Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám - Luther Márton és a magyarországi reformáció - Lukács József: Luther és az újkori művelődés
tikus emberképe, az akaratszabadság hangoztatása, az akaraté, amelynek segítségével az egyén szelleme úrrá lehet testének állatias ösztönein, a philosophia Christiana erasmusi elegyítése egyfajta kifinomult epikureizmussal — mindez számos tekintetben ellentéten állt a lutheri emberképpel. Hiszen Luthernél az ember közvetlenül és csakis istenével áll szemközt és istenével szemben állván az egész embert — testét is, de lelkét is — bűnösnek tekinti, akaratát pedig a bűn által korlátozottnak minősíti: az ember simul iustus et peccator, akit csak a hit és a kegyelem menthet meg. Ugyanez az álláspont Luthernél oda is vezetett, hogy az embernek meg kell hajolnia a világi felsőbbség előtt, amelynek Luther bizonyos értelemben még az egyház szervezését is átengedi. A másik póluson viszont Münzer emberfelfogása áll, akinél a kiválasztott ember küzdő, nem pedig szenvedő és alázatos lény, szabadsága nem korlátozódik a bensőség világára, hanem éppen szegénysége és elnyomott volta következtében cselekszi is Istene akaratát, hogy megteremtse a Földön Isten országát. Az absztrakt-optimista erasmusi emberfelfogást tehát nem teszi magáévá a lutheri reformáció : a híres 1524-es vitában Luther élesen elutasítja a homo creator sui ipsi (az ember önmaga teremtője) humanisztikus gondolatát, majd a nép jogát is az istentelen tyrannusokkal való szembeszegülésre, miközben a népi reformáció — a polgári demokratikus forradalmiságnak ez az előképe — társadalmilag konkréten néven nevezte a rosszat és a megalázott embert a rossz ellenében Isten harcosának vallotta. A tudomány, a filozófia az egyik, az istene nevében cselekvő nép a másik oldalon: e két szélső pont közt áll Martin Luther, aki nem Platónt és Cicerót, és nem is Isten katonáját, hanem a keresztrefeszített Krisztust állítja példaképként a nép, az ember elé, aki a kegyelem segítségével, hite révén az egyház intézményszerű közvetítése nélkül is megmentheti üdvösségét. Max Steinmetz szerint minden látszat ellenére ez volt az, ami a győzelem kulcsát adta Luther kezébe, de a vallási reform páthoszának csillapultával mégis a humanizmus emberfelfogása került előtérbe a reformáción belül is, amely jobban megfelelt az emelkedőfélben lévő rétegek életérzésének. Nem lehetünk ebben teljesen bizonyosak. Melanchton vagy Nikolaus Krell kísérlete, amely megpróbálta rehabilitálni az antik filozófiát, eszmeileg — Rabelais-val szólva — mégiscsak egyfajta visszatérést jelentett „az absztrakciók és szellemi kísértetek világába, ahol az emberek azért vadásznak, hogy hálóval kifogják a szelet”, gyakorlatilag pedig a humanista emberfelfogás , Krell kivégzésével szenvedett végérvényes vereséget a nemességgel szemben. A humanizmus régi arisztokratikus típusa tehát sem a katolicizmusnak, sem a reformációnak nem felelt meg, helyébe azonban nem egyfajta felvilágosult, népi és demokratikus humanizmus lépett. A polgáriparaszti életérzés és tudat formájaként még csakis a vallás jöhetett szóba — amint ezt akár a holland és az angol történelem példáin is szemlélhetjük. És mégis : a humanizmus és a reformáció találkozása történeti jelentőségre emelkedett. Ad fontes — hirdették a humanisták és ezen nemcsak a Biblia, ezen belül a Novum testamentum graece és a patrisztika fontosságát hangsúlyozták, hanem — a skolasztikával szemben — az antik filozófia és irodalom teljes rehabilitációjára is törekedtek. A szövegek hiteles állapotának helyreállítására való törekvést, a történeti múlt iránti érdeklődést magáévá tette Luther is, s megtoldotta azt a Biblia nemzeti nyelvre való fordítása korszakalkotó munkájával, a német irodalmi nyelv forradalmasításával és általában a nemzeti nyelvhasználat irodalom és prédikáció inspirálásával. Ebben a vonatkozásban a világra orientált reneszánsz és az aszkétikus-vallási reformáció semmiképpen sem egymást kizáró pólusok, hanem együttesen eszmei előkészítői annak a nagy társadalmi és kulturális fordulatnak, amely Németországban Goethéhez, Humboldthoz, Kanthoz és Hegelhez, a franciáknál Montesquieu-höz, Voltaire-hoz, Rousseau-hoz, Diderot-hoz és úgyszólván egész Európában a nemzeti nyelvű kultúrák viharos fejlődéséhez vezetett. A humanisták érdeklődése az újkori tudományosság, a csillagászat, a földrajz, a matematika, az orvostudomány és a jog iránt az új iskolákban — katolikus és protestáns iskolákban — megtermékenyítette a szellemet, s különös, de nem érthetetlen módon a kultúra újkori szekularizációjának jórészt éppen ezek az iskolák lettek az előmozdítói, így azután az ember méltóságának és erejének hirdetése mindinkább olyan körülmények közt válhatott aktuálissá, amikor már maguknak Luther és Kálvin örököseinek végül is választaniuk lehetett és kellett aközött, hogy — az ember bűnösségét hangsúlyozva — szellemileg lemondjanak a gonosz világ megváltoztatásáról, vagy éppen ellenkezőleg: a szolgáló Krisztus paradigmáját mint az istennel szemben és a másik ember sorsának alakulásáért vállalt felelősség és küzdelem kettős szolgálatát fogják fel. Ebben az értelemben vallja Marx, hogy ha a lutheri reformáció nem is oldotta meg történelmi feladatát, mégis ,,a feladat igaz felvetése volt”. És ebben az értelemben hirdeti Lenau, hogy az albigensek bukása világtér-