Világosság, 1975. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)
1975 / 7. szám - Murányi Mihály: Hiedelem, hit, tudás: Az ösztönösség meghaladása a társadalmi gyakorlatban
petenciájának, verifikációs lehetőségeinek korlátozottságából kiindulva, továbbá bizonyos pszichoökonómiai tényezőket figyelembe véve — a hiedelmeket végeredményben a mentális komfort úgyszólván egyedüli biztosítékának tekinti. Az egyénnek kevés dologban van lehetősége kompetensen ítélni, ítéleteit maradéktalanul igazolni — ráadásul többnyire nincs is ilyen igénye — tehát a világban való mozgásának „biztonsága” egyedül azon sarkallik, rendelkezik-e olyan orientatív hiedelemrendszerrel, mely ha nem is tudást, de legalább — igényeihez, lehetőségeihez szabott — „kapaszkodókat” nyújt a valóságban való tájékozódáshoz. E nézethez csatlakozik — s legalábbis részben ennek elméleti alapjául szolgál — az a burkoltan-nyíltan agnosztikus világnézeti „háttér”, mely szerint mindenfajta világkép — s a hozzájuk kapcsolódó világnézetek — végső soron hiedelemszintű előfeltevésekre épülnek, a világra — a természetre és társadalomra — vonatkozó mindenkori „uralkodó” hiedelmek a mindenkori ismeretek végső rendezőelvei — s így a hiedelem és tudás egyéni viszonyában a hiedelmek dominanciája végső soron kongruál a tudás és hiedelem egyetemes viszonyának alaptendenciájával. Természetesen a hiedelem és a tudás viszonyának ilyen felfogásával vitatkozni kell, ám sommás elvetése nem sokkal vinné előre a probléma tisztázását. Gondoljunk Engels szavaira: „A tudományok története nem egyéb, mint a badarságok fokozatos kiküszöbölésének, illetve új, de mind kevésbé képtelen badarságokkal való helyettesítésének a története.” Szándékosan választottuk ezt a nagyon egyszerűen hangzó idézetet, amelyben — úgy véljük — mégis benne rejlik a hiedelmek adekvát kezelésmódjának egész titka. A badarságok új, mind kevésbé képtelen badarságokkal való helyettesítésének történelmi folyamata egyszersmind az ember társadalmi tevékenységének történelmi folyamata, magának a történelemnek folyamata. De a fokozatos kiemelkedés folyamata is az „ősbadarságok” homályából — természetesen nem a maradéktalan és abszolút tudás árnyéktalanul napfényes magasságaiba, hanem olyan társadalmi viszonyok közé, ahol éppen az ismeretek rendezőelvei válnak mind kevésbé „badarrá”, válnak mindinkább mentessé az antropomorfizáló, projektív alaptendenciájú, önkényesen konstruált vagy esetleges összefüggéseket abszolutizáló, az áttekinthetetlen oksági láncokat fantasztikus kiegészítésekkel „rövidre záró” magyarázatoktól — tehát éppen azoktól az elemektől, amelyeknek jelenléte a hiedelmek legkülönbözőbb szféráiban kimutatható. Engels a fenti idézetben a „tudományokról” beszél, a hiedelmeket viszont általában nem a tudomány, 394 nem a társadalmi tudat teoretikus szférájának világában keresik és lelik fel. Ám úgy véljük, hogy a hiedelmek adekvát megközelítésének előkészítésében, annak eldöntésében, mi a hiedelem s mi nem az, mindenekelőtt azt a „kínai falat” kell lerombolni, amely egyes kutatók fejében a teoretikus és a köznapi tudat, a tudomány és hétköznapi emberi tudás között húzódik. Ha ugyanis a különböző hiedelmeket, hiedelemszerveződéseket történetileg vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy jó részüknél kimutatható egy megelőző korszak társadalmi tudata „magasabb emeleteinek” , mitologikus, teológikus, vagy ideologikus eszmerendszereinek, vagy éppen tudásanyagának töredékes jelenléte — „utóélete” —, amelyet a köznapi tudat azután sajátosan integrál, olvaszt össze a jelen bizonyos ismeret-töredékeivel. Természetesen korántsem arról van szó, hogy a hiedelmek kizárólag korábbi időszakok tudáselemeinek maradványai és hordalékai a köznapi tudatban. A köznapi tudatnak magának is vannak specifikus hiedelemképző mechanizmusai — ezekkel foglalkozunk még —, amelyek önmagukban is kialakíthatnak bizonyos hiedelemszerkezeteket s ezekhez kapcsolódó — pl. a szerencsét hozó vagy bajelhárító célzatú babonás cselekvéseket. De a merőben a köznapiság és a köznapi tudat szférájában képződő és megtapadó hiedelem-elemeknek is megvan a maguk története s olykor— mint bizonyos bajelhárító babonás-szimbolikus cselekvések esetén — olyan távoli korok mágikus-kultikus elemeinek nyomai fedezhetők fel bennük, amikor még a szó szorosabban vett értelmében a teoretikus tudatnak csak csíráiról, a hétköznapi tudatba ágyazódó differenciálatlan előformáiról beszélhetünk. Végül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni — s erre a továbbiakban ugyancsak visszatérünk még —, hogy a hétköznapi élet és a hétköznapi tudat szféráiban kialakuló hiedelem-elemek felszivároghatnak az adott kor teoretizáló tendenciáinak szférájába is, s ott olykor nem is jelentéktelen hatást fejthetnek ki. Vagyis a hiedelmek a hétköznapi és teoretikus tudat kölcsönhatásának egy sajátos metszéspontján, e kölcsönhatásba ágyazottan alakulnak ki — mégpedig úgy, hogy lényegében az adott kor szempontjából már meghaladottnak tekinthető eszmei mozzanatokat őriznek, vagy speciális, archaikus — alapvetően antropomorfizáló, protekciós mechanizmusokra épülő — kezelésmódokkal elegyítenek régi és iíjabb, már elavult, vagy még — legalábbis a hiedelemképzésben részvevők számára — nem érthető, vagy adekvát módon elsajátítható eszméket, ismereteket. Próbáljuk a fentieket két, egészen különböző példán érzékeltetni. A néprajz által feltárt hiedelemrétegekben sok olyan elemet találhatunk, amelyek néhány 5 Engels 1890. X. 27-ről keltezett, Conrad Schmidthez írt leveléből.