Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 7. szám - Lukács József: A mítosz ideje
hogy pl. Herder szerint a mítosz éppen történelmi termékként érthető meg, nem más mint, a kultúra gyermekkorának sajátos gondolkodási módja. Marx szerint pedig olyan körülmények képzeletformálta kifejezése, midőn ,,a termelés őseredeti feltételei természeti előfeltételekként, a termelő természeti létezési feltételeiként jelennek meg”, s mint ilyen, a mítosz tanulságos betekintést nyújt e régmúlt korok tényleges természetébe is. A mítoszban éppen ezért az emberek maguk alkotta társadalmitörténelmi viszonyaikat a lét olyan kvázi-természeti alapjaként tudatosítják, amelyekkel maguk is egyfajta, még nem differenciálódott egységben vannak, amelyeket tehát hitük szerint nem ők hoztak létre. A mítosz invarianciája, zárt univerzuma tehát annak a zártságnak felel meg, amely keletkezésének körülményeit — a társadalom még természetadta viszonyainak relatív zártságát— jellemzi. Ugyanakkor olyan zártság ez, amelyben az ember már tudatára kezd ébredni léte ellentmondásosságának, s ahol a mítoszt éppen avégett hasznosítják, hogy segítségével az ellentmondásokat feloldják, sőt, hogy segítségével az ember és a természet, az ember és az ember közti ősi harmóniát képzeletileg helyreállítsák. Pseudo-Dionysius, Eckhart és Cusanus nyomán Mircea Eliade éppen ebben a coincidentia oppositorumban, az egybeeső ellentétek kioltásában látja a mitikus szféra lényegét.10 De Eliade számára a mítosz azon ellentétek tényleges kibékítését jelenti, amelyek éppen az elméleti reflexió következtében keletkeztek, s így számára a gondolkodás és ezen át a lét eredeti tagolatlanságához való visszatérés végső soron kívánatosnak tűnik. Marx gondolata ezzel éppen ellentétes: szerinte korunkban arra kell törekedni, hogy az újra meg újra reprodukálódó ellentmondások egy magasabb fokú reflexió révén, fejlettebb és differenciáltabb viszonyok talaján folyamatosan tudatosíthatókká és megoldhatókká váljanak, az ellentmondások kioltása azonban valamilyen múltbeli vagy jövendőbeli paradicsom képzelt harmóniájában — nem több illúziónál. Az etnológia kutatójának vagy a vallástörténésznek szükségképpen már kialakult mítoszokkal van dolga. Módszertanilag azonban egy pillanatra sem lehet szem elől téveszteni a mitopoézis reális folyamatát, amelynek során a mitikus dráma tartalmai, annak verbális és narratív elemei a praxis szövetéből lassanként elkülönített „szóként”, elbeszélésként kiválnak s különbözőképpen interpretált, sajátos szabályozó szerepet játszó mitikus elbeszélésekké, mítoszokká kapcsolódnak össze, hogy végül ez elbeszélések mitológiák sajátos rendszerévé integrálódjanak. E folyamat hátterében az újratermelési folyamat változásai fedhetők fel. De mi sem volna tévesebb, mint a termelés változásaiból közvetlenül következtetni a mítosz artikulációjának alakulására. Valójában a mítosz-képződés jelentős önállóságot és önmozgást tanúsító folyamat. A mítoszok transzlációjában szerepet játszó elbeszélők meszszemenően szabadon tolmácsolhatták a mítosz tartalmait, adhattak a korábbiaktól eltérő hangsúlyokat az egyes mítosz-variánsoknak. Ami e szabadságnak határt szab, az nem az elbeszélők egyéni korlátja, hanem ama társadalmitermelési közösség reprodukciójának logikája, amely a mítoszt elsajátítja, hogy segítségével megerősítse vagy módosítsa önnön viszonyait. Véleményünk szerint — a strukturalizmus vagy a fenomenológia elképzeléseitől eltérően — ez a nem tudott objektív logika befolyásolja ama szelekció irányát, amely bizonyos típusú mítoszok elfogadását végső soron előmozdítja, másokét gátolja, amely kedvez a mitológiai szerkezetek kialakulása bizonyos irányának, s kedvezőtlen valamilyen másfajta szerveződés számára. A szinte áttekinthetetlenül széles mitikus kínálatból — adaptálhatóságuk vagy adaptálhatatlanságuk függvényében — társadalmiag konkrét szükségletek „válogatnak”. A mítosz történetileg változó helyet tölt be a kultúra szerkezetében s ezenközben nemcsak az elméleti tudat különböző formáihoz változik meg a viszonya, hanem átalakul a valláshoz fűződő kapcsolata is. Nem nehéz belátni, hogy — némely régebbi marxista interpretációval ellentétben — a vallások nem redukálhatók a mítoszokra, hiszen szerkezetükben hittételeket, teológiákat, vallási jellegű erkölcsi előírásokat, rítusokat, vallási intézményeket is találunk. Másfelől nyilvánvaló, hogy a vallások mindig tartalmaznak mitikus elemeket és hogy ezen egy viszonylag konzekvens mítosztalanítási törekvés sem képes változtatni. Talán nem véletlen, hogy a mai teológiának éppen azok a reprezentánsai, akik a leginkább tudatában vannak a szekularizáció irreverzibilitásának, kiküszöbölhetetlennek tartják a vallásból a mítoszt mint az igazság megismerésének analogikus formáját. — „Ha abból indulunk ki — írja Rahner és Vorgrimier —, hogy minden egyes metafizikai és vallási valóságot ki-e Marx. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. МЕЫ 48/1. kötet. 389. o. 10 M. Eliade, Patterns in Comparative Religion. New York: 1958. 419-420. o.395 26*