Világosság, 1990. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1990 / 7. szám - Schöpflin Gyula: A magyar konzervativizmusról
között párhuzam áll fenn, sőt, nemcsak párhuzam, hanem szoros összefüggés, összjáték is. Hiszen a nyelv a kommunikáció fő eszköze, s természetesnek vesszük, hogy társadalmi változások - politikában, technológiában, gondolkodásban - új szavakat, új kifejezéseket követelnek; ahogyan a társadalom szerkezete egyre bonyolultabbá válik, intézmények létesülnek és alakulnak, a munkamegosztás új meg új szakmákat teremt, egyre több absztrakcióra van szükség. A nyelv gazdagodik, hajlékonyabbá válik, jövevényszavak tódulnak bele; néha, a fejlődés egyes fordulóin, ezt a folyamatot tudatos stratégiával kell meggyorsítani, mint a magyar nyelvújítás esetében (van erre példa a németben, finnben is). Paradox módon, ez a folyamat a nyelv egyszerűsödésére is vezethet, mint az angolban, ahol a ragozás nagyobbára elenyészett vagy akár a magyarban, ahol az ikes igék használata van eltűnőben. A skandináv és szláv nyelveket nem ismerem eléggé, de az a gyanúm, ezek is támogatnák elgondolásomat nyelv és társadalom dinamikus együttfutásáról. De van egy jelentős bökkenő, s nem vagyok biztos benne, vajon megdönti-e avagy kivételként megerősíti feltételezésemet: az olasz példa. Európa modern fejlődése kétségkívül a 13. századi Itáliában kezdődött, a városi élet s ezzel együtt az ipar, a kereskedelem és a pénzügyek felvirágzásával; viszont az olasz nyelv is erősen konzervatív jellegű, tán majdnem annyira, mint a magyar. Dantét (1300 körül) a mai olasz olvasó úgyszólván szótár segítsége nélkül tudja élvezni; kortársunk, Pascoli, ugyanolyan könnyűszerrel írt latin verseket, mint olaszt. Róla mondta egyszer Babits - tőle szokatlan prózaisággal - „Neki ez olyan, mintha csak másik cipőt húzna”. így vannak kétségeim vonzó, bár kissé felületes elméletemmel kapcsolatban, de az iránt nem lehet kétség, hogy a magyar éppúgy konzervatív nyelv, mint ahogy a magyar társadalmi fejlődés során is mindvégig a konzervativizmus volt a domináns tényező. Mindkettő alakulása keserves, buktatós folyamat volt. Felmerül hát a kérdés: hogyan és miért alakult a magyar társadalomfejlődés a konzervativizmus jegyében (a nyelv mintegy tükre lehet ennek), és mennyiben volt áldás, mennyiben átok ez a magyar konzervativizmus? Mi a konzervativizmus? Az Oxfordi Szótár1 szerint „konzervatív”, megőrzésre hajlamos, rohamos változással szemben idegenkedő, „konzervatívzmusmérsékelt, óvatos, tudatosan aláértékelő, a végleteket kerülő elv. A Modern Gondolkodás Szótára kissé bővebben így fogalmazza: „... a régi és meglevő előnyben részesítése a társadalmi és politikai rendszeren belül, az újjal és kipróbálatlannal szemben... hangsúlyozza a törvény és a rend fontosságát, a folyamatosságot, az óvatosságot újítások terén; értékeli a hagyományt... elfogadja az emberek közti egyenlőtlenséget; a politikában gyanúperrel él... ideológiai aláfestésű törekvésekkel szemben; híve a magántulajdonnak.” Amit lényegesnek látok: a konzervativizmus nem utasítja el az újítást, a változást, de korlátozni, lehetőleg ellenőrizni akarja. Ez óvatos meghatározások nyilván a redukciós módszer eredményei; a „konzervativizmus” ugyanis egyike azoknak az általánosan használt, túl tág fogalmaknak, amelyek gyakran szétfolynak az elemzés nagyítója alatt. Bonyolítja a dolgot, hogy számtalan politikai párt és társadalmi csoport nevezi magát „konzervatív”-nak, holott a szigorúbb meghatározás ezt számos esetben erősen kétségbe vonhatja. Talán a „fontolva haladás” a legtalálóbb fordítása, jelezve, hogy azért a konzervatív is előre tekint. Az én meghatározásom szerint konzervatív az, aki a hatalmi szerkezet és a társadalom intézményeit megóvni akarja, a szükséges változást - mérlegelve, esetleg vonakodva - elfogadja, de azt lehetőleg irányítani és ellenőrizni kívánja. Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mi a konzervativizmus ellentéte? Az általánosan elfogadott nézet szerint ez a radikalizmus (mely, akárcsak a konzervativizmus, a vélemények és felfogások egész skáláját foglalhatja magában). A radikalizmus leggyakrabban az elit egy részének, az „ellenzéki elitnek” magatartását jellemzi: alkotó elégedetlenség a fennállóval szemben (mindig, mindenütt van, ami rossz és igazságtalan), új célkitűzések, ideák megfogalmazása, újító tervek összefoglalása és rendszerezése. Jelentős különbség a két magatartás között, hogy míg a konzervativizmus rendszerint nem alakít ki rendszerezett ideológiát, egyház és királyok (vagy pártok) istentől eredő joga