Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 7. szám - Vidrányi Katalin: Válogatott hagyományok: Adalékok a katolikus válságteológia képéhez
benézzenek a valóságos világgal. Paul Tillich, a XX. sz.-i protestáns teológia egyik legjelentősebb és legpozitívabb személyisége a vallásosság e krízisét (immár a társadalom krízisének kontextusában tekintve) így fogalmazta meg: „Az emberek dolgokká válnak, eleven lények mechanizmusokká lesznek, a gondolkodás általános képzetekkel pótolja az egyénekkel való találkozást. Az emberek a kiszámítás és manipuláció tárgyaivá tevődnek, tudományos kutatásokat és kísérleteket végeznek rajtuk, immár eszközök csupán, nem pedig célok. Az én-te kapcsolat, a személyes találkozás ily módon elveszett. Isten maga morális ideállá vagy filozófiai fogalommá lett, vagy olyan lénynyé, melynek létezését vagy nem-létezését bizonyítani akarják. Egy olyan Isten azonban, mely ilyen értelemben tárggyá vált, nem Isten.” A katolikus filozófia helyzete a XX. században A katolicizmus számára a krízisszituáció egyben a meglevő metafizikai rendszer radikális revíziójának égető sürgősségét (következésképpen a kortársi laikus filozófiákkal való konfrontáció szükségességét is) jelentette. Az isten-világ-ember triász tagjait át kellett értelmezni, hagyományos viszonyuk helyett más relációkat kellett keresni — olyanokat, melyek a XX. sz. teoretikus közegében nem menthetetlenül anakronisztikusak, s melyek valamilyen módon megmagyarázhatják ezt a világot, s valamilyen értelmet adhatnak az ember e világban való létének. (Természetesen a metafizika átalakításának csak egyik oldala az apologetikus funkció, a vallásos gondolkodók maguk is benne élnek e megmagyarázandó világban, a megoldandó kérdések tehát az ő számukra is nagyon eleven problémákat jelentenek; a hagyományos rendszer kiürülését nemcsak azon érzik, hogy egyre kevesebbek számára ad világképet, hanem közvetlenül, saját teoretikus bőrükön is, ti., hogy nekik sem ad.) Ez az önújraértelmezési kísérlet —■ bár bizonyos fő vonalai az elmúlt évtizedekben már kialakultak — napjainkban is tart. Egyik oldala az újkori filozófiákkal való párbeszéd, azok egyes elemeinek asszimilálása, másik oldala (mivel a „philosophia perennis” igénye megmaradt) az új elemek és a hagyomány közötti összhang vagy legalábbis összeférhetőségi viszony kimutatása. Ebből viszont az következik, hogy amennyiben a jogfolytonosságot demonstrálni akarják, a tradíció azon elemeihez kell visszanyúlniuk, melyek a legalkalmasabbnak látszanak bizonyos új kérdésfeltevések és új megoldási javaslatok legitimálására. Második kérdésünk tehát: Mi a tradíció ? Amennyiben a hagyományt elsődlegesen nem hittük 388dományi értelemben, tehát mint a Szentírás és az egyházi tanító hivatal melletti harmadik instanciát, hanem mint filozófiai-metafizikai tradíciót tekintjük, a tamási metafizikai rendszer az, mely a „philosophia perennis” alapjaként leginkább kötelező regulatív elvet jelent az újkori katolikus metafizika számára. A többé-kevésbé kötelező tradíció e fogalmával szembeállítva nem kötelező vagy hipotetikus tradíciónak nevezhetjük a patrisztikus örökséget és a Tamást megelőző skolasztikát. (Szükségképpen hagyományként jelentkezik továbbá a tomizmus maga, mind az ún. Tridentinum előtti alakjában — Caietanus etc. —, mind a Tridentinum utáni formációk — tehát a domonkosok „ortodox tomizmusa” és a Suarez nevével fémjelezhető, sok tekintetben módosult rendszer — képében. E hagyomány XX. sz.-i sorsára a későbbiekben térünk ki. (E tradíció mármost a legkülönbözőbb szempontok szerint osztályozható. Beszélhetünk elsődlegesen metafizikai és elsődlegesen teologizáló áramlatokról, racionalistákról és misztikusokról; a patrisztikában distinkcionálni lehet a görög és latin szárny szétválása szerint, s végül lehetséges és szokásos a platonikus-neoplatonikus ill. arisztoteliánus örökség megkülönböztetése (ez utóbbi a XII. századtól, tehát az európai filozófiai élet tényleges kezdetétől fogva releváns, s mint utóbb látni fogjuk, a XX. sz.-i katolikus filozófiatörténetben különös élességgel vetődik fel Aquinói apropójából). Mert ugyan a felosztások mindegyikének (s ráadásul még nem egy princípium divisionis lehetséges, hiszen az immanens teológiai szempontú különbségtételeket itt figyelmen kívül hagytuk) megvan a létjogosultsága, sőt, sok tekintetben a szükségessége is, abszolutizálásukkal sem megyünk sokra. Hiszen a neoplatonizmus például ismeri és tiszteli Arisztotelészt (a logikában végig őt követi — l. pl. Boethius vagy a XII. sz.-i chartresi iskola), némely képviselője nagyon sokat átvesz a sztoicizmusból (Euagrios és Maximos Confessor pl. a sztoikus tudományfelosztást — etika, természetfilozófia, teológia), s jelen van továbbá a gnózis hatása is (itt elég Origenesre utalnunk). Ugyanakkor Arisztotelészt a középkor (az Organon kivételével) a többé-kevésbé neoplatonizáló arab kommentárirodalom kíséretével és akceptálásával ismerte meg, viszont hosszú időn keresztül az ő művének tartották a Prokloszból kivonatolt Liber de Causis-t, Platonnak * Tillich, Gesammelte Werke VIII. 297. o. — Itt azzal a sajátos paradoxonnal találkozunk, hogy a teológus a vallási elidegenülés bizonyos jelenségeinek megszűnését tekinti tulajdonképpeni elidegenülésnek, s ez irányítja rá figyelmét a XX. sz-i kapitalista társadalom tényleges bajaira és elidegenülési jelenségeire. Tillich maga mindenesetre nagyon becsületesen levonta az evilági konzekvenciákat is, mint a német Religiöser Sozialismus mozgalom vezéralakja. Ugyane konfrontációs mutatis mutandis — a protestantizmusban is megtörténik, ennek ismertetése azonban túllépné adott témánk kereteit, a kérdéshez hasznos adalékokat talál az olvasó a Világosság 1969. 8/9-es, a mai protestantizmussal foglalkozó számában. Itt természetesen főként a neoskolasztikára gondolunk; az a tény, hogy elsősorban ez az irányzat igyekszik átfogó filozófiai világmagyarázatot adni, valamelyest igazolja leegyszerűsítésünket.