Világosság, 1965. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1965 / 7-8. szám - Besse, Guy: Vallás-e a marxizmus?
388 tehetetlenségéből, aki rettegést érez az átláthatatlan természet közepette, mely bármely pillanatban megsemmisítheti. De e tehetetlenséget megsokszorozza az ember képtelensége arra, hogy ezt a helyzetet racionálisan átgondolja. ... . . Mindenféle vallás — írja Engels — csakis azoknak a külső hatalmaknak fantasztikus visszatükröződése az emberek fejében, melyek mindennapi létezésük felett uralkodnak.” De ezek az isteni rangra emelt hatalmak nemcsak a természet erői, hanem azok a hatalmak is, melyeket maga a társadalmi ember szabadított fel a történelem építése során. A társadalmi munkamegosztás, a termelőeszközök egyéni elsajátítása, az állam megjelenése, az emberi munkaerő kizsákmányolása, mindez, ami objektíve az emberek műve, csak igen későn lett a tudomány lehetséges tárgyává. Minden erő, amely az emberek egy csoportját vak akaratának alávető történelemből született meg, isteni rangra emelkedett azoknak a tudatában, amelyek ezt úgy szenvedték el, ahogy az elkerülhetetlent elszenvedjük. Így születtek meg a háború istenei és a pénz istenei, az úr istenei és a rabszolga istenei. A marxistákról és a vallásról írt könyve elején Michel Verret a mindenható isten jelzőit vizsgálgatja: „Mindenható az isten? Valóban összefoglalja mindazokat az erőket, amely az embert sújtják. Mindenütt jelenlévő? Egyetemes ? Mihelyt tehetetlenség nyilvánul meg, isten ott van. Minthogy tehetetlenség mindenütt van, isten mindenütt ott van. — Titokzatos-e isten? Ez a titok reális. Benne összegeződnek minden időpontban azok a titkok, amelyeket az ember még nem tudott a természettől, a társadalomtól, vagy önmagától elragadni. . . Isten a szívnek adja magát? Vajon az értelmiség nem specifikus megközelítési módja-e az összes, nem uralt helyzeteknek, amelyekkel szemben az aktivitás és a bírálat tehetetlen marad ? »... a vallás — mint annak a viszonyulásnak közvetlen, azaz értelemszerű formája, amelyet az emberek a felettük uralkodó idegen, természeti és társadalmi hatalmakhoz tanúsítanak — fennmaradhat, ameddig csak az emberek ilyen hatalmak uralma alatt állnak«. (Anti-Dühring.) Ahhoz, hogy isten az észnek adja magát, az szükséges, hogy az ész előbb tisztázzon néhány természeti és társadalmi rejtélyt. De ez a világosság maga isten egyik első veresége. A teológusok századok óta hiába próbálják felmenteni istent azért, hogy a gonosz létezik. Talán a történelem végül is elvégezheti ezt a tisztet. Ha a transzcendencia tápláléka az ember tehetetlensége, akkor per definitionem magában foglalja az embertelenséget. A keselyű- vagy sakálfejű egyiptomi istenek naivul bevallják kegyetlenségüket. De ez a kegyetlenség nem tükröz vissza mást, mint egy, az állati mivoltából még alig kinőtt faj nyomorúságos állapotát. Kétségtelen, hogy az istenek emberibb arculatot öltöttek, amilyen mértékben az embernek a természethez való viszonya emberibbé vált. De továbbra is rajtuk marad a bélyege azon társadalmi viszonyok barbárságának, amelyeken át e folyamat végbemegy. A keresztény isten, ez a par excellence emberies isten maga is alá van vetve a kegyetlen törvénynek . . . Isten gonosz vagy tehetetlen? Ez a kérdés gyötri azokat a hívőket, akiket nem elégít ki a titok puha párnája. De talán nem jól teszik fel a kérdést. Nem isten a kegyetlen, hanem az élet... Gyöngesége a mi gyöngeségünk . . . Hogyan is tehetne valamit isten a balszerencse ellen, ő, aki e balszerencse szülötte?”. Ám ha a vallásos magatartás rugóit meg akarjuk érteni, mégsem elegendő első indokait az ember nyomorúságában keresni. Ha a tehetetlenség és a szerencsétlenség nyers állapotában maradna, nem léteznék vallás. A vallási ideológia. Vagyis mint az értelem dimenziója, mint a szellem és a szív ereje jön létre, egy olyan történelmi tapasztalat élén, amelynek problémáit és ellentmondásait eredetileg visszatükrözi. Érthető, hogy az ember értelmi és érzelmi képességeinek a fetisizálása, ugyanakkor, amikor természetfölöttivé alakító funkcióját betölti — minthogy felidéz egy transzcendens világot — egyben kompenzáló funkciót is betölt, így pl. az első népi közösségek kereszténysége misztikus pajzsa volt azoknak a kisembereknek, akik képtelenek voltak megváltoztatni földi sorsukat. Az égi birodalom az örökkévalóságban tiltakozott a földi szenvedések miatt. A klasszikus racionalizmus, a megismerés tudományos elmélete hiányában, nem tudta megfejteni a titkát ennek az ideológiai folyamatnak, amely minden vallás éltető eleme. E racionalizmus szerint a vallás azon a területen születik meg, amelyet az ész még nem foglal el, vagy amelyet elhagyott. A vallás azért tud virágozni, mert az ész elveszett, vagy még nem jelent meg. Nem mondotta-e Goya, hogy az ész álma szörnyetegeket szül? A vallási magatartás ilyen értelmezése túlságosan egyszerű és túlságosan megnyugtató. Tévedés, hogy a vallás fantom, melyet az ész le tud győzni azért, mert ész. Ne bízzunk ebben a dilemmában: vagy az ész vagy a vallás. Ha a vallás ideológia, annak oka az, hogy mozgósítja, a maga szolgálatába állítja az észt. Ez pedig teológiát és teológusokat hoz létre. A klasszikus racionalizmus nem elemezhette azt a folyamatot, amelyben az emberi gondolkodásban élve * Engels: Anti-Dühring. Marx—Engels Művei , 20. köt. Bp. 1963. 309. old. 5 Michel Verret: Les marxistes et la religion. Párizs, 1960. 13 —3 17. old. 6 Verret idézett könyvében különösen hangsúlyozza az érzelmek szerepét a vallási élményben