Világosság, 1986. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1986 / 1. szám - Varga Csaba: A jog mint történelem
Következtetésünk tehát csakis az lehet, hogy a jognak mint instrumentumnak a törénelemben viszonylag kötetlen mozgási tere van. És itt kiindulópontunk eleve az lehet, hogy eszköz és cél között nincs ekvivalencia. Egy társadalmi célt — a kialakult hagyományoktól, szokásoktól, késztetésektől függően — eltérő eszközök azonos hatékonysággal szolgálhatnak. Ugyanakkor az eszköz csupán egyetlen — rugalmas, a cselekvés általános keretét kijelölő — összetevője a befolyásolásnak. Hiszen önmagában, normaszövegként csak absztraktum, mely konkréttá csupán értelmezése konkrét gyakorlatában, társadalmi alkalmazásában válhat. Ezért hiábavaló minden olyan kísérlet, amely a jogból kiindulva az emberi törénelmet szándékozik rekonstruálni, vagy a történelem alakulásából a jogra egyértelmű következtetéseket igyekszik levonni. Párhuzamosság persze kétség kívül fennáll: például a „jogi archeológia” pontosan annyira (és egyes túlzó véleményekkel szemben úgy vélem, hogy nem inkább) releváns és nyomértékű a múlt történelmi folyamatai mikéntjének a feltárása szempontjából, mint a munkaeszközök, a letelepedési vagy épp a rituális szokások archeológiája. Konkrét példákkal élve: aligha magyarázhatjuk csupán a törénelem gazdasági, politikai vagy akár általános társadalmi összefüggéseiből, hogy a nyugati jogfejlődésben a közös római hagyomány ellenére mi lehetett a meghatározó tényező a kontinentális vagy az angol—amerikai minták mint a fejlődés kétféle útja kiválasztásában, eszközkénti megformálásában és követésében. Azt sem vezethetjük le pusztán a társadalmi fejlődésből, annak kihívásaiból, hogy miért és hogyan intézményesedtek szabad szerződési formák az egyik rendszerben — olyan területeken, ahol a másikban a trustvagyontárgyaknak mások javára való kezelése sajátos morális jogi kötöttségekkel, cselekvőképtelenek és férjes aszszonyok anyagi védelmétől kezdve alapítványok és közhasznú intézmények gondozásáig) máig felülmúlatlan, rendkívül alkalmazkodókész jogi konstrukciója intézményesült. A másik oldalon viszont, ha kiindulópontként a jogi szabályozást tekintjük, elfeledett kultúránk jövendő kutatója aligha olvashatná ki a történelem kemény, ám változó valóságát például az 1936-os szovjet alkotmányból. Hiszen ismeretes, hogy a szovjet társadalomépítés alapokmányaként normatíve ez szolgált alapul a sztálini időszaktól a hruscsovi XX. és XXII. SZKP-kongresszus törekvésein át egészen az 1977-es alkotmányozásig. Vagy miképpen következetethetnénk a magyar történelem II. világháború utáni megpróbáltatásaira például abból, hogy az egyesülési jog korai nyílt és határozott alkotmányi deklarálása (1949) az azóta eltelt időkben, és különösen jelenünkben a részletező szabályozással szigorodni látszik, holott ezt csak mi, a történelem megélői tudhatjuk, hogy emögött valójában egy puszta verbalitásnak az élő gyakorlattal történő felváltása rejlik. Dilemmánk lényegében akkor sem változik, ha a jogot mint eszközt nem konkrét — normaszövegben kifejezett megoldásként, hanem általánosabban: ilyen eszközök normaszövegben történő tételezése, normatív rögzítése vagy kifejezése formájaként értelmezzük. Nos, akár szokásjogról, bírói jogképzésről (s ennek precedens vagy egyéb formáiról), hivatalos jogalkotásról (s ezen belül törvényhozásról, kodifikációról), vagy a törvényhozás rendezése formáiról (revízióról vagy konszolidációról) legyen is szó — többnyire rámutathatunk egy jól körülhatárolható történelmi eseménysorozatra, mely a kérdéses eljárás vagy forma típusképző jegyeit adja, s ezáltal egyszersmind ideáltípusát is szolgáltatja. Az első megközelítés számára így a szokásjog az európai középkorral, a precedensjog az angol jogfejlődéssel, a kódex a jusztiniánuszi művel, a kodifikáció pedig a francia forradalom civiljogi gyümölcsével azonosul. Közelebbi vizsgálódáskor azonban rögtön kiderül: nem más ez, mint abszolutizálás, az európai civilizáció bizonyos korhoz kötött eredményeinek egyetemesként kivetítése, ami megengedhetetlen, hiszen azt jelentené, hogy az emberiség kulturális fejlődésének egy-egy termékét egy-egy konkrét kultúrahordozóra jellemző „népi felfogással” azonosítjuk, vagyis a történelmileg különöst egyetemessé tágítjuk. Különben is, bármelyik eljárásnak vagy formának a civilizációfejlődés történetében mutatkozó változatait tárjuk is fel, rögtön kiderül: különböző feltételek között bármelyikük eredménnyel szolgálhatja azoknak a társadalmi funkcióknak a betöltését, amelyekre a jog egyáltalán, valaha is képes volt. A kodifikáció funkcionális tipológiája ezért azonos magának a jognak a tipológiájával. Hasonlóképp elmondható, hogy a precedensjog a maga angliai, dél-afrikai, amerikai, izraeli, vagy az ún. vegyes jogrendszerekben való előfordulásaival a társadalmi és jogi megőrzés és változás szolgálatát mindenütt egyaránt sikerrel vállalhatja. És hasonlóképp folytatható, hogy a középkor Európájában fejlődött szokásjognak sem az volt a szerepe, mint például az idegen hódítóktól több részre szakított Magyarország néhány évszázados újkori fejlődésében, mikor is éppen a nemzeti egység, s ezen belül a jogegység megőrzése- 3