Világosság, 1976. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1976 / 7. szám - Zoltai Dénes: A Korunk művészetszemlélete
érdekelne engem a költészet maga ?” És a művészetre szomjazó befogadóké, akik a „lassan elszivárgó időben” nem a „mesék tejét” akarják hörpinteni, de „valódi világot”, s akiknek elegük van a „miméit mámorból” is. Gaál ezért intette az induló helikonistákat : számoljanak azokkal az erdélyi magyar olvasórétegekkel, amelyek igazán „a mai valóságnak megfelelő irodalmat” várják (VI. 1. 247.), nem pedig a szerinte szellemileg provinciálissá szürkülő anyaországi Nyugat vonalának epigon és korszerűtlen meghosszabbítását. Ezért kevéssé kielégítő magyarázat a Korunk titkának megfejtésére, ha csupán az erdélyiség, a regionalizmus, a kulturális decentralizáció vagy akár a nemzetiségi létforma elvont általános problematikájára utalunk. A helikonista Kuncz Aladár thibaudeti karakterű kritikai pluralizmusa és a Dienes—Gaál-féle világnézeti keresztmetszet-adás egy roppant válságkorszakban — nem volt ugyanaz. Az egyik egy korszerűsített liberalizmus, a másik egy valóban korszerű radikalizmust megcélzó gondolatiság irányába húzott, így intonálta az erdélyi művészet, a transzszilvánizmus oly sokat vitatott kérdését a Korunk: felelősen, távlatosan, baloldali humanista szándékkal, a világnézeti köztudatosítás energikus igényével. Pedig még csak tanulóéveit taposta, s messze volt még az illúziótlan tisztánlátástól. Nagykorúvá maga is csak úgy válhatott, hogy folyamatosan felülvizsgálta saját illúzióit. Mert volt ilyen ideologikus elem már a Beköszöntőben is, meg a szerkesztői program megvalósításában is. Ez utóbbinak most csak egyetlen vonatkozására szeretnék utalni : művészetnek és világnézetnek arra a rövidzárlatos kapcsolatára, amely alighanem világszerte megfigyelhető gyermekbetegsége volt a húszas évek marxista igényű baloldali esztétikájának. Az alaptörekvés szándékolt irányáról és viszonylagos jogosultságáról felesleges most sok szót ejteni. A l’art pour l’art különféle változataival folyt itt a baloldali elkötelezettségű művészetértelmezés vitája. Az sem kétséges, hogy ez az álláspont a feltörő új proletárművészet, egyáltalán: a baloldali avantgárd vegetációját is kívánta óvni az értetlen kezektől és a fagyoktól, s nem is mindig holmi doktrinér, proletkultos tendenc-művészet nevében. Ezt sejteti Fábry Zoltán egyik korai szemlecikke (K. 1926. júl.), amely Lukács Györgynek a jenai TV-ban megjelent írásáról tájékoztat frissiben. Lukács szerint a polgári korszak művészetének tragédiája, a közvetlenség előtt behódolás, mindkét formájában veszélyes: úgy is mint l’art pour l’art, úgy is mint puszta tendenciózusság. A Korunk ilyen alapon általánosította elutasító magatartását a helikonista esztétika apolitikus ábrándjaival szemben: „Minden korok minden nagy és jelentős irodalma »világnézeti’« irodalom volt, anélkül, hogy feltétlenül tendencia-iro- 410 dalom lett volna.” (Salamon I. : Erdélyi irodalom és korszellem, K. 1927. jún.) Emellett a Beköszöntő még csak általánosságban szólt a szintézis szükségéről a dezintegrált világnézetek káoszában, s az első számok orientációs színképéből a különféle hagyományos és álmodern vallásos irányzatok sem hiányoztak, a katolicizmustól az okkult misztikáig. Csak 1929-től kezdve került határozottan a marxista világnézet a tájékozódás fókuszába, a színkép teljességének érezhető szűkítése nélkül, így hát mind a két oldalon volt mit újragondolni világnézet és művészet kapcsolatát illetően, a de facto Gaál által végrehajtott fordulat után is. Végtére ki tagadhatná, hogy ez a kapcsolat valójában bonyolult viszonylatrend, kiváltképp, ha a mű eszmei tartalma többszörösen közvetett, s kibetűzése a forma és az anyag sajátos rejtjeles írásának megfejtését előfeltételezi? A polgári szemlélet mindig is felrótta a Korunknak az „egyoldalúságokat”. Jogosan-e vajon? Elméletileg támadhatatlan volt és maradt Gaál irodalomkritikájának korán megfogalmazott esztétikai alaptétele: „A műalkotás . . . azon kívül, hogy a szép megnyilvánulása, jelentésalakulat is.” (Az irodalmi kritikáról. — Erről van szó! Kolozsvár, 1927. — VI. 1. 190.) Nos, e jelenségalakulatok dekódolását illetően a korunkban persze találhatni riasztó példákat is : a „mozgó esztétika” itt nagyobb hibaszázalékkal volt kénytelen dolgozni, mint a filozófiai premisszákat kijelölő elvi alapvetés. Csakhogy az ilyesfajta tévedések mindenkor konkrét elemzést érdemelnének, nemcsak sommás elmarasztalást. Ha már az imént oly sok szó esett a helikonizmus korunk-beli bírálatáról, ehhez tegyük mindjárt hozzá: az elvi útelválás ténye csak magyarázza, nem menti például a Fekete kolostor írójának, Kuncz Aladárnak jócskán igaztalan, inkább ideológiakritikai, mint esztétikai elmarasztalását. (K. 1931. júl.—aug. — VI. 1. 423.) Mint ahogyan a volt Helikon-szerkesztő Áprily lírájának 1939-es megítélésében (VI. 1. 422—■ 424) is visszás, hogy a hajdani vitapartner ellenérzései vetnek árnyékot a végső kritikai verdiktre. Más esetekben félreértések, vagy klikkszerű félrehallások motiválják világnézet és műalkotás leegyszerűsített kapcsolását. Gondoljunk csak arra, mily szerencsétlenül alakult Móricz és a Korunk viszonya 1929 és 1932 között, végső soron a Nyugattal való konfrontáció következtében, olyannyira, hogy még a Móricz felfedezte Szabó Pál első jelentkezésére is ellenszenv-nyilvánítás volt a válasz; vagy arra, hogy a Baumgarten-díj elfogadása egymagában is elégséges ok lehetett némelyeknek Illyés Gyula költészetének szektásan türelmetlen minősítésére. És nem lehet itt hallgatni a legfájdalmasabb tévedésről sem: Bartók Béla zenéjének denunciálásáról (K. 1933. febr.) — éppen annak a Szilágyi Andrásnak tollából, akinek Új pásztorát Gaál 1930-ban teljes joggal fogadta fenntartás nélküli örömmel, mint az új osztálytudatos, szocialista műg