Világosság, 1968. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)
1968 / 7. szám - Lukács József: A párbeszéd nem öncél: A marxisták és a keresztények genfi dialógusáról
Osztályharc és társadalmi forradalom Az eszmecsere tisztázni kívánta a kereszténység elvi álláspontját a forradalom és az osztályharc kérdéseivel kapcsolatban; e kérdések interpretációjában azonban jelentős különbségek is mutatkoztak a részt vevő keresztények és a marxisták között. A polémia kiindulópontján egyetértettünk. A technikai és gazdasági haladás természetesen nemcsak hogy nem tekinthető emberellenes tendenciák kiindulópontjának, de minden igazi progresszió alapvető feltétele, ugyanakkor azonban természetesen egymagában nem elégséges a társadalmi viszonyok humanizációjához. Sőt: bizonyos körülmények közt, a neokapitalista „fogyasztói társadalomban” a gazdaság fejlődése az emberek manipulációjának alapján az elidegenedés konzerválásának eszközévé válhat. Másfelől, a harmadik világban — ahogyan erre Julio de Santa Ana, uruguayi teológus rámutatott — nincs igazi gazdasági fejlődés: a népek többségének elmaradottsága nemhogy csökkenne, de nő a vezető imperialista országokhoz képest. Ahhoz, hogy ez az elmaradottság megszűnjék (s éppígy: ahhoz, hogy a technika, a jólét fejlődése Nyugaton az élet humanizálásához vezessen), a fennálló struktúrák gyökeres megváltoztatására van szükség. A forradalmi változásnak ezt az elkerülhetetlen voltát nemcsak a marxisták hangoztatták, ezt szögezte le előadásában az indiai (Kerala állambeli) orthodox teológus, Paul Verghese, a francia katolikus pap, Paul Blanquart, az olasz szaléziánus, Giulio Girardi, a spanyol katolikus teológus, José Gonzalez Ruiz s a vita francia protestáns szervezője, Georges Casalis is. Forradalmi átalakulásra van szükség, és ebben egyetértett a többség az egyiptomi Abdel Matekkal — ez nem redukálható a technikai forradalomra, ahogyan nem torzulhat romantikus forradalommá sem. Ezen a ponton természetesen fel kellett merülnie annak a kérdésnek, hogyan lehet a keresztény felebaráti szeretet elvi alapján elfogadni a forradalomba torkolló osztályharc elkerülhetetlenségét. A válaszok sokfélék, de alapjában pozitívek voltak. A forradalomnak új értékrendszert kell a profit elve helyébe teremtenie, hangsúlyozta az argentínai Neffa, és a részvevők nagy többsége helyesléssel fogadta Santa Anának azt a megfogalmazását is, hogy a mai tőkés világ struktúráiban erőszak, a kisebbség terrorja testesül meg, hangsúlyozván, hogy ez ellen az erőszak ellen jogosult szükség esetén a tömegek erőszakos cselekvését is latba vetni. A keresztényeknek is — fejtegette Ruiz vagy a svájci André Trocmé — különbséget kell tenniük az elnyomók és az elnyomottak által alkalmazott erőszak között, és keresztényként — mondották — csak ezt az utóbbit támogathatják. Ruiz egyébként külön aláhúzta ennek az álláspontnak a jelentőségét, amikor azt fejtegette: a kereszténységnek „a forradalom misztikájává” kell válnia. Tagadta, hogy a történelemben az emberekkel szemben holmi „isteni erőszak” érvényesülne. Ellenkezőleg: éppen a bűn kollektív volta jelenik meg bizonyos társadalmi struktúrákban, amelyekkel szemben a forradalomnak új viszonyokat kell hoznia. E tekintetben az emberi erőszak nagyon is konkrét valóságaként támadta meg a spanyol falangizmus rendszerét, „a spanyol nép ellen folytatott harmincéves polgárháborúban testet öltött erőszak rendszerét”, amelyet „szégyenletes módon” a spanyol katolikus hierarchia is támogat. A polgárháborút — mondotta — be kell fejezni végre, de forradalmi erőkifejtés nélkül ez aligha lesz lehetséges. Ruiz tehát — a résztvevők rokonszenvétől kísérve — síkra szállt a spanyol katolikusok és kommunisták közös harcából kibontakozó társadalmi megújulásért. Elméleti tekintetben azonban bizonyos fokig önmagával is ellentétbe került, amikor istent a világi erőszakstruktúrákkal szemben is „deus absconditus”-ként (rejtőző istenként) jellemezte, s ugyanakkor azt igyekezett bizonyítani, hogy az evangélium igazi szelleme a harc szelleme. Jézus — idézte — nem azért jött, hogy békességet hozzon, hanem hogy kardot, azért jött, hogy szembeállítsa a fiút az apával, azért, hogy kihajtsa a kufárokat a templomból stb. A forradalomnak ezzel az exegézisével a keresztény részvevők két irányból is vitáztak. Szembeszálltak vele azok, akik — mint a libanoni orthodox Khodr — arra hivatkoztak, hogy az Újszövetségből a fentieknek ellentmondó helyek is idézhetők volnának (a szolgaság apológiája Pál leveleiben, a császári hatalom iránti lojalitás helyeslése stb.). De polemizáltak Ruizzal olyan keresztények is, akik helyeselték ugyan a keresztények forradalmi magatartásának követelményét, ám nem értettek egyet azzal, hogy ezt a magatartást „a forradalom teológiájának” különböző változataival indokolják. Nem az a feladat, hogy a kereszténységet interpretáljuk forradalmi tanításként, hanem hogy segítsük a keresztényeket forradalmárokká válni — hangsúlyozta Nagy Gyula. Nem elégséges — és talán nem is szükséges — a forradalom teológiája, forradalmi cselekvésre van szükség, mondotta Santa Ana. A keresztény legyen szolidáris a forradalmi erőszakkal, anélkül, hogy elméletileg azt képviselné — ez volt Casalis álláspontja. Ennek az álláspontnak teológiai-filozófiai konzekvenciáit csak kevesen fejtették ki alaposabban. A legérdekesebb — ha extrém voltában talán nem is a leginkább jellemző — koncepciót Verghese ismertette. Az indiai teológus számos vonatkozásban bírálta a keresztény teológia mai alapelveit, amelyek szerinte nem a kereszténység eredeti eszméiből, hanem Augus 387 25* .