Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 7. szám - Lukács József: Beatitudo paupertatis: A szegénység katolikus felfogásáról
A marxistát saját elvei a jelenség történeti szellemű értékelésére kötelezik: abban a világban, amely a szegénység és gazdagság együttes jelenlétével szemben semmiféle valós társadalmi alternatívát nem nyújthatott és amely csakhamar kérdésessé tette annak a korlátozott és formális egyenlőség-elvnek az érvényesülését is, amely a római birodalom tételes jogában és jogintézményében megtestesült, az egyháznak csak két választása volt. Vagy hátat fordít a rossz világnak, ahogyan ezt a gnózis és a nyomában fellépő, később eretneknek minősített iskolák követelték (ez azonban ellentmondott volna annak, hogy a megváltást Jézus Krisztus már meghozta az embereknek és több mint ezer esztendőn keresztül — a feudalizmus virágkoráig — csak retrográd szerepet játszhatott volna). Vagy ki kellett nyitnia kapuit a világ, ezen belül az uralkodó osztályok irányába, ami lehetővé és legálissá tehette a missziót, megalapozhatta mind teológiailag, mind krisztológiailag a világban tevékenykedő, ám mégis természetfeletti rendeltetésű egyház eszméjét, viszont kétségtelenül határozott szakítást igényelt a korai kereszténység eszmevilágának jelentős aspektusaival. Viták és ingadozások után az egyház az utóbbi útra lépett, ami — különösen Constaninus, majd a Kis Pipin és Nagy Károly serkentette fordulat után — természetesen oda vezetett, hogy az egyház gazdaságilag, politikailag és kulturális vonatkozásban is az uralkodó erők sorába lépett, azok eszközeit és módszereit használta fel befolyása növelésére, miközben a dolgok logikája szerint az ókereszténység univerzalizmusával szemben vállalnia kellett azt a lényegében hierarchikus személyi függésen alapuló társadalmi rendet is, amelynek fő haszonélvezői a gazdagok voltak. Az egyetemesség ,,katolikus” eszméje „rómaivá” lett, a civitas dei egyfajta civitas terrenával társult, olyan közösséggé vált, amely feudális jellege mellett magán viselte szervezeti és kulturális tekintetben egyaránt a római birodalom számos anyajegyét. A szegénység megszüntetése, leküzdése az adott körülmények közt nem válhatott az egyház programjává, a szerkezetében rendkívül lassan változó s ezért alapjaiban megváltoztathatatlannak tűnő társadalmi rend az egyház számára legfeljebb a társadalmi ellentéteknek a caritas révén való enyhítését engedi meg. Közismert azonban, hogy miközben a harcos és győzelmes egyház eszmeileg és szervezetileg is hozzáidomult a gazdagok és tehetősek igényeihez, maga is gazdaggá és a gazdagság haszonélvezőjévé lett, és ez a helyzet a skolasztika periódusában számos tekintetben kihatott a természetes rend és a szegénység, illetve a gazdagság viszonyát megfogalmazó teológiákra, filozófiákra is. Mediciek és Borgiák a pápai trónon — ez a jelenség ugyanannak az éremnek a másik oldala, amely a búcsúcédulák árusításában jutott kifejezésre és amely közvetlen indítéka volt a protestantizmus kibontakozásának. Ez azonban már kifejezett következménye volt annak az ellentmondásnak, amely a szegények közösségéből a gazdagok vezette egyházzá lett katolicizmus testében fészkelt, s amely fölött legfeljebb gyakorlatilag lehetett napirendre térni — eszmeileg semmiképpen sem. A szegénység megítélése az Újszövetségben nemcsak kiáltó ellentétben volt a kor gyakorlatával, de újra meg újra megerősítette a keresztény örökség uralkodó középkori interpretációi elleni plebejus és polgári tiltakozás erejét is. A patamától kezdve a katarokon és valdenseken át a joachimizmusig húzódik a gazdagok világával azonosuló egyház kritikájának egyik vonulata, amit mindenesetre a fennálló viszonyok változásának reménye táplál. Az önkéntes szegénységet vállaló szerzetesrendek, köztük is főként a kolduló rendek képezik ama másik vonulatot, amely elfogadta ezeket a kereteket, s ezek érintetlenül hagyásával juttatta a személyes életvitel aszkétikus vonásaiban kifejezésre a szegényekkel szolidarizáló megváltó és így a szegénység iránti belső elkötelezettségét. A reformációval a katolikus egyház történetében is új fejezet kezdődik. A protestantizmus — Max Weber szavaival — evilágivá tette az aszkézist, megszüntetvén annak szerzetesi formáit, de nem az önkéntes szegénység vállalását tette élettörvénnyé, hanem az ésszerű önkorlátozás követelményét. Megszüntette a gazdag egyházat, de csak azért, hogy szembeállítsa vele a polgári egyén takarékoskodásán, a tőke gyümölcsöztetésén és nem sokkal később már az ipari proletariátus kizsákmányolásán alapuló gazdagságát. A reformáció látszólag visszatért a Constantinus előtti korszak szellemiségéhez, elítélte a katolikus egyház „római” vonásait, de ahogy ezt Marx is, Engels is helyesen figyelték meg, az árutermelés univerzalizmusának sugallata alatt értelmezték az egyetemesség evangéliumi eszméjét, a piac formális egyenlősége szimmetriát mutat az istenben való egyenlőség és a kiválasztottság kálvini megfogalmazásával. Elválasz► 7 „Az árutermelők társadalma számára, akiknek általános társadalmi termelési viszonya abban áll, hogy termékeikhez mint árukhoz, tehát mint értékekhez viszonyulnak és magánmunkáikat abban a dologi formában mint egyenlő emberi munkát vonatkoztatják egymásra, a legmegfelelőbb vallási forma a kereszténység, az elvont ember kultuszával. Kivált a kereszténység polgári továbbfejlődése a protestantizmus, deizmus stb.” (Marx: A tőke. MÉM 23. köt. 81—83. o.) „(Calvin) Predesztinációs tanítása annak a ténynek volt vallási kifejezése, hogy a konkurrencia kereskedelmi világában a siker vagy a kudarc nem egy ember tevékenységétől vagy ügyességétől függ, hanem egymás számára ellenőrizhetetlen körülményektől. »Nem attól függ, aki akarja, nem is attól, aki fut«, hanem az ismeretlen felsőbb gazdasági hatalmak »könyörületétől«. (Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Bevezetés az 1892-es angol kiadáshoz. MÉM 22. köt. 280. o.) .jg. 25*