Világosság, 1968. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 1. szám - Suki Béla: Egzisztencializmus és vallás: Martin Heidegger filozófiai nézetei és teológiai hatásuk
ség többé nem létezik, helyét elfoglalta a »Krisztusban testvérek« mennyei közössége.” Az exisztencializmus a kereszténységhez hasonlóan lényegében szintén egy sajátos illuzórikus kísérlet a személyiségprobléma megoldására olyan viszonyok között, amikor egyrészt az elidegenedés a kapitalista viszonyok talaján teljessé vált, másrészt, amikor a vallásos kísérlet illuzórikus volta már többé-kevésbé lelepleződött. Társadalmi és ismeretelméleti alapjait tekintve az exisztencializmus, bár igen ellentmondásosan, de lényegében érintkezik a kereszténységgel, s mintegy saját ellentétében fogva maradva, még ateista változata sem mentes valamiféle miszticizmustól. Szükségképpen ez, hiszen mindkét ideológia nagyon hasonló társadalmi és ismeretelméleti, illetve pszichikai gyökerekből táplálkozik. Ennélfogva a modern kultúra és technika világa emberének rezignált életérzéseit kifejező exisztencializmus — magában foglalva már a vallásos illúzió csődjét, a kultúrával szembeni szkepszist is — funkcióját illetően lényegileg a XX. század kiábrándult polgári értelmisége számára egy a vallásnál adekvátabb „valláspótlékot” nyújtó filozófiának tekinthető. KIERKEGAARD ÉS AZ EXISZTENCIALIZMUS KEZDETEI Az exisztencializmus kialakulásának kezdetei a XIX. század közepére nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy megalapítója, Sören Kierkegaard, olyan ellentmondásos helyzetben teremti meg filozófiáját, amelyben a polgári kultúra eléri fejlődésének csúcspontját, de egyúttal kezdenek érlelődni hanyatlásának, sőt a hanyatlás felismerésének feltételei is. Fejlődés és hanyatlás e sajátos összetalálkozását jelzi egyfelől az enciklopédikusan rendszerező hegeli filozófia, melyben a humánum a rendszer része, másfelől a hegelianizmus felbomlása, illetve a hegeli abszolút totalitással szemben ellenpólusként megjelenő nem-enciklopédikus kierkegaardi filozófia, mely egyértelműen az embert állítja központba. Ez a rendszerezésellenes tendencia a társadalmi fejlődés hanyatló szakaszaiban jelentkezik, hiszen hiányoznak a teljesség megragadásának objektív feltételei, a személyiség és társadalom egyébként is meglevő antagonizmusa különösen élessé válik, s ennélfogva erősödik a személyiség ön elvesztésének életérzése. Ilyen szituációban nyúl vissza Kierkegaard a Hegel által már megoldott kanti magánvaló-problémához, és azt „újraértelmezi”. A személyiség és isten megmentése jegyében száll szembe a hegeli racionalizmussal, amely a szubjektum—objektum végső azonosításával az abszolút tudásban oldja fel az elidegenedést, miáltal a konkrét ember is feloldódik az általánosban, a rendszerben, sőt végső fokon isten is a rációban. Ezért a hegeli filozófia úgy jelenik meg számára, mint az elidegenedés legmagasabb foka, mint olyan totalitás, mely megszünteti a személyiséget, és amely teológiai szempontból ateizmus. Fellépése bizonyos határok közt jogosult, ui. abban igaza van, hogy elveti az azonos szubjektum—objektum doktrínát, illetőleg azt a koncepciót, mely szerint az elidegenedés pusztán a tudás révén feloldható. Kritikájának e jogos mozzanatai azonban teljesen eltorzulnak, mivel ellenkező irányú misztifikációhoz jut el. Az újraértelmezett, a szubjektumba helyezett, irracionalizált kanti magánvaló segítségével abszolúttá fokozza a szubjektum és objektum viszonylagos ellentmondását, a kettő közti átmenetet megszüntetve, tagadja a világ megismerhetőségét, sőt mindent, ami az alanyiságon túl van, ami objektív, irracionális erőként tételez. Ezért az egyetlen realitásnak az ember szubjektivitását tételezi, melynek legbelsőbb lényege az exisztencia. Az exisztencia viszont, mivel az ember elszigetelten, egyedül áll a világban, csak istenben találhat támaszt. Ezen a ponton filozófiája teológiába csap át, melynek fő sajátossága az irracionalizmus. Felismeri ui. a ráció és hit szintézisére irányuló hegeli kísérlet lehetetlenségét, s erre vonatkozó kritikája általános teológiai koncepcióvá bővül. E koncepció lényege, hogy a tudományok fejlődése, az ateizmus térhódítása lehetetlenné teszi a hit észérvekkel való közvetlen védelmét, tehát csak olyan indirekt apológia az egyedül célravezető, amely a hit abszurditását magával az abszurditással bizonyítja. Másképpen szólva, ez azt jelenti, hogy isten létének legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy nincs bizonyítéka. Ebből a felfogásból már logikusan adódott az ún. „paradox kereszténység” szubjektív idealista tana, mely egyik alapvető modelljévé vált a kereszténység ún. modernista irányzatainak a XX. században. Kierkegaard jelentősége abban áll, hogy mind teológiai, mind filozófiai koncepciójához olyan korban jutott el, amikor éppen csak kialakulóban voltak az általa anticipált fejlődés elemei. Ezért hatása a XIX. században nem volt jelentős, igazi reneszánsza, mind filozófiai, mind teológiai vonatkozásban, csak a XX. században következett be. HEIDEGGER FILOZÓFIAI ALAPVETÉSE A modern exisztencializmus kialakulása és első fejlődési szakasza a két világháború közötti periódusra esik, amikor is általánossá válnak létrejöttének objektív feltételeit meghatározó válságtünetek. Közvetlen elméleti forrásainak a már említett kierkegaardi filozófián kívül a századforduló után kibontakozó életfilozófiát és a fenomenológiát tekinthetjük. Az életfilozófia első képviselői (Dilthey, Simmel stb.) a századforduló után egyre ingatagabbnak tűnő objektív külvilággal szemben az „élet” (Leben) stabilitá