Világosság, 1987. január-június (28. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 1. szám - Kelemen János: Hegel és a történeti metodológia (III. Hegel a történetírói formalizmus ellen)
Hegel és a történeti metodológia III. Hegel a történetírói formalizmus ellen Az egyes és általános egységének abban az értelmezésében, melyet a „konkrét általános” formulája fejez ki, Hegel hatékony eszközt talált ahhoz, hogy a történetírás tárgyát és a történeti gondolkodás sajátos közegét azonosítani tudja. A történetírónak, aki az empíriában elmerülve sem nélkülözheti a filozófiai fogalmakat, az általánosra kell törekednie, hiszen csak így kerülheti el, hogy a történelem egyedi esetlegességek összefüggéstelen halmazává hulljon szét, s csak így bizonyosodhat meg afelől, hogy a múlt felidézhető a jelenben és ezáltal megismerhető. Ám a történetíró nem érheti be az általánossal, hiszen az önmagában vett, „absztrakt” általános történelmen kívüli. Ha ezen a szinten megállna, ha a történeti tetteket és eseményeket valamely mindig és mindenütt érvényes általános szempont segítségével akarná megérteni, akkor a történelem ugyanannak az absztraktul elgondolt összefüggésnek vagy tulajdonságnak örökkön ismétlődő, unalmas példatárává válna. S ez gyakran megesik. Ezt a hibát követik el azok, akik — mint a felvilágosodás történetírói — az emberi természet megnyilvánulását látják a történelemben, s ugyanazokra a pszichológiai vagy morális indítékokra vezetik vissza a legkülönbözőbb korokban véghez vitt emberi tetteket. Innen Hegel gyakori témája a pszichologizáló és moralizáló történetírással, illetve minden olyan módszerrel szemben, melynek végső szemléleti alapját az absztrakt formalizmusban fedezi fel. A történeti empíria és a filozófiai apriorizmus viszonyára vonatkozó megoldási javaslatának ezért szerves eleme a történeti formalizmus szakadatlan bírálata. Az effajta bírálatnak természetes terepe a történelem, ám Hegelt — aki a természet, történelem és gondolkodás rendszerének egészét a dialektikus historizmus szellé 1987. JANUÁR • XXVIII. ÉVFOLYAM • 1. SZÁM mében fogja fel — mélyebb motívumok vezérlik. Ezek közé tartozik az a fajta arisztotelizmus, melynek alapján elveti, illetve csak korlátozott érvénnyel ismeri el az egész újkori tudományfejlődés egyik fő elemét, a matematikai természettudomány és általában a kvantifikáció gondolatát. Igaz, még az 1830-as évekig várni kell ahhoz, hogy megfogalmazódjanak a kvantifikáció társadalomtudományi alkalmazására vonatkozó első elképzelések, mégsem anakronizmus az a megállapítás, hogy Hegel élesen szemben áll minden olyan kísérlettel, mely a társadalmi-történelmi létezés összefüggéseit mennyiségi-formális viszonyokra vezetné vissza. A „társadalmi fizika” eszméje (mely a matematikai természettudomány szellemében újraalkotott társadalom- és történelemtudományra vonatkozik) Hegeltől minden ízében idegen gondolat. Az újkori tudománnyal, jelesül a newtoni tudománnyal szembeni hegeli álláspont jellegzetes megfogalmazásával találkozunk A szellem fenomenológiájának abban az egyébként igen nehéz és homályos fejezetében („Erő és értelem, jelenség és érzékfeletti világ”), mely az „értelem” tevékenységét és ezzel összefüggésben a természettörvény fogalmát elemzi. A természettörvény fogalmában Hegel olyan nehézségeket fedez fel, s ezek elemzése során olyan szempontokat alkalmaz, melyek a történeti metodológia alapjait is érintik. „A törvények e birodalma — mondja Hegel — az értelem igazsága ugyan, amelynek tartalma a törvényben rejlő különbség; de a törvény ugyanakkor csak belső igazsága az értelemnek és nem tölti ki a jelenséget. A törvény jelen van benne, de nem egész jelene; mindig más körülmények között mindig más valósága van. Ezál