Világosság, 1984. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 7. szám - Lendvai L. Ferenc: Esztétikum és etikum: Lukács György "Esztétiká"-jának etikai üzenete
akkor viszont — eszerint — nem lehet más, mint az ember által objektivált érték: csak az ember mint szubjektum az, aki a dolgoknak értéket adhat. E tény persze elhomályosulhat az elidegenülés és eldologiasulás viszonyai közt végbemenő társadalmi fejlődés során, s akkor a dolgok úgy jelennek meg, mintha saját, az embertől független, pusztán objektív értékük lenne: ezt a jelenséget nevezte Marx fetisizmusnak. Az ember azonban nem csupán olyan lény, akinek értéke lehet : az ember csak attól emberi lény, hogy mint szubjektum értékeket tételez. Ha a dolgokat megfosztjuk értéktulajdonságuktól, ezzel (jóllehet, vagy éppen, mert tudatában vagyunk annak, hogy ezek objektivált értékek) voltaképpen megszüntetjük önmagunk embervoltát is. Ha a rongyoszsákban portörlőruhát keresek, elővehetek onnan piros, fehér vagy zöld színű rongydarabot, de ha — mert mondjuk külön-külön kicsinek találom — összevarrom őket, akkor ez már nem egyszerűen rongydarab többé, s magyar ember nem fogja portörlésre használni. Egy holttetem önmagában véve csak eltakarításra váró hulladék, s az emberek mégis tiszteletet adnak még az idegen vagy az ellenség holttestének is. Ha egy vászondarab nem lehetne nemzeti zászló, ha egy hulla nem lehetne szertartás tárgya, nem lehetnénk emberek. Persze minden érték kiüresíthető, s vannak értékek, melyeken az emberi fejlődés — ha van ilyen — túlléphet, ám, nyersen fogalmazva: az az ember, akinek számára már semmi sem lenne szent, végül is nem lenne ember. Ezt a tényt fejezte ki annak idején Feuerbach úgy, hogy a vallást általánosságban emberi szükségletnek nyilvánította. Lukács, amint azt Az esztétikum sajátossága számos helyén kinyilvánította, nem volt jó véleménnyel a vallásról. Mégis figyelemreméltó azonban a nevezetes Goethe-idézet, amellyel művét zárta : Wer Wissenschaft und Kunst besitzt, Hat auch Religion; Wer jene beiden nicht besitzt, Der habe Religion. Most persze nem abból a szempontból, hogy könnyű lenne kimutatni : mennyiben kapcsolódik ez — az itt Goethe által is képviselt — fölvilágosító hagyományhoz, s ennek pozitív szerepéhez a századelő Magyarországán. (Amint hogy nem foglalkozunk itt kifejezetten Az esztétikum sajátossága és a heidelbergi kéziratok belső rokonságával sem, megelégedve azzal az utalással, melyet maga Lukács tesz a kései főmű előszavában.) Végképp fölösleges lenne kitérnünk azután arra, vajon a későbbi, modernista és dialektikus teológiai fejlődésre nézve mennyiben maradt vagy nem maradt érvényes Lukács kritikája. A lényeges az, hogy Goethe és Lukács egyaránt a vallásnak nem puszta megszüntetésére, hanem dialektikus meghaladására szólítanak föl az idézett helyen, vagyis a vallás által — meglehet torz módon — képviselt értékek megőrzésére. Lukács az esztétikai értékek vizsgálatával foglalkozott. Nos, Marx szerint az ember azért képes a szépség törvényei szerint alakítani, mert mindenütt az inherens mértéket tudja a tárgyra alkalmazni, vagyis, mivel az ember önmagának és világának alkotója, mivel mint cselekvő szubjektum, ha persze nem is „teremti”, de konstituálja a világot — ő maga alakítja a dolgok „mértékét”, s így azt is, hogy egy-egy konkrét dolog mennyiben felel meg általános fogalmának. Lukács az ember tárgykonstituáló tevékenységét mindenekelőtt a művészi szférában hangsúlyozta : nézete szerint e tevékenység legkifejlettebb formában éppen a műalkotás (alkotói és befogadói) konstruálásakor nyilvánul meg. Marx azonban az emberről általában beszélt, míg Lukácsnak a konkrét alkotói és befogadói szubjektumokkal volt dolga, így természetesen kellett foglalkoznia azzal a kérdéssel , mennyiben érvényesek az egyes emberi szubjektumok értékteremtő cselekedetei és értékelései objektíven, mintegy természettörvény-szerűen . Joggal emlegetjük itt a természettörvény-szerűséget, jóllehet Lukács és az egész marxista esztétika közvetlenül a munkafolyamatban kísérelte megragadni a művészet, a művészi alkotás gyökereit. Rá kell azonban mutatnunk, hogy a ritmusnak, mint a műalkotások egyik alapmozzanatának nem annyira vagy nem csupán a munkafolyamat ritmusában van adva az érvényessége, mint inkább az „örök visszatérés” természetadta ritmikájában: a műalkotás akkor lesz valóban lezárt (tehát valódi mű), ha létezése ugyanolyan módon szükségszerűnek tűnik föl, mint a természeti jelenségeké, ha tehát mondjuk egy zeneműben éppen annyi hang van — ahogy Mozart mondotta — „amennyi kell”. Ha persze a munkafolyamatot úgy fogjuk föl, mint a természet determinisztikus jelenségeinek és folyamatainak átfordítását az emberi tevékenység teleologikus viszonylatrendszerébe, akkor a két megközelítésmód közel sem fog ellentétbe kerülni egymással. Marx, mint említettük, az emberről általában beszélt, amikor őt világának alkotójaként jelle- 403 27*