Világosság, 1975. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1975 / 7. szám - Murányi Mihály: Hiedelem, hit, tudás: Az ösztönösség meghaladása a társadalmi gyakorlatban

petenciájának, verifikációs lehetőségeinek korláto­zottságából kiindulva, továbbá bizonyos pszichoöko­­nómiai tényezőket figyelembe véve — a hiedelmeket végeredményben a mentális komfort úgyszólván egye­düli biztosítékának tekinti. Az egyénnek kevés dolog­ban van lehetősége kompetensen ítélni, ítéleteit ma­radéktalanul igazolni — ráadásul többnyire nincs is ilyen igénye — tehát a világban való mozgásának „biztonsága” egyedül azon sarkallik, rendelkezik-e olyan orientatív hiedelemrendszerrel, mely ha nem is tudást, de legalább — igényeihez, lehetőségeihez sza­bott — „kapaszkodókat” nyújt a valóságban való tájékozódáshoz. E nézethez csatlakozik — s legalábbis részben ennek elméleti alapjául szolgál — az a burkoltan-nyíltan agnosztikus világnézeti „háttér”, mely szerint min­denfajta világkép — s a hozzájuk kapcsolódó világ­nézetek — végső soron hiedelemszintű előfeltevésekre épülnek, a világra — a természetre és társadalomra — vonatkozó mindenkori „uralkodó” hiedelmek a min­denkori ismeretek végső rendezőelvei — s így a hie­delem és tudás egyéni viszonyában a hiedelmek domi­nanciája végső soron kongruál a tudás és hiedelem egyetemes viszonyának alaptendenciájával. Természetesen a hiedelem és a tudás viszonyának ilyen felfogásával vitatkozni kell, ám sommás elvetése nem sokkal vinné előre a probléma tisztázását. Gon­doljunk Engels szavaira: „A tudományok története nem egyéb, mint a badarságok fokozatos kiküszöbö­lésének, illetve új, de mind kevésbé képtelen badarsá­gokkal való helyettesítésének a története.”­ Szándékosan választottuk ezt a nagyon egyszerűen hangzó idézetet, amelyben — úgy véljük — mégis benne rejlik a hiedelmek adekvát kezelésmódjának egész titka. A badarságok új, mind kevésbé képtelen badarságokkal való helyettesítésének történelmi folya­mata egyszersmind az ember társadalmi tevékenysé­gének történelmi folyamata, magának a történelem­nek folyamata. De a fokozatos kiemelkedés folyamata is az „ősbadarságok” homályából — természetesen nem a maradéktalan és abszolút tudás árnyéktalanul napfényes magasságaiba, hanem olyan társadalmi viszonyok közé, ahol éppen az ismeretek rendezőelvei válnak mind kevésbé „badarrá”, válnak mindinkább mentessé az antropomorfizáló, projektív alaptenden­ciájú, önkényesen konstruált vagy esetleges össze­függéseket abszolutizáló, az áttekinthetetlen oksági láncokat fantasztikus kiegészítésekkel „rövidre záró” magyarázatoktól — tehát éppen azoktól az elemek­től, amelyeknek jelenléte a hiedelmek legkülönbözőbb szféráiban kimutatható. Engels a fenti idézetben a „tudományokról” beszél, a hiedelmeket viszont általában nem a tudomány, 394 nem a társadalmi tudat teoretikus szférájának világá­ban keresik és lelik fel. Ám úgy véljük, hogy a hiedel­mek adekvát megközelítésének előkészítésében, annak eldöntésében, mi a hiedelem s mi nem az, mindenek­előtt azt a „kínai falat” kell lerombolni, amely egyes kutatók fejében a teoretikus és a köznapi tudat, a tu­domány és hétköznapi emberi tudás között húzódik. Ha ugyanis a különböző hiedelmeket, hiedelemszer­­veződéseket történetileg vizsgáljuk, azt tapasztalhat­juk, hogy jó részüknél kimutatható egy megelőző korszak társadalmi tudata „magasabb emeleteinek” , mitologikus, teológikus, vagy ideologikus eszme­­rendszereinek, vagy éppen tudásanyagának töredé­kes jelenléte — „utóélete” —, amelyet a köznapi tu­dat azután sajátosan integrál, olvaszt össze a jelen bizonyos ismeret-töredékeivel. Természetesen koránt­sem arról van szó, hogy a hiedelmek kizárólag korábbi időszakok tudáselemeinek maradványai és hordalékai a köznapi tudatban. A köznapi tudatnak magának is vannak specifikus hiedelemképző mechanizmusai — ezekkel foglalkozunk még —, amelyek önmaguk­ban is kialakíthatnak bizonyos hiedelemszerkezete­ket s ezekhez kapcsolódó — pl. a szerencsét hozó vagy bajelhárító célzatú babonás cselekvéseket. De a merő­ben a köznapiság és a köznapi tudat szférájában kép­ződő és megtapadó hiedelem-elemeknek is megvan a maguk története s olykor— mint bizonyos bajelhá­rító babonás-szimbolikus cselekvések esetén — olyan távoli korok mágikus-kultikus elemeinek nyomai fe­dezhetők fel bennük, amikor még a szó szorosabban vett értelmében a teoretikus tudatnak csak csíráiról, a hétköznapi tudatba ágyazódó differenciálatlan elő­­formáiról beszélhetünk. Végül azt sem szabad figyel­men kívül hagyni — s erre a továbbiakban ugyancsak visszatérünk még —, hogy a hétköznapi élet és a hét­köznapi tudat szféráiban kialakuló hiedelem-elemek felszivároghatnak az adott kor teoretizáló tendenciái­nak szférájába is, s ott olykor nem is jelentéktelen ha­tást fejthetnek ki. Vagyis a hiedelmek a hétköznapi és teoretikus tudat kölcsönhatásának egy sajátos metszéspontján, e köl­csönhatásba ágyazottan alakulnak ki — mégpedig úgy, hogy lényegében az adott kor szempontjából már meghaladottnak tekinthető eszmei mozzanato­kat őriznek, vagy speciális, archaikus — alapvetően antropomorfizáló, protekciós mechanizmusokra épülő — kezelésmódokkal elegyítenek régi és iíjabb, már elavult, vagy még — legalábbis a hiedelemképzésben részvevők számára — nem érthető, vagy adekvát mó­don elsajátítható eszméket, ismereteket. Próbáljuk a fentieket két, egészen különböző példán érzékeltetni. A néprajz által feltárt hiedelemrétegek­ben sok olyan elemet találhatunk, amelyek néhány 5 Engels 1890. X. 27-ről keltezett, Conrad Sch­midthez írt leveléből.

Next