Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1971 / 7. szám - Vidrányi Katalin: Válogatott hagyományok: Adalékok a katolikus válságteológia képéhez

benézzenek a valóságos világgal. Paul Tillich, a XX. sz.-i protestáns teológia egyik legjelentősebb és leg­pozitívabb személyisége a vallásosság e krízisét (im­már a társadalom krízisének kontextusában tekintve) így fogalmazta meg: „Az emberek dolgokká válnak, eleven lények mechanizmusokká lesznek, a gondolko­dás általános képzetekkel pótolja az egyénekkel való találkozást. Az emberek a kiszámítás és manipuláció tárgyaivá tevődnek, tudományos kutatásokat és kí­sérleteket végeznek rajtuk, immár eszközök csupán, nem pedig célok. Az én-te kapcsolat, a személyes ta­lálkozás ily módon elveszett. Isten maga morális ide­állá vagy filozófiai fogalommá lett, vagy olyan lény­­nyé, melynek létezését vagy nem-létezését bizonyí­tani akarják. Egy olyan Isten azonban, mely ilyen értelemben tárggyá vált, nem Isten.”­ A katolikus filozófia helyzete a XX. században A katolicizmus számára a krízisszituáció egyben a meglevő metafizikai rendszer radikális revíziójának égető sürgősségét (következésképpen a kortársi laikus filozófiákkal való konfrontáció szükségességét is) jelentette.­ Az isten-világ-ember triász tagjait át kellett értel­mezni, hagyományos viszonyuk helyett más reláció­kat kellett keresni —­ olyanokat, melyek a XX. sz. teoretikus közegében nem menthetetlenül anakro­nisztikusak, s melyek valamilyen módon megmagya­rázhatják ezt a világot, s valamilyen értelmet adhat­nak az ember e világban való létének. (Természetesen a metafizika átalakításának csak egyik oldala az apo­­logetikus funkció, a vallásos gondolkodók maguk is benne élnek e megmagyarázandó világban, a megol­dandó kérdések tehát az ő számukra is nagyon eleven problémákat jelentenek; a hagyományos rendszer kiürülését nemcsak azon érzik, hogy egyre kevesebbek számára ad világképet, hanem közvetlenül, saját teo­retikus bőrükön is, ti., hogy nekik sem ad.) Ez az önújraértelmezési kísérlet —■ bár bizonyos fő vonalai az elmúlt évtizedekben már kialakultak — napjainkban is tart. Egyik oldala az újkori filozófiák­kal való párbeszéd, azok egyes elemeinek asszimilá­­lása, másik oldala (mivel a „philosophia perennis” igénye megmaradt) az új elemek és a hagyomány kö­zötti összhang vagy legalábbis összeférhetőségi vi­szony kimutatása. Ebből viszont az következik, hogy amennyiben a jogfolytonosságot demonstrálni akar­ják, a tradíció azon elemeihez kell visszanyúlniuk, melyek a legalkalmasabbnak látszanak bizonyos új kérdésfeltevések és új megoldási javaslatok legitimá­lására. Második kérdésünk tehát: Mi a tradíció ? Amennyiben a hagyományt elsődlegesen nem hittük 388­dományi értelemben, tehát mint a Szentírás és az egy­házi tanító hivatal melletti harmadik instanciát, ha­nem mint filozófiai-metafizikai tradíciót tekintjük, a tamási metafizikai rendszer az, mely a „philosophia perennis” alapjaként leginkább kötelező regulatív elvet jelent az újkori katolikus metafizika számára.­ A többé-kevésbé kötelező tradíció e fogalmával szem­beállítva nem­ kötelező vagy hipotetikus tradíciónak nevezhetjük a patrisztikus örökséget és a Tamást megelőző skolasztikát. (Szükségképpen hagyomány­ként jelentkezik továbbá a tomizmus maga, mind az ún. Tridentinum előtti alakjában — Caietanus etc. —, mind a Tridentinum utáni formációk —­ tehát a do­monkosok „ortodox tomizmusa” és a Suarez nevével fémjelezhető, sok tekintetben módosult rendszer — képében. E hagyomány XX. sz.-i sorsára a későbbi­ekben térünk ki. (E tradíció mármost a legkülönbö­zőbb szempontok szerint osztályozható. Beszélhetünk elsődlegesen metafizikai és elsődlegesen teologizáló áramlatokról, racionalistákról és misztikusokról; a patrisztikában distinkcionálni lehet a görög és latin szárny szétválása szerint, s végül lehetséges és szoká­sos a platonikus-neoplatonikus ill. arisztoteliánus örökség megkülönböztetése (ez utóbbi a XII. szá­zadtól, tehát az európai filozófiai élet tényleges kez­detétől fogva releváns, s mint utóbb látni fogjuk, a XX. sz.-i katolikus filozófiatörténetben különös éles­séggel vetődik fel Aquinói apropójából). Mert ugyan a felosztások mindegyikének (s ráadásul még nem egy princípium divisionis lehetséges, hiszen az immanens teológiai szempontú különbségtételeket itt figyelmen kívül hagytuk) megvan a létjogosultsága, sőt, sok tekintetben a szükségessége is, abszolutizálásukkal sem megyünk sokra. Hiszen a neoplatonizmus pél­dául ismeri és tiszteli Arisztotelészt (a logikában vé­gig őt követi — l. pl. Boethius vagy a XII. sz.-i char­­tresi iskola), némely képviselője nagyon sokat átvesz a sztoicizmusból (Euagrios és Maximos Confessor pl. a sztoikus tudományfelosztást — etika, természet­­filozófia, teológia), s jelen van továbbá a gnózis ha­tása is (itt elég Origenesre utalnunk­). Ugyanakkor Arisztotelészt a középkor (az Organon kivételével) a többé-kevésbé neoplatonizáló arab kommentár­­irodalom kíséretével és akceptálásával ismerte meg, viszont hosszú időn keresztül az ő művének tartották a Prokloszból kivonatolt Liber de Causis-t, Platonnak * Tillich, Gesammelte Werke VIII. 297. o. — Itt azzal a sajátos para­doxonnal találkozunk, hogy a teológus a vallási elidegenülés bizonyos jelenségeinek megszűnését tekinti tulajdonképpeni elidegenülésnek, s ez irányítja rá figyelmét a XX. sz-i kapitalista társadalom tényleges bajaira és elidegenülési jelenségeire. Tillich maga mindenesetre nagyon becsületesen levonta az evilági konzekvenciákat is, mint a német Reli­giöser Sozialismus mozgalom vezéralakja.­­ Ugyane konfrontáció­s mutatis mutandis — a protestantizmusban is megtörténik, ennek ismertetése azonban túllépné adott témánk kereteit, a kérdéshez hasznos adalékokat talál az olvasó a Világosság 1969. 8/9-es, a mai protestantizmussal foglalkozó számában.­­ Itt természetesen főként a neoskolasztikára gondolunk; az a tény, hogy elsősorban ez az irányzat igyekszik átfogó filozófiai világmagya­rázatot adni, valamelyest igazolja leegyszerűsítésünket.

Next