Világosság, 1974. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)

1974 / 7. szám - Ágh Attila: A jövő mint történelem

hatunk. Marx elutasítja, hogy az utópistákhoz hason­lóan „vadásszon egy tudományra”, amelyben egy apriori képletből dedukálható a jövő.(MEM 16. 25.) Lenin is kidomborítja, hogy a tudományos szocia­lizmus nem a jövőn elmélkedik, mint az utópisták, hanem a jelen tanulmányozásával foglalkozik, s az Állam, és forradalom c. művében refrénszerűen ismét­lődik, hogy Marx nem agyajt ki utópiákat a jövőről. (LÖM 1.169—170.; LÖM 33. 44, 77, 83. stb.) Az ellen­tét azonban rögvest feloldódik a közelebbi elemzésnél, a fentiekben ugyanis nem a jövő előrejelzésének, ha­nem dogmatikus anticipálásának elutasításáról van szó. Az immanens és transzcendens jövőkép szembe­sítése már 1844-ben klasszikusan megfogalmazódik Marxnál: „mi nem akarjuk dogmatikusan anticipálni a világot, hanem csak a régi világ kritikája útján megtalálni az újat. . . Akkor nem doktriner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket.” (MEM 1. 346—347.) Az immanens történet­elmélet hitvallása ez, a jövőt nem dogmatikusan megkonstruálni, absztrakt alapelvekből dedukálni kell, hanem levezetni a múltból a jelenből, s ez így egyben elutasítása is a forradalmi gyakorlat nevében a jelenre korlátozódásnak. Engels írja később a Tőkét értékelve, hogy senki sem nézett Marxnál alaposab­ban szembe a kapitalista társadalom konkrét viszo­nyaival, éppen ezért jutott el jövőbeli meghaladásáig, a belőle fakadó „megoldásokig”. (MÉM 18. 271.) Marx a fennállót, a jelent mindig kettős tagadásban ábrázolta, létrejöttében és felbomlásában. Kapita­lizmus elmélete így szükségképp mindig antikapita­­lizmus-elmélet is, mindenekelőtt ez különbözteti meg őt a polgári közgazdászoktól, akiknek a mindenkori jelenben lezárul a történelem. A marxi jövőkép és forradalmi dialektika elválaszthatatlanok egymástól, ennek jegyében fogantatott a marxi totalitáselmélet. Totalitáselmélet és jövőkutatás A totalitás, a szerves egész az egész marxi dialektikus módszer alapfogalma. Alapvető meghatározása szerint: 1. a totalitás, a szerves egész mozzanatokból, résztotalitásokból, „szervekből” épül fel, az egész csak mint ezek kölcsönhatása létezik, ugyanakkor a részek ebben a kölcsönhatásban, az egészhez viszo­nyítva jönnek létre és határozódnak meg, azaz az egész mindig elsődleges részeivel szemben (MÉM 46/1. 27.) A résztotalitások viszonylag önálló egysé­gek, az egésznek egy-egy funkcióját testesítik meg, kifejezik és reprezentálják az egészet a maguk sajá­tos módján és maguk is további mozzanatokra kü­löníthetők el. Ezért a totalitás elvileg bármelyik ré­széből — bár különböző mértékig — rekonstruálható. (MÉM 23. 170—171.) Mindegyik résznek, mozzanat- 39- nak saját, viszonylag önálló története van (MÉM 46/1. 156, 214.) amely az egész fejlődését tükrözi és abba belerendeződik, azaz a totalitásnak „nemcsak mindegyik mozzanatában, hanem mint a közvetítés egészének, mint totális folyamatnak magának is köz­vetítve kell lennie”. (Uo. 159—160.) 2. A résztotalitások, a mozzanatok egymással a dia­lektikus azonosság viszonyában vannak, alapvető egységük mellett különböznek is, ahogy ezt Marx a termelés, fogyasztás és elosztás viszonyán klassziku­san kifejti. Egyenrangúságuk azonban csak látszat, van közöttük egy alapvető, „átfogó” mozzanat, mint az egész lényegének hordozója. A totalitás így struk­turált egész, nem egyszerűen mellé-, hanem minde­nekelőtt alá- és fölérendeltségi viszonyok rendszerével. (Uo. 25.) A totalitás létezése ennek a struktúrának — meghatározott környezettel való kölcsönhatásban — állandó újratermelése, amely a különböző mozza­natok egyenlőtlen fejlődése révén egyúttal a struktúra átrendeződésének folyamata is, azaz dinamikus egyensúly. A totalitás történelmi totalitása, fejlődé­se egy komplex folyamat, egy korábbi totalitásból nő ki és egy másik totalitásba nő át. Fejlődése egyes szférái viszonylagosan elszigetelt jelentkezésével kez­dődik, beékelve egy korábbi totalitásba, majd az alapvető mozzanat — azaz a társadalom esetében a gazdaság (uo. 225.)—kialakulásával a többi mozzana­tot is alárendeli magának, ill. létrehozza, magához hasonlitja. A kapitalizmus „előfeltételezi az anyagi termelés totális forradalmát... a régi gazdasági földtulajdonviszonyok kezdődő felbomlását. Másrészt ebből a pontszerű felbomlásból csak akkor lesz az új forma a maga totalitásában és szélességében, ami­kor a modern ipar a kialakulás egy magas fokára fej­lődött . . . Ha a kiteljesedett polgári rendszerben mindegyik gazdasági viszony előfeltételezi a másikat polgári-gazdasági formában és ily módon mindegyik tételezett egyszersmind előfeltétel, úgy minden szer­ves rendszerrel ez az eset. Magának ennek a szerves rendszernek mint totalitásnak megvannak az előfel­tételei, és totalitássá fejlődése éppen abban áll, hogy a társadalom valamennyi elemét alárendeli magának, illetve a neki még hiányzó szerveket létrehozza belő­le. Így válik történelmileg totalitássá. Az e totalitássá levés a szerves rendszer folyamatának, fejlődésének egyik mozzanata.” (Uo. 180.) 3. A totalitás történetisége a részek viszonyában azt jelenti, hogy ezek történelmi mozgása egymást köz­vetíti, kihat azokra és azok változása a kiváltó moz­zanatra. A közvetítés egésze tárul fel előttünk, a totalitás mint dinamikus szubsztancia, mint szub­jektum lép fel önmeghatározó-öntételező mozgásá­ban, amelyben a mozzanatok közvetítése „azonban spirális vonal, táguló görbe, nem egyszerű kör”. (Uo. 170.) A történelmi totalitás mint szubjektum a folytonosság mozzanata mellett az önmagából való

Next