Világosság, 1968. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)

1968 / 1. szám - Suki Béla: Egzisztencializmus és vallás: Martin Heidegger filozófiai nézetei és teológiai hatásuk

ség többé nem létezik, helyét elfoglalta a »Krisztusban testvérek« mennyei közössége.”­ Az exisztencializmus a kereszténységhez hasonlóan lényegében szintén egy sajátos illuzórikus kísérlet a személyiségprobléma megoldására olyan viszonyok kö­zött, amikor egyrészt az elidegenedés a kapitalista vi­szonyok talaján teljessé vált, másrészt, amikor a val­lásos kísérlet illuzórikus volta már többé-kevésbé le­lepleződött. Társadalmi és ismeretelméleti alapjait tekintve az exisztencializmus, bár igen ellentmondá­sosan, de lényegében érintkezik a kereszténységgel, s mintegy saját ellentétében fogva maradva, még ateis­ta változata sem mentes valamiféle miszticizmustól. Szükségképpen­ ez, hiszen mindkét ideológia nagyon hasonló társadalmi és ismeretelméleti, illetve pszichi­kai gyökerekből táplálkozik. Ennélfogva a modern kultúra és technika világa emberének rezignált élet­érzéseit kifejező exisztencializmus — magában fog­lalva már a vallásos illúzió csődjét, a kultúrával szem­beni szkepszist is — funkcióját illetően lényegileg a XX. század kiábrándult polgári értelmisége számára egy a vallásnál adekvátabb „valláspótlékot” nyújtó filo­zófiának tekinthető. KIERKEGAARD ÉS AZ EXISZTENCIALIZMUS KEZDETEI Az exisztencializmus kialakulásának kezdetei a XIX. század közepére nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy megalapítója, Sören Kierkegaard, olyan ellentmondá­sos helyzetben teremti meg filozófiáját, amelyben a polgári kultúra eléri fejlődésének csúcspontját, de egyúttal kezdenek érlelődni hanyatlásának, sőt a ha­nyatlás felismerésének feltételei is. Fejlődés és ha­nyatlás e sajátos összetalálkozását jelzi egyfelől az enciklopédikusan rendszerező hegeli filozófia, melyben a humánum a rendszer része, másfelől a hegelianizmus felbomlása, illetve a hegeli abszolút totalitással szem­ben ellenpólusként megjelenő nem-enciklopédikus kierkegaardi filozófia, mely egyértelműen az embert állítja központba. Ez a rendszerezésellenes tendencia a társadalmi fejlődés hanyatló szakaszaiban jelentke­zik, hiszen hiányoznak a teljesség megragadásának objektív feltételei, a személyiség és társadalom egyéb­ként is meglevő antagonizmusa különösen élessé válik, s ennélfogva erősödik a személyiség ön elvesztésének életérzése. Ilyen szituációban nyúl vissza Kierkegaard a Hegel által már megoldott kanti magánvaló-problémához, és azt „újraértelmezi”. A személyiség és isten megmen­tése jegyében száll szembe a hegeli racionalizmussal, amely a szubjektum—objektum végső azonosításával az abszolút tudásban oldja fel az elidegenedést, miál­tal a konkrét ember is feloldódik az általánosban, a rendszerben, sőt végső fokon isten is a rációban.­­ Ezért a hegeli filozófia úgy jelenik meg számára, mint az elidegenedés legmagasabb foka, mint olyan totalitás, mely megszünteti a személyiséget, és amely teológiai szempontból ateizmus. Fellépése bizonyos határok közt jogosult, ui. abban igaza van, hogy el­veti az azonos szubjektum—objektum doktrínát, il­letőleg azt a koncepciót, mely szerint az elidegenedés pusztán a tudás révén feloldható. Kritikájának e jogos mozzanatai azonban teljesen el­torzulnak, mivel ellenkező irányú misztifikációhoz jut el. Az újraértelmezett, a szubjektumba helyezett, ir­­racionalizált kanti magánvaló segítségével abszolúttá fokozza a szubjektum és objektum viszonylagos ellent­mondását, a kettő közti átmenetet megszüntetve, ta­gadja a világ megismerhetőségét, sőt mindent, ami az alanyiságon túl van, ami objektív, irracionális erő­ként tételez. Ezért az egyetlen realitásnak az ember szubjektivitását tételezi, melynek legbelsőbb lényege az exisztencia. Az exisztencia viszont, mivel az ember el­szigetelten, egyedül áll a világban, csak istenben talál­hat támaszt. Ezen a ponton filozófiája teológiába csap át, melynek fő sajátossága az irracionalizmus. Felismeri ui. a ráció és hit szintézisére irányuló hegeli kísérlet lehe­tetlenségét, s erre vonatkozó kritikája általános teo­lógiai koncepcióvá bővül. E koncepció lényege, hogy a tudományok fejlődése, az ateizmus térhódítása le­hetetlenné teszi a hit észérvekkel való közvetlen vé­delmét, tehát csak olyan indirekt apológia az egyedül célravezető, amely a hit abszurditását magával az ab­szurditással bizonyítja. Másképpen szólva, ez azt je­lenti, hogy isten létének legfőbb bizonyítéka éppen az, hogy nincs bizonyítéka. Ebből a felfogásból már logi­kusan adódott az ún. „paradox kereszténység” szub­jektív idealista tana, mely egyik alapvető modelljévé vált a kereszténység ún. modernista irányzatainak a XX. században. Kierkegaard jelentősége abban áll, hogy mind teológiai, mind filozófiai koncepciójához olyan korban jutott el, amikor éppen csak kialakulóban voltak az általa anticipált fejlődés elemei. Ezért hatása a XIX. században nem volt jelentős, igazi reneszán­sza, mind filozófiai, mind teológiai vonatkozásban, csak a XX. században következett be. HEIDEGGER FILOZÓFIAI ALAPVETÉSE A modern exisztencializmus kialakulása és első fejlő­dési szakasza a két világháború közötti periódusra esik, amikor is általánossá válnak létrejöttének objek­tív feltételeit meghatározó válságtünetek. Közvet­len elméleti forrásainak a már említett kierkegaardi filozófián kívül a századforduló után kibontakozó életfilozófiát és a fenomenológiát tekinthetjük. Az életfilozófia első képviselői (Dilthey, Simmel stb.) a századforduló után egyre ingatagabbnak tűnő ob­jektív külvilággal szemben az „élet” (Leben) stabilitá­

Next