Világszínház, 2004 (18. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 1-2. szám
Mesterkurzus Hét téma Anatolij Vasziljev Anatolij Vasziljev rendező nevét a 70-es, 80-as években már jól ismerték. Mindenki az Egy fiatalember felnőtt lányát és a Szerszót akarta nézni, a rendező akkori barátjának, Viktor Szlavkinnak a darabjait. Ezek korszakos előadások voltak, Vasziljev pedig akkoriban az első számú rendezőnek számított. Istenítették. Irigyelték. Aztán jött a peresztrojka. A szabadság szele fújt. És Vasziljevnek a hatalom, amely őt korábban semmibe vette, színházat épített. A Drámai művészetek iskolája elnevezésű színház fordulópontot jelentett alkotói pályáján. Vasziljev akkoriban kezdett el tanítani, rendezőket és színészeket nevelni - sajátos színházi szemléletének módszere szerint. A tanítás iránti lelkesedése lassan szenvedéllyé vált. És a peresztrojka idején megnyíltak az országhatárok, Vasziljev vendégszereplésekre indult Európába előadásaival. Meghökkentette a Nyugatot, és bebizonyította, hogy a totalitárius kommunista rendszerben, a legsötétebb időkben is igazi művészet létezett Oroszországban. A vendégszerepléseket követően szinte az összes nagy európai színház kapuja megnyílt előtte, mindenhova hívták rendezni. Aztán visszatért Moszkvába a saját iskolájába, és még jobban elmerült a kísérletezgetésben. Munkájának lényegét nagyon kevesen ismerték. Vasziljev elzárkózott a nyilvánosság elől, így aztán a rendező külön életet élt Moszkvában, illetve Nyugaton. Oroszországban egy kolostor falai közé zárkózó szerzetesremete volt, Nyugaton pedig sikeres és termékeny színházi alkotó. A Drámai művészetek iskolája megalakulása óta eltelt tíz év alatt csupán néhány előadás született, egy nagyon szokatlan Jeremiás siralmas V. Martinov zenéjére, A kővendég és más versek valamint a Mozart és Salieri Puskin művei nyomán. Legutolsó munkája, az Anyegin utazásai, szintén Puskint idézi. Módszer Úgy, ahogy Vasziljev dolgozik, senki más nem dolgozik színházban. Előfordul, hogy évekig próbál és nem hoz létre semmilyen előadást. A nézőnek szánt előadás nem jelenti rendezői kereséseinek végtermékét. Ezeknek a kereséseknek a célja önmagukban van. - Önnek sokan nem bocsájtják meg azt a módszert, amivel dolgozik. Hogy ritkán hoz létre előadásokat. De leginkább azért háborognak, hogy nem hajlandó repertoárrendszerben dolgozni. Mit válaszol erre? - Valamikor sok évvel ezelőtt én is ragaszkodtam a repertoárszínház elveihez. Amikor azonban megalakult a Drámai művészetek iskolája a Povarszkaja utcában, eltávolodtam ezektől az elvektől. S amikor átmentünk a Szretyenka utcai épületbe, hirtelen megszületett az elhatározás - vagy inkább szükségszerű volt, mert sokan ösztönöztek rá hogy sürgősen alakuljunk át repertoárszínházzá. Néhány hónap múlva kezdtem valahogy rosszul és kényelmetlenül érezni magam, s egy adott pillanatban feltettem a kérdést, mi a baj. Az, hogy úgy kezdtem el gondolkodni az életemről, a munkámról és a színházamról, mint repertoárszínházról, tehát olyan formában, amelyből hiányzik a mindennapos munka, és az egyetlen cél a nézőknek bemutatható színházi produkció elkészítése. Én azt szeretem, ha a cél maga a művészi munka, a mindennapos művészi munka: összejönni, valamit létrehozni, kísérletezni művészi örömöt vagy fájdalmat okozva, aztán hazamenni, ahogy ezt annak idején csináltuk. Forma A színházi kultúra ma gyakran gigantomániától szenved Oroszországban. A nézők és a színháziak egyaránt azt szeretik, ha minden hangos és látványos, mint a modern musicalek. A drámai színház is efelé halad. - Öntől nagy formátumú, nagy léptékű előadásokat várnak, ehhez képest Ön a kis formákat részesíti előnyben egy előadásban. - Akik ezt várják tőlem, azoknak a következőket mondom. Megrendeztem a Comédie-Frangaise-ben az Amphitryort. Hatásos előadás volt, isten bizony. Filmre vették és nagy példányszámban forgalmazták. Hihetetlen volt, amikor a képernyőn megláttam a Comédie-Française zsúfolásig megtelt nézőterét. Ez valóban „nagy forma” volt. De Oroszországban egy ideje nem törekszem az ilyen nagy formák létrehozására. Nem tudom miért. Talán mert hosszú éveken keresztül éltem a Povarszkaja utcai színházunk alagsorában. De a Szretyenka utcai helyet sem a nagy léptékű előadások számára építettük. „Nagy” előadásokat Európában csinálok, Oroszországban partizán vagyok. Nagyon szeretem a partizánkodást a színházban, ugyanis azt gondolom, valakinek őriznie kell a régi meggyőződéseket. Hűségesnek kell maradnom mesteremhez, tanítómhoz, Marija Enyebelhez, aki szintén hű maradt a mestereihez, s akik szintén hűek voltak a tanáraikhoz és így tovább. Nem akarom ezt a vonalat megtörni. Árulás lenne a részemről. Nem lenne kötelező ezt tennem, én akarom így. A kis formákban rejlenek a nagy lényegi dolgok. - Milyen formák számára épült a Szretyenka utcai színház? - Semmiképpen nem a nagy formákra, hanem a magas formákra. Ez a színház a misztériumok számára épült. Ezért a homlokzaton a következő felirat áll majd: „Nyilvános iskolaszínház”. Szerintem a drámai művészet meghal, ha a teremben ezres tömegek ülnek. A sors engem a Taganka kis színpadára vetett, azóta ragaszkodom a kis terekhez. A színház az a hely, ahol legendák születnek, ezt Grotowski kapcsán értettem meg. Milyen csöpp kis színháza volt Wroclawban és milyen hatalmas dicsőség övezi ma Grotowskit az egész világban! Szretyenka utcai színház Nem mondhatnánk, hogy Vasziljev színházi érdemeit nem értékelték. Bizonyítéka ennek az az új színházépület, amelyet J. Luzskov Világszínház 2004/1-2 2