Világosság, 1976. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - Murányi Mihály: Társadalmi tevékenység - társadalmi tudat: A társadalmi tudat formáinak szerveződéséről

Ami az anyagi és eszmei termékek egymáshoz való viszonyát illeti, bár a társadalmi tevékenység diffe­renciálódása történelmileg kialakítja a munkameg­osztás olyan jellegét, amelyben az eszmei objektivá­­ciók termelése különválik, sőt, szembekerülhet az anyagi javak termelésével — mindkét fajta objekti­­váció alapvetően, a társadalmiság totalitásában szem­lélve, egységes folyamat eredménye. Ennek az egység­nek természetesen a gyakorlat kategóriája értelmezé­sében is mélyreható konzekvenciája van. Mindenekelőtt : nincs semmiféle emberi aktivitás (s itt a Marx által használt tárgyi-érzéki tevékenység fogal­mát tekintem alapvetőnek, ami mindenféle emberi te­vékenység alapformája, s erre épül, ezt „modellezi” a tevékenység többi, differenciáltabb szintje), amelyben ne lenne jelen a pszichikus reguláció mozzanata, amely szükségszerűen magában foglal információ-felvételi és -feldolgozási folyamatokat, a tevékenység természeti és társadalmi feltételeire vonatkozó tájékozódást, tehát a valóság visszatükrözését, a tevékenység szükségessé­gét kifejező motívumokat s a tevékenység eredményé­nek valamilyen szinten megjelenő eszmei előképét, ami a teleologikus (munkajellegű) tevékenység sine qua non-ja. Ebből viszont szükségszerűen következik, hogy a megismerés, a valóság visszatükrözésének mozzanata mindenféle emberi (tehát társadalmi) aktivitás lényegi mozzanata, a tevékenység regulációjának eleme. Meg­ismerési elem nélkül semmiféle tevékenység sem kép­zelhető el, noha természetesen a megismerés a tárgyi viszonyokat közvetítő, „tárgyi-érzéki” tevékenység függvénye. A. N. Leontyev­nek a pszichikus működés és a tevé­kenység kölcsönhatásos fejlődésére vonatkozó át­fogó elmélete közismertté válása, ezt a problémát tel­jesen kielégítően rendezi a pszichológiában. A vissza­­tükrözésnek a tevékenységbe való „beágyazottságá­ra” vonatkozó felismerése teljesen összhangban van Marxnak a konkrét­ érzéki tevékenység alapjellegére vonatkozó intencióival, a munka és a megismerés köl­csönhatásos fejlődésének elvével, amelyben az anyagi termelés meghatározó szerepe végső fokon mindig érvényesül. Ezeknek az összefüggéseknek végiggondolása viszont teljesen tarthatatlanná teszi az elméletnek és gyakor­latnak azt a merev szétválasztását vagy éppen szem­­beállítását, amelyre a legeklatánsabb példát talán L. Althusser ad, illetve a megismerés (az elméleti tevékenység) és a gyakorlati tevékenység olyan el­határolását, amellyel pl. G. Stiehlernél találkozhat­­ tunk.­ A társadalmi gyakorlat (a marxi totalitás-értelmezés szerint felfogott praxis) legkezdetlegesebb formáitól a legbonyolultabbakig, eleve magában foglalja a reakti­vitás és reflexivitás egységét, a valóságot megismerő és a megváltoztató aktusok összefonódását, amely mint megismerésen keresztül, annak közvetítésével történő cselekvés, elsajátításba ágyazott objektiváció jelenik meg. E felismerés a legáltalánosabban eddig G. Besse és J. G. Gajdukov koncepcióiban fogalmazódott meg,­ ame­lyek a praxis kategóriáját a társadalmi aktivitás min­denféle formájának gyűjtőfogalmaként értelmezik. Ugyanakkor azonban e koncepciók adósak maradnak a praxis olyan jellegű differenciált elemzésével, amely lehetővé teszi, hogy pl. az „elmélet