Világosság, 1974. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)
1974 / 7. szám - Ágh Attila: A jövő mint történelem
hatunk. Marx elutasítja, hogy az utópistákhoz hasonlóan „vadásszon egy tudományra”, amelyben egy apriori képletből dedukálható a jövő.(MEM 16. 25.) Lenin is kidomborítja, hogy a tudományos szocializmus nem a jövőn elmélkedik, mint az utópisták, hanem a jelen tanulmányozásával foglalkozik, s az Állam, és forradalom c. művében refrénszerűen ismétlődik, hogy Marx nem agyajt ki utópiákat a jövőről. (LÖM 1.169—170.; LÖM 33. 44, 77, 83. stb.) Az ellentét azonban rögvest feloldódik a közelebbi elemzésnél, a fentiekben ugyanis nem a jövő előrejelzésének, hanem dogmatikus anticipálásának elutasításáról van szó. Az immanens és transzcendens jövőkép szembesítése már 1844-ben klasszikusan megfogalmazódik Marxnál: „mi nem akarjuk dogmatikusan anticipálni a világot, hanem csak a régi világ kritikája útján megtalálni az újat. . . Akkor nem doktriner módon lépünk a világ elébe egy új elvvel: itt az igazság, itt térdelj le! A világ elveiből fejtünk ki a világnak új elveket.” (MEM 1. 346—347.) Az immanens történetelmélet hitvallása ez, a jövőt nem dogmatikusan megkonstruálni, absztrakt alapelvekből dedukálni kell, hanem levezetni a múltból a jelenből, s ez így egyben elutasítása is a forradalmi gyakorlat nevében a jelenre korlátozódásnak. Engels írja később a Tőkét értékelve, hogy senki sem nézett Marxnál alaposabban szembe a kapitalista társadalom konkrét viszonyaival, éppen ezért jutott el jövőbeli meghaladásáig, a belőle fakadó „megoldásokig”. (MÉM 18. 271.) Marx a fennállót, a jelent mindig kettős tagadásban ábrázolta, létrejöttében és felbomlásában. Kapitalizmus elmélete így szükségképp mindig antikapitalizmus-elmélet is, mindenekelőtt ez különbözteti meg őt a polgári közgazdászoktól, akiknek a mindenkori jelenben lezárul a történelem. A marxi jövőkép és forradalmi dialektika elválaszthatatlanok egymástól, ennek jegyében fogantatott a marxi totalitáselmélet. Totalitáselmélet és jövőkutatás A totalitás, a szerves egész az egész marxi dialektikus módszer alapfogalma. Alapvető meghatározása szerint: 1. a totalitás, a szerves egész mozzanatokból, résztotalitásokból, „szervekből” épül fel, az egész csak mint ezek kölcsönhatása létezik, ugyanakkor a részek ebben a kölcsönhatásban, az egészhez viszonyítva jönnek létre és határozódnak meg, azaz az egész mindig elsődleges részeivel szemben (MÉM 46/1. 27.) A résztotalitások viszonylag önálló egységek, az egésznek egy-egy funkcióját testesítik meg, kifejezik és reprezentálják az egészet a maguk sajátos módján és maguk is további mozzanatokra különíthetők el. Ezért a totalitás elvileg bármelyik részéből — bár különböző mértékig — rekonstruálható. (MÉM 23. 170—171.) Mindegyik résznek, mozzanat- 39- nak saját, viszonylag önálló története van (MÉM 46/1. 156, 214.) amely az egész fejlődését tükrözi és abba belerendeződik, azaz a totalitásnak „nemcsak mindegyik mozzanatában, hanem mint a közvetítés egészének, mint totális folyamatnak magának is közvetítve kell lennie”. (Uo. 159—160.) 2. A résztotalitások, a mozzanatok egymással a dialektikus azonosság viszonyában vannak, alapvető egységük mellett különböznek is, ahogy ezt Marx a termelés, fogyasztás és elosztás viszonyán klasszikusan kifejti. Egyenrangúságuk azonban csak látszat, van közöttük egy alapvető, „átfogó” mozzanat, mint az egész lényegének hordozója. A totalitás így strukturált egész, nem egyszerűen mellé-, hanem mindenekelőtt alá- és fölérendeltségi viszonyok rendszerével. (Uo. 25.) A totalitás létezése ennek a struktúrának — meghatározott környezettel való kölcsönhatásban — állandó újratermelése, amely a különböző mozzanatok egyenlőtlen fejlődése révén egyúttal a struktúra átrendeződésének folyamata is, azaz dinamikus egyensúly. A totalitás történelmi totalitása, fejlődése egy komplex folyamat, egy korábbi totalitásból nő ki és egy másik totalitásba nő át. Fejlődése egyes szférái viszonylagosan elszigetelt jelentkezésével kezdődik, beékelve egy korábbi totalitásba, majd az alapvető mozzanat — azaz a társadalom esetében a gazdaság (uo. 225.)—kialakulásával a többi mozzanatot is alárendeli magának, ill. létrehozza, magához hasonlitja. A kapitalizmus „előfeltételezi az anyagi termelés totális forradalmát... a régi gazdasági földtulajdonviszonyok kezdődő felbomlását. Másrészt ebből a pontszerű felbomlásból csak akkor lesz az új forma a maga totalitásában és szélességében, amikor a modern ipar a kialakulás egy magas fokára fejlődött . . . Ha a kiteljesedett polgári rendszerben mindegyik gazdasági viszony előfeltételezi a másikat polgári-gazdasági formában és ily módon mindegyik tételezett egyszersmind előfeltétel, úgy minden szerves rendszerrel ez az eset. Magának ennek a szerves rendszernek mint totalitásnak megvannak az előfeltételei, és totalitássá fejlődése éppen abban áll, hogy a társadalom valamennyi elemét alárendeli magának, illetve a neki még hiányzó szerveket létrehozza belőle. Így válik történelmileg totalitássá. Az e totalitássá levés a szerves rendszer folyamatának, fejlődésének egyik mozzanata.” (Uo. 180.) 3. A totalitás történetisége a részek viszonyában azt jelenti, hogy ezek történelmi mozgása egymást közvetíti, kihat azokra és azok változása a kiváltó mozzanatra. A közvetítés egésze tárul fel előttünk, a totalitás mint dinamikus szubsztancia, mint szubjektum lép fel önmeghatározó-öntételező mozgásában, amelyben a mozzanatok közvetítése „azonban spirális vonal, táguló görbe, nem egyszerű kör”. (Uo. 170.) A történelmi totalitás mint szubjektum a folytonosság mozzanata mellett az önmagából való