmai prioritások megjelölésében a terü­leti bizottságoknak együtt kell mű­ködniük a megyei tanácsokkal, a gazdaságirányítás helyi szerveivel és a többi érdekképviseleti szerv­vel. A hazai foglalkoztatáspolitikai eszközrendszer lehetőségeinek gaz­dálkodói érdekeken alapuló fel­­használásában a területi bizottsá­goknak részt kell venniük. Az érdekegyeztetési mechaniz­mus terén a területi bizottságok­nak fel kell készülniük az árkon­zultációs rendszerre és — a ké­sőbbiek során bevezetendő bérre­form kapcsán — az érdekegyez­tetésen alapuló regionális bérmeg­állapodások kialakítására. A terü­leti bizottságok tevékenységének fejlesztéséről a koordinációs bi­zottság ülésén élénk vita folyt (MGK) HOGYAN ÉRTELMEZZÜK A BÉRREFORMOT? (Folytatás az 1. oldalról) nek nincs ösztönző erejük, s miután a bérek növekedése alig függ a vál­lalatok gazdasági sikerességétől vagy sikertelenségétől, a bérek nem segítik a megfelelő munkaerő-mo­bilitást. Az évtizedek során súlyo­san eltorzultak a kereseti, jöve­­delmi arányok, és ma már tartha­tatlanná váltak. Ezen problémákat tetézte, hogy az idők során a köz­ponti akarat a bérpolitikára olyan feladatokat is rárakott, mint a tel­jes foglalkoztatás bizosítása, a jöve­delemkülönbségek tompítása és a vásárlóerő szabályozása. Mindezek alapján világos, hogy a bérpolitika, a bérmechanizmus jelenlegi rend­szere tovább nem tartható fenn. Bérreformra van szükség — je­lentette ki az ÁBMH elnöke —, mégpedig olyanra, amely nemcsak igazodik az általános reformhoz, hanem követelményeket is támaszt vele szemben. A bérreform legál­talánosabb céljai: a teljesítményelv középpontba állítása, a munkaerő­potenciál gazdaságilag racionális hasznosítása, a társadalmi értékíté­letet tükröző kereseti arányrendszer kialakítása, a reálbér csökkenésé­nek mielőbbi megállítása, illetve a folyamat megfordítása. Ezek a cé­lok azonban hatékonyan csak ak­kor valósulhatnak meg, ha a bé­rezéssel kapcsolatos döntések de­mokratikus alapokra épülnek, illet­ve ha a bérreformot körülvevő gaz­dasági környezet is a reform szel­lemében halad előre. Vagyis létre­jön a „reális” tulajdonosi és va­­gyonérdekeltség, kialakul a rugal­mas és hatékony tőkepiac, valamint az érdekegyeztetés intézményrend­szere, s megújul az érdekképviselet. A bérreform általános céljai csak hosszabb távon érvényesíthe­tők. Az elképzelések szerint a bér­reform 1989-ben indulna. Első lé­péseként az ÁBMH elnöke szerint lényegesen lazítani kell az elkülö­nült bérszabályozást, pontosabban annak kötöttségeit. A vállalatok­nak — a többi termelési költség­hez hasonlóan — a bérgazdálko­dásban is önállóságot kellene kap­niuk. Újra kell fogalmazni a bér­klub feltétel­rendszerét. Szükséges lenne az is, hogy az adózott nyere­ségből fizetett kereseti részeket különadó ne terhelje. Mi okulni és tanulni jöttünk er­re a konferenciára — jelentette ki Nagy Sándor, a SZOT titkára —, ám ez nem azt jelenti, hogy a szakszervezetnek nincs határozott álláspontja a bérreformmal kapcso­latban. Mint már az adóreform be­vezetésekor is hangsúlyoztuk, hogy az bérreform nélkül nem megy. A jelenlegi keresetszabályozás alapvető gondja, hogy a bérgazdál­kodás a maradék évre épült, és ilyen alapon működő keresetsza­bályozás alakult ki. Tehát amikor a szakszervezet bérpolitikai refor­mot követel, akkor ez mindenek­előtt a kereseti arányok radikális változását jelenti. A SZOT titkára részletesen fog­lalkozott azzal, milyennek képzelik el a béregyeztetési modellt, mire van