Vörös Zászló, 1971. január-június (27. évfolyam, 1-76. szám)

1971-01-01 / 1. szám

A hópihék örvényle­nek a szélben... ...Harmincöten vannak az osztályban. Kiváncsi­ak, éleseszűek. Tizenhat tél szállt el a fejük felett, mint a mesében. Tizenhat évig tárták fel nekik a jó varázslók az élet titkait. De idővel ők is varázslók­ká válnak: acélt olvasz­tanak, földalatti kincse­ket tárnak fel az emberek­nek, a csillagokig repül­nek. Mindez a jövőben lesz. Most pedig a legfon­tosabb a tanulás, tanulás, tanulás... Igyekeznek mi­nél jobb eredménnyel be­fejezni az iskolát. Nyol­can — Bárgyúk Ljuba, Boksái Vologya, Rác Mag­dalina, Klein Márton, Marsalik Erik, Bakos Lí­via, Ribcsánszka Natalka és Om­szkó Vászja — aranyéremre esélyesek. És a többiek? A többiek sem hoznak szégyent az osztályra. Lemaradozó ta­nulók szinte nincsenek is. Legfeljebb olyan esetek fordulnak elő, hogy vala­ki valamilyen okból gyen­gébben készült az órára. — Az 1. számú közép­iskola X.­­ osztálya na­gyon összetartó. Minden tanuló igényes saját magá­val és osztálytársaival szemben, — mondja el észrevételét Kontorer Ma­ja, az iskola tanügyi ve­zetője. Szünetben a tanulók ki­szaladnak az iskolaudvar­ra, hóembert készítenek. — Mi iránt érdeklőd­tek szabad időtökben? — Minden iránt! — mondják csengő hangon. — És konkrétan? Kitűnik, hogy valóban minden iránt. Monica Vit­­ti olasz filmszínésznő haj­viseletétől a leningrádi egyetem jogi karára való felvételig. A lányok élén­­kebbek. Ők képesek egész nap elbeszélgetni valami­lyen könyvről, vagy film­ről. A fiúk fordítva. Büsz­kén viselkednek. Nem akarják mindenkinek ki­tárni a lelküket. Nem cso­da. Tizenhét évesek! Otthon várják őket a gondos szülők. Érzik, hogy rövidesen el kell válniuk gyermekeiktől. Ezért — amíg nem késő — minden este szülői ta­nácsokkal látják el őket. A tudás nem hátizsák, nem lehet vállon hordani. Es tettetett haragot mu­tatnak, ha a gyerekeknek ellenvéleményük van. — Ne forogj a tükör előtt! Korai még! Valóban? De nem le­het kimenni az utcára fél­­recsúszott nyakkendővel. Egy perc múlva megint: — Hová megy sapka nélkül? Nem látod, mi­lyen rossz az idő? De hol van rossz idő? Csupán a hó esik. A hó­­pelyhek fehérek és puhák, mint a hattyú pihéi. Az édesanyák rendszerint tú­loznak. Mintha nem akar­nák tudomásul venni, hogy a fiataloknak edződ­niük kell. — Apu, legalább te is szólnál neki! — mondja tréfás szemrehányással az anya. De az apa megőrzi olim­­puszi nyugalmát. Nem tartja szükségesnek, hogy vitatkozzon a fiával, aki már nála is magasabb. (Hogy repül az idő!) És hogy elsimítsa az ellenté­tet, diplomatikusan hall­gat. Kint pedig hull a hó... Zagrijcsuk P. A. tizenhetedik tél ARANYLAKODALOM A Tompa utcai kis ház meg­telt emberekkel. Csengtek a po­harak, hangzottak a felköszön­­tők, a jókívánságok oroszul, ukránul, magyarul. A család, a testvérek, a gyerekek, az unokák ünnepelték szerettjü­ket, Kovács Endrét és felesé­gét, Satova Olga Nyikolajevnát aranylakodalmuk alkalmából. Jó egészséget, nagy boldogsá­got és sok-sok szerencsét kí­vántak nekik, azt, hogy további együttes életük még szebb és könnyebb legyen számukra. Mert szép volt az elmúlt 50 esztendő is, de nem könnyű. ...Orosz földön dúlt a pol­gárháború. A fiatal szovjet ál­lam léte forgott veszélyben. Hadba kelt az ország apraja­­nagyja, hogy védje a hazát, az új rendet az ellenségtől. A Vokzalnaja Bolnyica nevű Novij-Szibirszki kórházban lázasan feküdt egy beteg. A tífusz csontvázzá soványította testét. Messziről jött, nagyon messziről és sokat vándorolt, míg ide ért. A Szamos menti Kisarból még gyerekként ke­rült Beregszászba és Debre­cenben tanulta a vasutasok ne­héz, de annál