Világszínház, 1989 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1989-01-01 / 1. szám

újrafogalmazni. Kérdéses azonban — s ez a kérdés egyre inkább feltehető lesz —, hogy ez a gengszter­történet, elszakítva történelmi előképétől, meg tudja-e őrizni színpadi életképességét. Már Brecht is úgy látta jónak, ha minden jelenet végén külön táblán magyarázzák meg az összefüggéseket. Olyan pedagógiai fogás ez, amelytől a mai színházak ide­genkednek. És ennek az lesz az eredménye, hogy aki nem járatos a Harmadik Birodalom esemény­naptárában, az nem minden részletében képes él­vezni és követni a produkciót, vagyis unatkozni fog. ... Ezért az sem lehet véletlen, hogy Kirchner rendezésének legerősebb pillanatait nem a riválisok intrikáinak bemutatása hozza meg, hanem a nyil­vánvalóan parodisztikus jelenetek. Hitler-Ui egy öreg ripacstól vesz leckéket járásból, állásból és a beszéd művészetéből. Sebastian Fischer nem hagy­ja ki az alkalmat, hogy jó színészként egy rosz­­szat eljátsszon — Franz Mórák pedig mint buzgó és fogékony tanítvány jeleskedik. Lúdbőrzik az ember háta, ahogy azok ketten a Julius Caesarból Anto­nius beszédének r-jeit megpörgetik, vagy ahogy mi a tipikus Hitler-gesztusok repertoárját egyik pilla­natról a másikra használni kezdi. ... Mórák úgy játssza Uit, mint egy igazi pszicho­patát: mély depressziójából — úgy hever székében, mint egy rongycsomó - feltámadva minden átme­net nélkül őrjöngő fanatikus lesz belőle, üvölt, csapkod és toporzékol, elragadja az indulat heve. A zárójelenet megfélemlítő. Uj szavait hang­szórók erősítik fel, és mindenütt visszhangzanak, amikor bejelenti: az egész világot meg fogja hódí­tani. Az epilógust Erika Pluhar hangsúlyozottan csendesen mondja el, mint érvényes figyelmezte­tést: „Termékeny még az öl, mely őt kihordta.” A Theatertreffen nyitóestje egyértelmű tetszés­­nyilvánítással ért véget, amely — és ezt a kis fenn­tartást bécsi vendégeinknek el kell viselniük — inkább a közönség rokonszenvét, mint lelkesedé­sét jelezte. (Május 10.) Günther Grack Megjegyzés: Két indokot hallottam ennek a köze­pes előadásnak a meghívására. Az első Brecht szü­letésének századik évfordulója, a második bonyo­lultabb, intrikusabb jellegű, mivel a zsűri Peymann rendezését, A vihart nem hívta meg, szükségesnek látta, hogy színházából egy produkció mégis jelen legyen. Kirchner örök társa Peymann-nak, vele volt Bochumban, vele van Bécsben is; ő dolgozik azok­kal a színészekkel, akikkel Peymann nem. Ez a Josef Ostendorf (Galilei) és Rainer Krause (tisztviselő) Brecht Galilei életének moersi előadásában

Next