szükség ehhez, s kire milyen feladat hárulna. Hangsúlyozta, hogy a szakszervezetek figyelmé­nek középpontjában a bérmegál­lapodásoknál egyértelműen csak a reálbér állhat. A SZOT titká­ra utalt rá, hogy a struktú­rán változtatni szükséges, a bér­megállapodásokhoz ugyanis nem az ágazati, hanem a szűkebb szak­mai csoportok alapján működő szakszervezet az igazán megfelelő, legalábbis a nemzetközi tapasztala­tok ezt mutatják. Többek között az érdekegyezte­tés témakörét boncolta előadásá­ban Fodor László, a Magyar Gazdasági Kamara főtitkárhelyet­tese. Megkérdőjelezte annak haté­kony működését, mert Magyaror­szágon a tapasztalatok azt mutat­ják, hogy nem különült el egy­mástól a vállalati menedzsment és a dolgozók érde­ke. A jövő évet illetően egyébként — Fodor László véleménye szerint — nem bér —, hanem bérmechaniz­mus-reformról helyes csupán be­szélni, mert a bérreformhoz jelen­tősebb bérszínvonal-növekedésre is szükség lenne, ami a jelenleg ren­delkezésre álló források ismereté­ben lehetetlen. Arról, hogy a ke­resetszabályozás ennek tükrében jövőre milyen legyen, különbözőek a vállalati vélemények, egy dolog­ban azonban egységesek. Mégpedig abban, hogy 1989-re annyi feszült­ség halmozódik föl, amennyit a vállalatvezetők a rendelkezésükre álló eszközökkel már nem tudnak megoldani. Éppen ezért a vállalat­­vezetők számára biztosítani kellene a lehetőséget arra, hogy a valós többletteljesítményt honorálni le­hessen. Végül is, hogyan tovább? Ezt a kérdést nem mi tettük föl, hanem a plenáris ülés utolsó előadója Héthy Lajos, a Munkaügyi Kuta­tó Intézet igazgatója. A mai bér­politika elemzése után megállapí­totta, hogy bérpolitikánkat szük­séges újragondolni és új alapok­ra helyezni. Mégpedig úgy, hogy a gazdaságilag racionális és társadal­milag méltányos bérszínvonal ki­alakítása legyen az elsődleges. Ez rövid távon magába foglalja a reálbérek védelmét. Tisztázni kell más politikák (pl. oktatás- egész­ségügy­, lakáspolitika) és a bér­politika kapcsolatát, hisz korábban bizonyos szükségletek kielégítésé­ről ingyenesen vagy kedvezménye­sen gondoskodtak, ma már azon­ban egyáltalán nincs szó ingye­nességről. Ugyancsak tisztázni kell a viszonyt a bérpolitika és az el­osztási politika között. Mert aligha tartható fenn tovább az az álla­pot, amely a bérpolitikát egyol­dalúan és feltétlenül alárendelte az elosztáspolitikának. A bérpolitika újrafogalmazása és új alapokra helyezése nélkül — jelentette ki Héthy Lajos — nem képzelhető el bérreform. Lehetsé­ges, hogy ismereteink ma még nem elégségesek egy ilyen reform vég­hezviteléhez, annak tisztánlátásá­ra azonban igen, hogy a bérmecha­nizmus egy-két eszközének korrek­ciója — a régi bérpolitika bázisa — még nem jelent bérrefomot. Körtvélyes Éva 1988. MÁJUS 3. Hogyan kellene növekednie a tőkés exportnak? Ülésezett a kamara közgazdasági tagozatának elnöksége Noha lassan évtizedes múltra tekint vissza a külkereskedelem erőteljes liberalizálásának gondolata, az eddig megtett lépések eredménye rendkívül kevés. Gazdaságunk jelenlegi helyzete ma fokozott erővel veti fel ezt a kérdést, amelynek határozottabb megválaszolásával nincs módunkban sokáig késlekedni. Hogy hol, merre, mit és meddig lehet és kell lépni — erről tanácskoztak az elmúlt héten a kamara közgazdasági tagozata elnökségének tagjai, s többek között erről a témáról lesz szó Magyar Gazdasági Kama­ra mai ügyvezetőségi ülésén is. Írásunkban a közgazdasági tagozat ülésén elhangzott észrevételeket, egyetértő