Világosság, 1984. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

1984 / 1. szám - Luther Márton és a magyarországi reformáció - Lukács József: Luther és az újkori művelődés

tik­us emberképe, az akaratszabadság hangoztatá­sa, az akaraté, amelynek segítségével az egyén szelleme úrrá lehet testének állatias ösztönein, a philosophia Christiana erasmusi elegyítése egyfajta kifinomult epikureizmussal — mindez számos te­kintetben ellentéten állt a lutheri emberképpel. Hiszen Luthernél az ember közvetlenül és csakis istenével áll szemközt és istenével szemben állván az egész embert — testét is, de lelkét is — bűnösnek tekinti, akaratát pedig a bűn által korlátozottnak minősíti: az ember simul iustus et peccator, akit csak a hit és a kegyelem menthet meg. Ugyanez az álláspont Luthernél oda is vezetett, hogy az em­bernek meg kell hajolnia a világi felsőbbség előtt, amelynek Luther bizonyos értelemben még az egyház szervezését is átengedi. A másik póluson viszont Münzer emberfelfogása áll, akinél a kivá­lasztott ember küzdő, nem pedig szenvedő és alá­zatos lény, szabadsága nem korlátozódik a benső­­ség világára, hanem éppen szegénysége és elnyo­mott volta következtében cselekszi is Istene aka­ratát, hogy megteremtse a Földön Isten országát. Az absztrakt-optimista erasmusi emberfelfogást tehát nem teszi magáévá a lutheri reformáció : a híres 1524-es vitában Luther élesen elutasítja a homo creator sui ipsi (az ember­ önmaga terem­tője) humanisztikus gondolatát, majd a nép jogát is az istentelen tyrannusokkal való szembesze­gülésre, miközben a népi reformáció — a polgári demokratikus forradalmiságnak ez az előképe — társadalmilag konkréten néven nevezte a rosszat és a megalázott embert a rossz ellenében Isten harcosának vallotta. A tudomány, a filozófia az egyik, az istene nevében cselekvő nép a másik ol­dalon: e két szélső pont közt áll Martin Luther, aki nem Platónt és Cicerót, és nem is Isten kato­náját, hanem a keresztrefeszített Krisztust állítja példaképként a nép, az ember elé, aki a kegyelem segítségével, hite révén az egyház intézményszerű közvetítése nélkül is megmentheti üdvösségét. Max Steinmetz szerint minden látszat ellenére ez volt az, ami a győzelem kulcsát adta Luther ke­zébe, de a vallási reform páthoszának csillapultá­val mégis a humanizmus emberfelfogása került előtérbe a reformáción belül is, amely jobban megfelelt az emelkedőfélben lévő rétegek életérzé­sének. Nem lehetünk ebben teljesen bizonyosak. Melanchton vagy Nikolaus Krell kísérlete, amely megpróbálta rehabilitálni az antik filozófiát, eszmeileg — Rabelais-val szólva — mégiscsak egyfajta visszatérést jelentett „az absztrakciók és szellemi kísértetek világába, ahol az emberek azért vadásznak, hogy hálóval kifogják a szelet”, gyakorlatilag pedig a humanista emberfelfogás , Krell kivégzésével szenvedett végérvényes vere­séget a nemességgel szemben. A humanizmus régi arisztokratikus típusa tehát sem a katolicizmus­nak, sem a reformációnak nem felelt meg, helyébe azonban nem egyfajta felvilágosult, népi és de­mokratikus humanizmus lépett. A polgári­paraszti életérzés és tudat formájaként még csakis a vallás jöhetett szóba — amint ezt akár a holland és az angol történelem példáin is szemlél­hetjük. És mégis : a humanizmus és a reformáció találkozása történeti jelentőségre emelkedett. Ad fontes — hir­dették a humanisták és ezen nemcsak a Biblia, ezen belül a Novum testamentum graece és a pat­­risztika fontosságát hangsúlyozták, hanem —­ a skolasztikával szemben — az antik filozófia és irodalom teljes rehabilitációjára is törekedtek. A szövegek hiteles állapotának helyreállítására való törekvést, a történeti múlt iránti érdeklődést ma­gáévá tette Luther is, s megtoldotta azt a Biblia nemzeti nyelvre való fordítása korszakalkotó munkájával, a német irodalmi nyelv forradalma­sításával és általában a nemzeti nyelvhasználat irodalom és prédikáció inspirálásával. Ebben a vonatkozásban a világra orientált reneszánsz és az aszkétikus-vallási reformáció semmiképpen sem egymást kizáró pólusok, hanem együttesen eszmei előkészítői annak a nagy társadalmi és kul­turális fordulatnak, amely Németországban Goe­théhez, Humboldthoz, Kanthoz és Hegelhez, a franciáknál Montesquieu-höz, Voltaire-hoz, Rous­­seau-hoz, Diderot-hoz és úgyszólván egész Euró­pában a nemzeti nyelvű kultúrák viharos fejlő­déséhez vezetett. A humanisták érdeklődése az újkori tudományosság, a csillagászat, a földrajz, a matematika, az orvostudomány és a jog iránt az új iskolákban — katolikus és protestáns iskolák­ban — megtermékenyítette a szellemet, s különös, de nem érthetetlen módon a kultúra újkori sze­kularizációjának jórészt éppen ezek az iskolák lettek az előmozdítói, így azután az ember méltóságának és erejének hirdetése mindinkább olyan körülmények közt válhatott aktuálissá, amikor már maguknak Lu­ther és Kálvin örököseinek végül is választaniuk lehetett és kellett aközött, hogy — az ember bű­nösségét hangsúlyozva — szellemileg lemondjanak a gonosz világ megváltoztatásáról, vagy éppen ellenkezőleg: a szolgáló Krisztus paradigmáját mint az istennel szemben és a másik ember sorsá­nak alakulásáért vállalt felelősség és küzdelem ket­tős szolgálatát fogják fel. Ebben az értelemben vall­ja Marx, hogy ha a lutheri reformáció nem is ol­dotta meg történelmi feladatát, mégis ,,a feladat igaz felvetése volt”. És ebben az értelemben hir­deti Lenau, hogy az albigensek bukása világtér-

Next