Világosság, 1972. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1972 / 7. szám - Hársing László: A tudományos viták stratégiájáról
gondolnunk, hanem a technika olyan minőségi változására, amelyet döntően a tudomány váltott ki. Továbbiakban csak a tudományos forradalmakat kísérő és azoknak mintegy pragmatikai keretét alkotó vitákkal foglalkozunk. Más szóval, az új tudományos elméletek megvitatásának általános elveit tesszük vizsgálat tárgyává. Ezeknek összességét nevezzük a tudományos vita stratégiájának. E stratégiát ismeretelméleti, logikai szempontok és a tudományos megismerés sajátszerűségéből fakadó metodológiai megfontolások alkotják. A tudományos viták, ha helyes stratégiai elvek alkotják hátterüket, serkentik a tudomány fejlődését. Új eszmék kibontakozását segítik elő, hozzájárulnak a meglevő koncepciók megismeréséhez és reális értékeléséhez. Ellenkező esetben gátolhatják, visszavethetik a tudomány fejlődését. A tudomány fejlődése szempontjából tehát nem közömbös a tudományos viták jellege. Mielőtt azonban a tudományos vitákkal kapcsolatos stratégiai megfontolásokra rátérnénk, a tudományos vitát mint a tudományos megismerés egy sajátos formáját kell vizsgálat tárgyává tennünk. A TUDOMÁNYOS VITA MINT A MEGISMERÉS SAJÁTOS FORMÁJA Ha a tudományos megismerést igen sommásan, de alapvetően mégis helyesen akarjuk jellemezni, akkor azt kell mondanunk, hogy olyan problémák megoldásán való fáradozás, amelyekben a történetileg értelmezett emberiség, az emberi nem tudás hiányai körvonalazódnak. E problémák megoldása közben történik meg a valóság elméleti elsajátítása törvények rendszerének feltárása útján. A tudományos megismerés, mint a megismerés minden más fajtája, a gyakorlatba beleszövődötten létezik. Nincs tiszta tudományos gyakorlat és elmélet, hanem csak ezek összeötvöződései léteznek, amelyekben a gyakorlati vagy az elméleti faktorok egyike domináns jellegű vagy egymással egyensúlyban fordulnak elő. Amikor tudományos empíriáról (empirikus megismerésről) beszélünk, akkor a gyakorlati összetevő szerepét emeljük ki, hiszen a megfigyelés, a kísérlet, a mérés stb. anyagi tevékenység jellege nyilvánvaló és elsődlegessége nem vitatható. A megismerés teoretikus, az elméleti jelleg dominál, ha benne nagyfokú közvetettség, absztraktság, általánosság, az emberi tudat alkotó jellege érvényesül. Nem szűnik meg azonban a gyakorlati tevékenységbe való beleszövődöttség itt sem, hiszen — Lenin szavaival — éppen a valóság mélyebb megismerése, a lényeg feltárása teszi szükségessé ezt a közvetettséget és látszólagos eltávolodást. Ismét domináns jellegű a gyakor- 386lati oldal az alkalmazott tudományos megismerésben (kutatásban), amely mintegy visszatérés a gyakorlati közvetlenség szférájába. Ha a tudományos megismerést így ábrázoljuk, akkor hallgatólagosan elvonatkoztatunk attól, hogy a tudomány közös emberi mű és történeti képződmény, amelyet az emberiség egymást követő nemzedékei elsajátítanak, gyarapítanak, átalakítanak. És itt jutunk el a tudományos vitához, mint a tudományos megismerés sajátos mozzanatához. A tudományos vitában mintegy egyensúlyt alkot az elméleti és gyakorlati összetevő. Elméleteket vitat meg egy meghatározott tudományos közösség abból a célból, hogy egyrészt mélyebben elsajátítsa, másrészt azért, hogy megrostálja, felülvizsgálja a felhalmozott ismereteket. A tudományos vitákban az eszmék kilépnek a maguk személyhez kötöttségéből és interperszonális formát öltve bekerülnek a tudományos életbe és ezáltal objektiválódnak. Vagyis a tudományos vita a megismerés sajátos kommunikációs formája, amely nélkül nem volna a tudomány szociális jellegű tudatforma. A tudományos vitákban egy bizonyos emberi kollektíva mint megismerő szubjektum nem közvetlenül a megismerendő objektummal áll szemben, hanem egy másik kollektívával, amely ugyanezen objektumról eltérő nézeteket vall. Tehát itt a közvetettségnek egy sajátos formája lép be, a kommunikációból adódó közvetettség. A tudomány hosszú fejlődése során eredményeiből és kudarcaiból okulva megtalálta az empirikus, a teoretikus és alkalmazott megismerés történetileg hatékony, de tökéletesnek korántsem nevezhető eljárásait. Ezzel párhuzamosan számottevő haladást ért el „önvizsgálati” módszereinek megteremtése, a bizonyításelmélet területén is. A tudomány művelőinek napjainkban jóval világosabb elképzelése van arról, hogyan kell felfogásukat igazolniok, mint évszázadokkal korábban. Ebből azonban túlzás volna azt a következtetést levonnunk, hogy a ténylegesen lezajló tudományos vitákat minden esetben és osztatlanul azok a stratégiai elvek vezérlik, amelyek a tudományelmélet eredményeiből levonhatók. A tudomány emberi mű, és a tudományos vitákat nem tiszta észlények, hanem olyan emberek folytatják, akiktől a tudományosság általános normái elvi szinten ugyan nem idegenek, de gyakorlati tevékenységükben általában ezeket csak részben alkalmazzák. A tudományosság normái gyakran nem érvényesülnek jobban a vitákban, mint a logika szabályai a gondolkodásban vagy az erkölcsi normák az emberi cselekedetekben. A tudományos vita nem osztatlanul az ésszerűség szférája és nem is remélhető, hogy valaha is az lesz. De mégis ez az a terület, ahol a véleményalkotás leginkább racionális jellegű és így a racionális vitát