Világosság, 1962. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1962 / 7-8. szám - Somogyi Zoltán: Feuerbach ateizmusa és a marxista valláskritika
hanem csupán az uralkodó osztály érdekében kifejtett funkcióját — ezt is csak felszínesen, hisz e funkciónak is mélyebben van a gyökere: a vallás össztársadalmi meghatározottságában. Nem a vallásnak az uralkodó osztályok érdekeivel való közvetlen összefüggéséből kell tehát kiindulni — ellenkezőleg, annak a lehetőségét, hogy az uralkodó osztály a maga érdekében kihasználja a vallást, az osztálytársadalom anyagi struktúrájában kell keresni, hiszen maga a vallás is csak ezen struktúra fantasztikus, feje tetejére állított tükörképe. Hasonlóan vagyunk itt is, mint az állam esetén, ahol annak a lehetősége, hogy a függetlenített közhatalmat az uralkodó osztály saját erőszakszervévé változtassa, szintén az osztálytársadalom struktúrájában gyökerezik : ennek a struktúrának a függetlenített közhatalom, mint politikai hatalom csak feje tetejére állított tükörképe. Ahogy itt — a politikai szféra viszonylagos önállósága miatt — az a látszat, mintha a jogi és politikai viszonyok szabályoznák a gazdasági élet mozgását, holott ennek lényegében a fordítottja történik, úgy amott is csak látszat az, hogy a vallási tudat szabályozza az ember földi viszonyait, hogy az osztályelnyomást vallásos tudata miatt fogadja el a dolgozó tömeg. Ugyanakkor azonban itt sem lehet tagadni a vallási eszmék viszonylagos önállóságát, és az emberek gyakorlati cselekvésére való visszahatását. Amikor tehát leleplezzük azt, hogy a kizsákmányolók felhasználják a vallást a dolgozó tömegek kordában tartására, még nem közvetlenül a vallásos tudat megszüntetéséért, hanem csak az anyagi létre való — számunkra nem kívánatos — visszahatása ellen harcolunk. Ez az ateizmus — látva a vallásnak az uralkodó osztály által való felhasználását — fel akarja szabadítani az embert a vallásos tudatból következő kötöttségek alól, a kiszolgáltatottság, a lényegnélküliség érzésétől, de megáll ennél az elméleti felszabadításnál s mivel csak külsődlegesen értelmezte az osztályelnyomás és a vallás kapcsolatát, az emberi öntudatra gyakorolt hatása is csak külsődleges. Marx a kommunizmus elméleti filozófiai megalapozása során ebben az értelemben állapítja meg : „Az ateizmusnak, mint a lényegnélküliség tagadásának nincs többé értelme, mert az ateizmus istennek egyfajta tagadása, és ezzel a tagadással tételezi az ember a létezést is. A szocializmusnak, mint szocializmusnak azonban már nincs szüksége erre a közvetítésre ... A szocializmus az ember pozitív és már nem a vallás megszüntetésének közvetítésével létrejött öntudata . . .”8 „A kommunizmus eszméje már az ateizmussal kezdődik (Owen), de az ateizmus mindenekelőtt még attól van a legmesszebb, hogy kommunizmus legyen, mint ahogyan az említett ateizmus főleg még absztrakció"A 2. A vallás lényegének sajátos megközelítése Feuerbachnál De a XVIII. századi francia ateizmus és a marxi álláspont között ott áll Feuerbach valláselmélete. Ennek elemzése egy eddig hiányzó láncszemet pótol ateista propagandánkban : annak megértetését szolgálja, hogy a marxi valláskritika álláspontja nem közvetlenül, hanem csak magasabb fokon — a feuerbachi antitézis elméleti leküzdésével — jelent visszatérést a francia ateizmus gyakorlatiságához, harcos, politikus szelleméhez, annak megértetése, hogy ez a visszatérés ugyanakkor lényeges gazdagodás is. A francia ateizmussal szemben Feuerbach leleplező fejtegetései csak közvetve szolgálják a politika céljait, inkább elméleti filozófia vezetnek. Ez egyrészt a klasszikus német filozófia elméleti alaposságából, másrészt a Feuerbach által képviselt német kispolgár gyakorlati-politikai tehetetlenségéből következik. Feuerbach nem a mechanikus materializmus talajáról jutott el az ateizmushoz, hanem a vallás és az idealizmus — a hegeli filozófiai idealizmus — belső kapcsolatát felismerve tért vissza a materializmushoz , s a pozitív kifejtés terjedelme és tartalmassága szempontjából nézve, materializmusa a XVIII. századi francia filozófia színvonala alatt marad. Ami ezt az utóbbit tartalmassá tette, az a mechanikai természettudományok eredményeinek beépítése volt a materialista filozófiába. Feuerbach korában ezzel szemben a mechanikus természetmagyarázat már túlhaladott volt, korának mechanikus vulgáris materialistáitól joggal határolta el magát.10 De ugyanakkor ő sem tudta a materializmust magasabb színvonalra emelni, még a természeti világra vonatkozóan sem. Számára a természet világa épp úgy csak az elvont általánosság és érzéki konkrétság végleteiben közelíthető meg, mint a társadalom világa. A francia materialistáknál a társadalomnak nevelőkre és neveltekre való felosztása zárta el végleg az utat a materialista történelemfelfogás felé, mely az embert mint a környezet gyakorlati-forradalmi átalakítása során önmagát teremtő lényt kezeli. Feuerbachnál ez az egyoldalú felfogás, mely az embert a környezet hatásaihoz képest csak passzív szerepre kárhoztatja, kiegészül: ő már az embert gyakorlati, a környezetet formáló lényként is ábrázolja. A passzív és az aktív oldal, a környezet hatása az emberre, és az ember hatása a környezetre azonban még el van szakítva egymástól. Az ember gyakorlati, aktív lényege a magánélet, az önérdek szférájába esik, ezzel szemben a közélet, a társadalmi-politikai lét szférájában az ember továbbra is a környezet, a nevelés passzív terméke marad.