és bíráló megjegyzése­ket, javaslatokat gyűjtöttük össze. A kormányprogram, valamint az 1988-as terv az egyensúly javítását — szerény gazdasági növekedés és mérsékelt tőkésexport-növekedés mellett — a belső felhasználás kor­látozásával és szigorú tőkés import­gazdálkodással kívánja megvalósí­tani. Igaz, hogy az e politika jegyé­ben eltelt első három hónap ered­ményei kedvezőek — mondotta dr. Zányi Jenő, a kamara alelnöke a közgazdasági tagozat múlt heti ülé­sén —, ám nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az összehasonlí­tás alapja az 1987-es év igen ala­csony adatsora, illetve hogy a ta­valyi év utolsó hónapjaiban jelen­tős mennyiségű import érkezett az országba, amelynek hatása máig is érzékelhető. A gazdasági kamara által össze­állított tézisek szerint közvetlen kapcsolat áll fenn az importgazdál­kodás által biztosított lehetőségek és az elérhető exportteljesímények között. Ennek alapján indokoltnak látszik az a feltételezés — s ez a jelenlegi gazdaságirányítási kon­cepciótól bizonyos fokig eltérő vé­lemény —, hogy az egyensúlyi kö­vetelményeket a konvertibilis for­galom magasabb szintjén nagyobb biztonsággal lehetne elérni. A szá­mítások szerint a tőkés forgalom 14—15 milliárd dollárra való növe­lése 1989—91 között érhető el. Mindez azt jelenti, hogy folyóáron számítva az import évi 12 száza­lékos bővülése mellett az export 19 százalékkal növekedne. Vajon képes-e vagy pontosabban fogalmazva, képessé lehet-e tenni a gazdaságot ilyen mértékű növeke­désre, és ha igen, milyen módsze­rekkel? Deák János, a Kopint-Da­­torg vezérigazgatója felhívta a fi­gyelmet arra, hogy az elmúlt évek­ben a fejlett tőkésországokba irá­nyuló export folyó áron 5, válto­zatlan áron viszont csupán 2,8 szá­zalékkal bővült évente. Ha tehát ebbe az irányba kívánjuk növelni a kivitelt — s a dolgok mai állása szerint lényegében csak ezt tehet­jük —, akkor ezekből az adatokból kell kiindulni. Akármilyen számokat is veszünk azonban alapul, mindenképpen bi­zonyos, hogy az exportképesség nö­veléséhez forrásokra van szükség. Ezekkel az eddig is piacképes ter­melést kell bővíteni, illetve azok­nak a termékeknek a gyártását kell feljavítani, amelyeket eddig tőkés relációban nem tudtunk értékesíte­ni.. A pótlólagos források előteremté­sére több mód is kínálkozik. Bakó Edéné, a Magyar Nemzeti Bank fő­osztályvezetője szerint azonban nem lenne helyes megoldás hite­leink egy részének a kötvényesítése, ezzel szemben messzemenően egyet­értett azzal, hogy egyes részvény­­társasággá átalakuló vállalatok részvényeit külföldön értékesítsék. Hogy ezeket a lépéseket elsősorban mely ágakban, ágazatokban kellene megtenni, arra rövid felsorolással utal a kamara javaslata. Ezeket az utalásokat azonban a résztvevők közül többen is prekoncepciónak minősítették. Mint Deák János ki­fejtette: eddigi fejlesztési terveink tele voltak kiemeltnek minősített területekkel, s ma meg lehet néz­ni, hova jutottunk ezzel a mód­szerrel. Ha valóban kibontakozást akarunk — s ezt a véleményt töb­ben is megerősítették —, minden­képpen a piacból kell kiindulni. Nem azt kell fejleszteni, amit va­laki vagy valakik elképzeltek, ha­nem amit a piac megkövetel. Piac pedig ott van, ahol kínálat is van. Lázár László, a Möbeltrade tanácsadója szerint meg kellene te­remteni az importverseny lehetősé­gét, hisz ha a vállalatok kapacitása le van kötve, akkor általában ru­galmatlanabbak, ám ha kitöltetlen kapacitásaik vannak, akkor erőtelje­sebben törekszenek