Vilmos Bakák Lapja, 1925

1925-10-02

Miskolc, 1925. október II. a VOLT cs. Hét év után jelenik meg ismét a Vilmos-bakák lapja erre az ünnepélyes alkalomra, hogy üdvözölje a baj­társakat, akik messze földről zarándokoltak el Miskolc városába azért, hogy egymást láthas­sák, hogy megszoríthassák egymás munkától kérges kezét, hogy belenézzenek egymás szo­morúságtól bágyadt szemébe. Isten hozott, kedves baj­társaim, szülővárosom falai közé, mely szeretettel fogadja az­­ összegyülekezett bátor har­cosokat, kik őszülő fejjel, de fiatal szívvel idetörekedtetek, nem sajnálva sem költséget, sem fáradtságot, hogy a vi­szontlátás édes örömeiben tel­ketek megfürödjön. Összejöttünk, kedves baj­társaim, szivünk óhajtása ké­­pen. Itt vagyunk együtt. Néz­zük, látjuk egymást, szorongatjuk egymás ke­zét, halljuk egymás hangját, de a nyomasztó érzést, mely évek óta minden magyar lelkét elfogja, alig bírja elnyomni a viszontlátás öröme. Nekünk ma Kassán kellett volna találkozni a Dóm előtti téren, ahol Rákóczi szent hamvai nyugszanak, ahonnét diadalaink színhelyére el­indultunk, ahol minden magyar szív ma is óhajtva vár, ahol minden kő, minden lomb éppen olyan kedves, éppen olyan velünk érző, ahol minden mintha a mi lelkünkből szakadt volna, éppen olyan magyar. Ma ez lehetetlen, de érezzük mindannyian, hogy csak ma az. Kell jönnie egy olyan fordu­latnak, mely megszünteti a természetellenesen vont határokat s egyek leszünk ismét. Sok nagy csapást kihevert már a magyar néprszi­­vás kitartása és munkakedve. Ezt az eddig átélt idők legnagyobb csapását is ki fogjuk heverni. Ma még mint egy szürke szemfedél borul lelkünkre a bánat s a szántó­vető felett a pacsirta sem mer dalolni. Néma megadással türjük a reánk rakott bilincset. Szivünk vérzik, de a földmi­­ves ekéje behasit mélyen a fekete földü keskenyre sza­bott magyar ugarba, a mun­kás pörölye nyomán szikrázik a visszafolytott indulatok tüze s mi, akiknek kezébe az Is­ten tollat adott szerszámul és fegyverül, nem rejtjük el gondolatainkat, de ahol csak lehet, hangoztatjuk azt, hogy ez nem lehet így. A gondolat él, ott van az eke vasán, a mun­kás pörölyén, a toll hegyén, ott van az arcok borulatán, a reménytől megcsillanó szemekben, titkos kézszorításban, mindenütt, ahol magyarul beszélnek s a gondolat majdan testet ölt s ketté repeszti a szürke szemfedelet s ragyogó napként besugározza a régi Nagymagyarországot. Összejöttünk, kedves bajtársak. Örüljünk a viszontlátásnak. Fogjuk meg egymás kezét. A mun­kás, a katona, a tisztviselő tartson össze, halad­jon együtt, mert ez az összetartó együttműködés rövidítheti meg csak a keserűség napjait. Ha haza­mentek családotok körébe, vigyétek magatokkal a mai kedves nap emlékét. Polatsek Gyula, MISKOLCI TAKARÉKPÉNZTÁR ALAPITTATOTT 1345. Ára 3000 korona.

Next