gyakorlatának” és a „gyakorlat elméletének” látszólag paradox ellent­mondásként jelentkező viszonyát (s a viszonyban adott kölcsönhatást) kielégítően értelmezzük. Kétségtelen ugyanis, hogy a teoretikus (s ebbe ágyazva az objektív valóság megismerésére, a visszatükrözésre irányuló) mozzanat jelen van a látszólag kizárólag tárgyi-érzéki tevékenység aktusaiban, a legegyszerűbb munkaműveletekben is,­ ugyanakkor a leginkább teo­retikusnak tűnő aktivitásban is tetten érhető a tárgyi­érzéki tevékenység, a praktikum mozzanata.9 Mégis, 5 N. A. Leontyev: A pszichikum fejlődése, Bp. Kossuth, 1964. G V. O. L. Althusser: Marx — az elmélet forradalma, Bp. Kossuth, 1968. G. Stiehler: Dialektik und Praxis, Berlin, Akademie Verlag 1968. Az elmélet és gyakorlat viszonyával kapcsolatban korábbi munkáim egy részében (különösen A döntési szféra elidegenülése és a vallás c. tanulmányomban Világosság, melléklet az 1971 novemberi számhoz) magam is a fenti művekéhez hasonló álláspontot képviseltem — ezért az e tanulmányban kifejtendőket sok szempontból a gyakorlatra vonat­kozó korábbi nézeteim korrekciójának tekintem. 7 V. O. G. Besse: A társadalmi gyakorlat és elmélet, Bp. Kossuth, 1964., J. G. Gajdukov: A gyakorlat szerepe a megismerési folyamatban, Moszk­va, Müszl, 1964. Ezek az utalások természetesen korántsem merítik ki a praxis és teoretikum viszonyára vonatkozó viták során kialakuló po­láris állásfoglalásoknak akárcsak jelzését is. Ismertetésük külön tanul­mányt igényelne, s akárcsak érintésük is meghaladná e cikk terjedelmi kereteit, ezért az általam legfontosabbnak tartott megoldási kísérletek ismertetéséről is kénytelen vagyok ehelyütt lemondani, s kizárólag saját gondolataim kifejtésére koncentrálni.­­ Ez a „jelenlét” elsősorban két formában mutatható ki. Egyrészt ab­ban, hogy a tisztán praktikus (pl. közvetlen értelemben vett termelési) aktivitás egyedi regulációjában (a munkás vagy mérnök gyakorlati ténykedésében) mint „háttér” adva van az általa elsajátított ismeretek rendszere, amely a valóság teoretikus szintű tükrözésének mozzanata, másrészt cselekvéseiben a praktikusan tevékenykedő ember is szünte­lenül megismeri a valóságot, információkat vesz és dolgoz fel, s a felhal­mozott termelési és más tapasztalatok igenis közrehatnak az adott te­rület teoretikumának továbbfejlődésében. Pl. tudománytörténeti tény, hogy Galileinek a fizikában alapvető felfedezéseiben fontos szerepet játszottak a kor ipari tevékenységében felhalmozott tapasztalatok, pe­dig ebben az időben a tudományos és ipari tevékenység még igen elszi­geteltek voltak egymástól. Napjaink tudományos-technikai forradalma ezeket az összefüggéseket mind nyilvánvalóbbá teszi.­­ A teoretikus tevékenység praxisban gyökerező feltételein túl levő moz­zanatokra gondolok itt. Arra, hogy minden tudós (a művészekről nem is beszélve) eszmei objektivációkat létrehozó tevékenységében egyálta­lán nem csupán „elmélkedik”, aktivitása nagyon is praktikus mozzana­tokat feltételez, pl. adatok gyűjtését, kísérletek végzését, méréseket s végül az eszmei objektiváció „anyagi testének” megformálását írás, festés, tervrajzkészítés stb. útján. Pl. Marx a Tőke megírásának előké­szítése folyamatában a tudományos gyakorlat (a politikai gazdaságtani kutatás és elemzés) egy új fajtáját is létrehozta, s ennek a gyakorlatnak absztrakciója alkotja a marxi módszer egy fontos elemét. Általában amit

Next