a lehetséges piacok megtalálására. Az import­­versenyt azonban nem szabad ötlet­szerűen, elgondolás nélkül alkal­mazni, miként a cipőipar esetében történt. Ám egy várható, kiszámít­ható verseny — vélte a tanácsadó — mindenképpen elengedhetetlen". Ez a gondolat pedig elvezet az egyik alapvető kérdéshez is: a kül­kereskedelem liberalizálásához. No­ha hosszú évek óta napirenden van a külkereskedelem erőteljes libera­lizálásának kérdése — vetette fel Bokor János, a kamara elnökségéi­nek tanácsadója —, a gazdaságirá­nyítás ezt a lépést nem merte meg­kockáztatni. Külkereskedelmünknek igenis nyílt rendszernek kell len­nie — jelentette ki Deák János is.. Eddig mindig az volt az ellenérv, hogy az eladósodás jelenlegi szintje ezt nem teszi lehetővé. A Kopint- Datorg vezérigazgatója megkérdez­te, mennyiben tudott hatékonyan változtatni ezen a helyzeten a hosz­­szabb ideje fenntartott — szigorú importgazdálkodáson alapuló — külkereskedelmi politika. A nyitás igénye egyértelműen más jellegű kockázatok vállalásának szükséges­ségét is felveti. Jelenlegi ismere­teink szerint azonban nem valószí­nű, hogy a kormányzat rövidebb távon változtat a meghirdetett programján. Mit lehet akkor tenni? Többen is úgy vélték, kis lépések kellenek, méghozzá olyanok, ame­lyek semmiképpen sem keresztezik a fő célt, vagyis a reformot, sőt erősítik annak megvalósulását. A kamarának — fogalmazta meg Ba­kó Edéné — ezeknek az előremuta­tó kis lépéseknek a megfogalmazá­sában, illetve a szorgalmazásában lehetne fontos szerepe. K. É. A Magyar Gazdasági Kamara e heti eseményeiből Május 3-án 14.00 óra (Bp. I., Krisztina krt. 99. IV. em.) A Budapesti­ Pest Megyei Bizott­ság budapesti tagozata elnökségi ülést tart, melyen a kis- és kö­zépvállalatok helyzetéről, kama­rai képviseletének kérdéseiről ké­szített ügyvezetőségi előterjesz­tést, a társasági törvény elvi kér­déseit, kamarai állásfoglalás-ter­vezetét vitatják meg. Május 4-én 10.00 órakor (033. sz. terem) közös elnökségi ülését tartja a spanyol tagozat. Az ülés napi­rendjén az elmúlt időszak kama­rai tevékenységének értékelése, a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok kérdései szerepelnek. Tájékoztatást ad: Teschler Má­tyás a hévízi-tavat nem csak a bauxitbányászat fenyegeti A Magyar Alumínium Tröszt sajtótájékoztatója Nem gyakori dolog, hogy a MÁT vezetése sajtótájékoztatóra hatá­rozza el magát, de a sűrűsödő vi­ták miatt most mégis szükségesnek látta ezt a lépést — kezdte tegna­pi tájékoztatóját Dózsa Lajos, a tröszt vezérigazgatója. Meglepő — vélte —, hogy nem a problémák csúcspontján, 1983-ban volt han­gos a sajtó a bauxitbányászat túl­zott vízemelése folytán csökkenő hévízi melegvízhozam miatt, ha­nem öt évvel később, amikor már a javulás jelei tapasztalhatók. A körvonalazódó kompromisszumos megállapodás értelmében a néhány évvel ezelőtti percenkénti 300 köb­méteres rekordról, 1990-ig a jelen­legi 240 köbméteres, 1993-ig 220 köbméteres, azt követően 60 köb­méteres szinten tartják a percen­kénti vízemelést. Ez utóbbira már ma is szükség van Ajka és a bala­toni regionális rendszer ivóvíz­­ellátásra. A karsztvízszint süllyesztésére — mint ismeretes — azért van szükség, mert bauxitvagyonunk jó része a természetes vízszint alatt helyezkedik el. Mintegy 10 millió tonnára becsülhető Nyírád térségé­ben az a vagyon, amely a még megengedhetőnek tartott vízszint­­süllyesztés nívója alatt helyezke­dik el, ennek bányászatáról a tröszt lemondani kényszerült. Az