Világosság, 1990. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1990 / 7. szám - Schöpflin Gyula: A magyar konzervativizmusról

között párhuzam áll fenn, sőt, nemcsak pár­huzam, hanem szoros összefüggés, összjáték is. Hiszen a nyelv a kommunikáció fő eszköze, s természetesnek vesszük, hogy társadalmi változások - politikában, technológiában, gondolkodásban - új szavakat, új kifejezése­ket követelnek; ahogyan a társadalom szerke­zete egyre bonyolultabbá válik, intézmények létesülnek és alakulnak, a munkamegosztás új meg új szakmákat teremt, egyre több abszt­rakcióra van szükség. A nyelv gazdagodik, hajlékonyabbá válik, jövevényszavak tódul­nak bele; néha, a fejlődés egyes fordulóin, ezt a folyamatot tudatos stratégiával kell meg­gyorsítani, mint a magyar nyelvújítás esetében (van erre példa a németben, finnben is). Pa­radox módon, ez a folyamat a nyelv egyszerű­södésére is vezethet, mint az angolban, ahol a ragozás nagyobbára elenyészett­­ vagy akár a magyarban, ahol az ikes igék használata van eltűnőben. A skandináv és szláv nyelveket nem isme­rem eléggé, de az a gyanúm, ezek is támo­gatnák elgondolásomat nyelv és társadalom dinamikus együttfutásáról. De van egy je­lentős bökkenő, s nem vagyok biztos benne, vajon megdönti-e avagy kivételként meg­erősíti feltételezésemet: az olasz példa. Eu­rópa modern fejlődése kétségkívül a 13. szá­zadi Itáliában kezdődött, a városi élet s ezzel együtt az ipar, a kereskedelem és a pénzügyek felvirágzásával; viszont az olasz nyelv is erő­sen konzervatív jellegű, tán majdnem annyira, mint a magyar. Dantét (1300 körül) a mai olasz olvasó úgyszólván szótár segítsége nél­kül tudja élvezni; kortársunk, Pascoli, ugyan­olyan könnyűszerrel írt latin verseket, mint olaszt. Róla mondta egyszer Babits - tőle szo­katlan prózaisággal - „Neki ez olyan, mintha csak másik cipőt húzna”. így vannak kétségeim vonzó, bár kissé fe­lületes elméletemmel kapcsolatban, de az iránt nem lehet kétség, hogy a magyar éppúgy konzervatív nyelv, mint ahogy a magyar társa­dalmi fejlődés során is mindvégig a konzerva­tivizmus volt a domináns tényező. Mindkettő alakulása keserves, buktatós folyamat volt. Felmerül hát a kérdés: hogyan és miért ala­kult a magyar társadalomfejlődés a konzerva­tivizmus jegyében (a nyelv mintegy tükre le­het ennek), és mennyiben volt áldás, mennyi­ben átok ez a magyar konzervativizmus? Mi a konzervativizmus? Az Oxfordi Szó­tár1 szerint „konzervatív”, megőrzésre hajla­mos, rohamos változással szemben idegenke­dő, „konzervatívzmusmérsékelt, óvatos, tu­datosan aláértékelő, a végleteket kerülő elv. A Modern Gondolkodás Szótára­ kissé bő­vebben így fogalmazza: „... a régi és meglevő előnyben részesítése a társadalmi és politikai rendszeren belül, az újjal és kipróbálatlannal szemben... hangsúlyozza a törvény és a rend fontosságát, a folyamatosságot, az óvatossá­got újítások terén; értékeli a hagyományt... el­fogadja az emberek közti egyenlőtlenséget; a politikában gyanúperrel él... ideológiai aláfes­­tésű törekvésekkel szemben; híve a magántu­lajdonnak.” Amit lényegesnek látok: a konzervativiz­mus nem utasítja el az újítást, a változást, de korlátozni, lehetőleg ellenőrizni akarja. Ez óvatos meghatározások nyilván a re­dukciós módszer eredményei; a „konzervati­vizmus” ugyanis egyike azoknak az általáno­san használt, túl tág fogalmaknak, amelyek gyakran szétfolynak az elemzés nagyítója alatt. Bonyolítja a dolgot, hogy számtalan po­litikai párt és társadalmi csoport nevezi magát „konzervatív”-nak, holott a szigorúbb megha­tározás ezt számos esetben erősen kétségbe vonhatja. Talán a „fontolva haladás” a legta­lálóbb fordítása, jelezve, hogy azért a konzer­vatív is előre tekint. Az én meghatározásom szerint konzervatív az, aki a hatalmi szerkezet és a társadalom intézményeit megóvni akarja, a szükséges változást - mérlegelve, esetleg vo­nakodva - elfogadja, de azt lehetőleg irányí­tani és ellenőrizni kívánja. Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy mi a konzervativizmus ellentéte? Az általánosan elfogadott nézet szerint ez a radikalizmus (mely, akárcsak a konzervativizmus, a véle­mények és felfogások egész skáláját foglalhat­ja magában). A radikalizmus leggyakrabban az elit egy részének, az „ellenzéki elitnek” magatartását jellemzi: alkotó elégedetlenség a fennállóval szemben (mindig, mindenütt van, ami rossz és igazságtalan), új célkitűzé­sek, ideák megfogalmazása, újító tervek összefoglalása és rendszerezése. Jelentős különbség a két magatartás kö­zött, hogy míg a konzervativizmus rendszerint nem alakít ki rendszerezett ideológiát, egyház és királyok (vagy pártok) istentől eredő joga­

Next