Világosság, 1980. július-december (21. évfolyam, 7-12. szám)
1980 / 7. szám - Pataki Ferenc: Az én és a társadalmi identitás I.
porary psychology” (Az én a jelenkori pszichológiában), majd még inkább az 1955-ben közölt tanulmánya “Is the concept of self necessary?” (Szükségünk van-e az én fogalmára ?). Allport gondolatait és kételyeit mintegy összegezi és elemzően áttekinti alapvető személyiséglélektani munkája, amely kötelesen magyar nyelven is olvasható lesz: a „Pattern and growth in personality” (1961). Kiváltképpen tanulságos szemügyre venni a másodikként említett Allport-tanulmányt, mert élesen és világosan tükrözi az elfogadott és a többség által osztott pszichológiai gondolkodásmód fordulatát s a belőle eredő kezdeti bizonytalanságokat. Már maga a cím is tüneti értékű: vajon szüksége van-e a pszichológiának a self, az én fogalmára? Allport nem rejti véka alá szemléleti aggodalmainak okait. Már Wundt ráébredt arra, hogy a „lélek” fogalma félelmetesen közel kerülhet az „én” fogalmához és viszont. Az utóbbi mintegy magába szívhatja mindazokat a rejtett és a tudomány számára hozzáférhetetlen működésmódokat, amelyek mint valamint „rejtelmes középponti ágens” (a „lélek” vagy az „én”) megnyilvánulásai egységbefoglalják a személyiséget, biztosítják integritását és ilyenformán megoldást kínálnak a nyitott pszichológiai kérdésekre. E veszélyt elkerülendő hirdette meg Wundt a „pszichológia lélek (ha úgy tetszik, pszichikum) nélkül” jelszavát, amelyhez oly szívesen csatlakozott a behaviorizmus is. Maga a jelszó természetesen, akárcsak bármely más jelszó, kellően sokértelmű. Amennyiben ugyanis ontológiai érvényű kijelentésnek minősítjük, amely a „lélek” névvel illetett szubsztancia létezését tagadja, minden tudományos igényű pszichológia lényegéhez tartozónak tekinthetjük. Amint azonban akár az emberi pszichikum (s általában a pszichikum) sajátos minőségű létmódját tagadjuk, akár elvi megismerhetetlenségét nyilvánítjuk ki vele, az elvszerű redukcionizmus, illetve az ugyancsak elvszerű agnoszticizmus álláspontjára csúszhatunk. Wundtot követően a pszichológusok jelentős része — mindenekelőtt a behavioristák — a természettudományos materializmus igényének igézetében és a pozitivizmus sugallta tudománykép hatására rendre a második értelmezési lehetőség valamelyik változatát tette a magáévá. Mindenesetre Allport annak rögzítésére kényszerül, hogy egy fél évszázadon át (a tomistákat kivéve) csupán néhány pszichológus szegült szembe Wundt gondolkodásmódjával és személyes példájával. Ezzel szemben mostanság (tehát az 50-es évek elején) — mint írja — „talán nem is lévén teljességgel tudatában a történeti helyzetnek, számos pszichológus kezdte magáévá tenni azt, ami két évtizeddel ezelőtt még 402 eretnekségnek minősült volna. Szemérmetlen módon újra bevezették a self és az ego fogalmát, és — mintha csak pótolni akarnák az elvesztegetett időt — olyan segédfogalmakat használtak mint az én-kép (selfimage), az én-aktualizálás (self-actualization), énérvényesítés (self-affirmation), fenomenológiai én (phenomenal ego), én-bevontság (ego-involvement), én-törekvés (ego-striving) és számos más további kötőjeles fogalom, amelyeket a kísérleti pozitivizmus képzeteiben még mindig a tudományos obszcenitás könnyű illata leng körül.” (1968, 25—26) A megállapítások nem nélkülözik az ironikus-kétkedő felhangokat, utalásokat. Ámbár Allport azt is világosan megmondja, mitől fél: „Alaposan tartok tőle — írja —, hogy az a törekvés, amely mindenesként kívánja felhasználni a self-et vagy az ego-t arra, hogy kitatarozza a pozitivizmus rombolásait, több kárral járhat, mint haszonnal ... A pozitivizmus továbbra is zokon veszi majd a benyomulást, és némi joggal obskurantizmusban marasztalja el az újjáéledt énpszichológusokat.” (Uo. 26.) Allport aggodalma tehát inkább annak szól, hogy a vázolt fejlemények esetleg újólag „lejáratják” majd az én-pszichológiát, s ezzel kezére játszanak a pozitivizmusnak (amely itt — meglehet — nem a legpontosabb elnevezés). S valóban: messziről rátekintve, az én-pszichológia (egyebek közt erőteljes pszichoanalitikus hagyományai miatt is) a pontos, a természettudományos kísérletezés mintájához igazodó pszichológus szemében meglehetősen ingoványos területnek látszott — tele spekulatív lerakódásokkal, bizonytalan feltevésekkel és kétséges módszerekkel (v. ö. Wylie, 1974). Ezért azután Allport is úgy véli, hogy bár a filozófiában (és a teológiában) megengedhető az afféle terminusok használata, mint az ego, az én, az én-fogalom stb., a pszichológiában célszerű lenne semlegesebb, a kedvezőtlen hagyományokkal kevésbé megterhelt fogalommal felcserélni őket. Vagyis a kutatási terepet nyitva kívánja hagyni, az új irányú előretörést (s egyúttal visszakanyarodást) maga is tágítani óhajtja, csak éppen egy különös, előzmények nélküli (s azóta sem meggyökeresedett) elnevezést kínál a jelenségkör számára: a proprium-ot. .... .a személyiség magában rejti . . . életünk mindazon területeit, amelyeket meghitt és lényegbevágó módon a magunkénak tekintünk, s amelyeket ez idő szerint propriumnak javaslok elnevezni. A proprium magában foglalja a személyiség mindazon aspektusait, amelyek létrehozzák a belső egység érzetét, jóllehet ezek az aspektusok olykor konfliktusban állanak egymással. Az egység nem jelent szükségképpen harmóniát.” (1968, 27.) Most mellőzhetjük a proprium elemző tagolását (a proprium kilenc funkcióját) s Allport idevágó gondolatait, valamint azt is, hogy miért nem akadt követője a fogalom használatában. A lényeges most csu