Világosság, 1987. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1987 / 7. szám - Hofer Tamás: A modernizáció és a "népi kultúra" modelljei
1987. JÚLIUS • XXVIII. ÉVFOLYAM • 7. SZÁM A modernizáció és a „népi kultúra” modelljeit a modernizáció mindenütt felbontja, átalakítja, elpusztítja a „hagyományos” helyi műveltségeket. Ez történt a 19—20. században az európai paraszti kultúrákkal, ez folyik napjainkban a harmadik világban. Ez azonban a folyamatnak csak az egyik oldala. A modernizáció más népi hagyományoknak korábbi, lokálisan és társadalmilag korlátozott létük helyett szélesebb, össztársadalmi érvényességet is teremthet, a harmadik világban zajló kulturális folyamatok úgy is jellemezhetőek, mint „elsüllyedt civilizációk újjáéledése” (F. S. C. Northrop). A felzárkózás, a nekilendülés problémáival küszködő területeken — így Magyarországon is — két érvrendszer használható a modernizáció melletti mozgósításra. Az egyik a felzárkózás hangoztatása, a központi területeken már megvalósult eredményekre való rámutatás, vagyis a „mintakövetés”, a másik a nemzeti hagyományokra hivatkozva az „endogén fejlődés” célul tűzése. Az antropológus Clifford Geertz, a harmadik világ új államainak kulturális politikájáról szólva, a Kulcsár Kálmán által használt „mintakövetés” és „endogén fejlődés” fogalompár helyett hasonló, bár nem azonos értelemben az „esszencializmust” — magyarul talán lényegőrzést, lényeghez való hűséget (amiben a lényeg lehet kulturális, vallási, etnikus hangsúlyozású) — és „epokalizmust”, vagyis a korszerűségre törekvést állítja szembe. Hozzáteszi, hogy az e nézetek közti vitát nem tekinthetjük pusztán „kulturális párbeszédnek, elvont eszmék összecsapásának ... a társadalmi folyamatok mentén futó független gondolati áramlásnak”, ez magának a történeti folyamatnak egyik fontos dimenziója, mely érvek kifejtése mellett társadalmi intézmények átformálódásában fejeződik ki. Maga a „népi kultúra” fogalma is a modernizáció idején született meg Európában. A népi műveltség a korábbi századokban is jelen volt, de mintegy „láthatatlanul”. A közemberek, a parasztok viselkedésének egyes vonásait, etnikus különbségeit rögzítették ugyan a források, de a paraszti műveltség, a népköltészet, a népzene, a népművészet stb. értékként, rendszerként, kultúraként való megragadásához hiányoztak a fogalmak. A népi kultúra-fogalom eleve a társadalom és a műveltség megosztottságából indul ki, abból, hogy a társadalomnak vannak alsóbb osztályairétegei, és a tanult, „magas” műveltségen kívül van egy szájhagyományozó, vulgáris, népi műveltség is. Ennek a másik, a népi kultúrának a felfedezése, közismertté tétele úgy szolgálhatta a társadalmi konszenzus kialakítását, hogy mintegy kulturálisan láthatóvá, megbecsülhetővé tette az alsóbb paraszti rétegeket, másrészt ott, ahol a magas kultúra túlságosan is idegenszerűnek, nemzetközinek, a jelen vagy a közelmúlt „mintakövetések” termékének minősült. A tanulmány az MTA I., III. és IX. osztályának 1987. május 4-i együttes vitaülésén elhangzott előadás alapján készült. A tanulmány alapjául szolgáló kutatás az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában „A paraszti műveltség képe a 19—20. században” témában folyik. 2 Vö. Tőkei Ferenc (szerk.) Hagyományos kultúrák sorsa a fejlődő világban. Budapest, 1985. — Marriott—McKim, „Cultural policy in the new states.” In: Clifford Geertz (ed), Old societies and new states. New York—London, 1963. 28. o. 3 Kulcsár Kálmán, A modernizáció és a magyar társadalom. Budapest, 1986. 109—111. o. 4 Clifford Geertz, The interpretation of cultures. New York, 1973. 243-249. o.