említett vízemelések mellett Nyí­rád térségéből még 4 millió ton­nát lehet kibányászni három lelő­helyről. Ennek a feltétele: minden érdekelttel sikerüljön megállapod­ni, hogy a Hévízi-tó forrásának a hozama 1990-ig várhatóan alig emelkedik másodpercenként 300 liter fölé. Az egészségügyi szakér­tők szerint ennyi minimálisan szükséges ahhoz, hogy a tó meg­őrizze gyógyító hatását. (Abban még nincs megállapodás, hogy a hozam egy év átlagában nem csök­kenhet a limit alá, vagy pedig egyetlen napon sem, márpedig ez a bányászati vízemelések szem­pontjából elég lényeges.) 1993 után azért van lehetőség a bányászati vízemelések csökkenté­sére, mert megkezdik az 5,7 mil­lió tonnás ipari vagyonnal rendel­kező csabpusztai lelőhely kiakná­zását, ez pedig a nyírádi bányák­nál magasabban van. Az átállás a trösztnek is érdeke, hiszen ma 1 tonna bauxit felszínre hozatala kb. 1000 forintba kerül, amiből 380 forint a vízemelés költsége, a bányák villamosenergia-f­elhaszná­lásának pedig a háromnegyedét a vízemelés viszi el. A sajtótájékoztatónak természe­tesen nem volt feladata, hogy rész­letes gazdasági elemzésekkel ösz­­szevesse a vízháztartás egyensúlyá­nak megbomlásából, a Hévízi-tó terápiás értékének csökkenéséből, illetve a bauxitbányászat visszafo­gása esetén az importköltségek nö­vekedéséből eredő károkat. A víz értékelésének módszerei egyébként sem annyira kiforrottak, mint az ércekéi. Annyit megtudtunk a tá­jékoztatón, hogy 1 tonna bauxit ma tonnánként 20—30 dollárért szerezhető be külföldről, s a szál­lítási költség nagyjából ugyanekko­ra. Ez nem elméleti számítás, pró­baképpen éppen most van úton egy 40 ezer tonnás szállítmány Guineából. A MÁT tavalyi export­ja 180 millió dollár, idén több mint 200 milliót vár. Ez jóval több tehát, mint amekkora importra ak­kor lenne szükség, ha a 3 millió tonnás bauxittermelésünknek meg­felelő mennyiséget teljes egészében importálnánk. Figyelembe kell venni azonban ennek az el nem végzett összeve­tésnek a során, hogy a bauxitból gyártott timföld jó részét a Szov­­jetunióba szállítjuk alumíniumért cserébe. Nyilvánvalóan nem javí­taná az üzlet gazdaságosságát, ha növelnénk annak tőkésimport-tar­­talmát. A cserearányok egyébként is romlottak, hiszen az előző terv­időszakban még 2, a mostaniban 2,57 tonna timföldet kell szállíta­nunk 1 tonna alumínium fejében. Ezek az arányok tovább romolhat­nak 1990 után. A MÁT tájékozta­tója alapján talán nem teljesen ireális abban bízni, hogy legalább a hazai bányászat okozta környe­zeti károk mérsékelhetők. Reális kockázatot vállaltunk a korábbi 5—10 év tapasztalatai alapján — mondta Dózsa Lajos , amióta a MÁT egyáltalán felfi­gyelt a hévízi problémára. Tény azonban, hogy maradt kockázat Nem tudni, továbbra is változat­lan hőmérsékletű marad-e a krá­terforrás avagy a karsztvízháztar­tás megbomlása netán a vízhőmér­séklet csökkenését idézi elő. A MÁT mindenesetre bizakodó. Szükséges lenne azonban — vélik a trösztnél —, hogy a többi ér­dekelt is szigorúan tartsa meg az előírásokat. A vízjogi engedélyben szereplő 44 köbméterrel szemben ugyanis nyaranta nem ritkán 60 köbméter fölé emelkedik a helyi, tókörnyéki gyógykutak vízkivétele, s ez közvetlenül apasztja a tófor­rás hozamát. A víz hőmérsékletét pedig talán a hozamcsökkenésnél is jobban lehűtötte, hogy kivágták, illetve ritkították a tó környéki védőerdőt — mint ismeretes, erre a területre adott ki, majd vont vissza­­egy bár nyitására szóló en­gedélyt a helyi tanács. Sz. G. 3

Next