érdekesebb mes­terségét. Amikor pedig az orosz cár és az osztrák császár a «szent haza védelmében» csa­tákba kergette a magyar pa­rasztot az orosz muzsik ellen, a beregszászi Kovács Endrének pár hónap is elég volt, hogy belássa: nem idegen földön kell keresni az ellenséget Már Kolomejánál «letette a fegy­vert», több fogolytársával együtt közös sorsot vállalt osz­tálytestvéreivel. Most pedig Itt, ebben a szülőföldjétől sok ezer kilométerre fekvő város­kában, mikor ájulatából néha felébred, keze tétován egy kéz után nyúl és alig hallható han­gon mondja: Olga. Az ápolónővérnek sok dolga van. A kórtermek zsúfolásig tele betegekkel, sebesültekkel. Kevés az orvosság, az orvos, a személyzet. Egy ember tízek munkáját végzi. A szolgálat szinte éjjel-nappal tart. És Ol­ga Nyikolajevna, ha pihenni akar néhány percet, leül egy ágy mellé, hogy közelségével is gyógyítsa a már hónapok óta súlyos állapotban lévő, távoli földről idekerült beteget. Sokszor emlegették egymás­nak ismerkedésüknek ezeket a gonddal, féltéssel teli napjait. Később, amikor már Olga fele­sége volt Endrének, Bereg­szászban Kovácsék családjában mint sajátjukat fogadták be a szülők és testvérek azt a sudár, kékszemű, szőke orosz asszonyt. Itt, az új otthonban Olga Nyikolajevna sokszorosan visz­­szakapta az Endrének adott nagy szeretetet és figyelmessé­get. A család kedvence lett. Otthonuk mindig tele volt rokonokkal, ismerősökkel. Na meg a gyerekek, ha nem is a saját, de az örökbe fogadott és törvényesített árvák. Éva, Júlia és Zsuzsanna nevelése tette tartalmassá, boldoggá a Kovács házaspár családi életét. ...Most is tele van a Tompa utcai kis ház. Boldogok a nagyszülők, amikor az öt uno­ka közül a legfiatalabb, a 6. osztályos Jakubec Éva verses köszöntőjét hallgatják és ami­kor velük, Kovács István fel­olvassa a katonafiától, Sanyi­tól, a legidősebb unokától az aranylakodalomra kapott dísz­táviratot. SVÉD Armin. A felvételen: a Kovács-há­zaspár. Hímzések, szőttesek... A nép alkotó tehetségének megnyil­vánulásai, szebb élet utáni vá­gyának kifejezői, amelyet a legkíméletlenebb bánásmód, legnagyobb elnyomás között is megőrzött, s a mindennapos használat tárgyakat széppé formálva, díszítésekkel ellátva tette elviselhetőbbé maga körül az életet. A népi díszítőművé­szet remekei napjaink szovjet valóságában is helyt kapnak, s nemcsak magánlakások tarto­zékai. Derceni Ibolya, a Lenin-cen­­tenárium alkalmából Moszkvá­ban megrendezett népművészeti kiállítás ezüstérmese, éppen hímzéseivel, szőtteseivel tette ismertté nevét. Jómagam a Ba­rátság-házban kiállított darab­jai láttán határoztam el, hogy felkeresem s meglesem munka közben zmijivkai otthonában. A zmijivkai hímzőasszonyok legügyesebbje, Derceni Ibolya a legszívesebben a szövőszék mellett ül. Keze alatt egymás után alakulnak ki a beregi vi­dékre jellemző népi hímzésmo­tívumokkal díszített szőttesek: térítők, díszpárnák, faliszőtte­sek, abroszok, szalvéták, s még mi minden... A népművészet, a népi hím­zések keresett cikkek területün­kön. Mindenki szívesen vásá­rolja, s nagy a kereslet a zmi­jivkai hímzőasszonyok munkái iránt is. Derceni Ibolya hosszabb ideig dolgozott a be­rehovói Fácán-csárda megren­delésére: szedett fallszőttest, abroszokat, terítőket, szalvétá­kat, az ő keze munkáját csodál­hatják az étterem vendégei. Egy kicsit sajnálhatjuk, hogy bár Berehovón két ajándékbolt is van, az üzletben vásárolható tárgyak között nagyon ritkán találunk igazi népi hímzéseket, szőtteseket. Annak azonban csak örülni tudunk, hogy a népművészet eme remekei közintézmények­ben is fellelhetők. SZILVÁSI Irén: Terjed a népművészet A Berehovói 10. számú óvo­da növendékei számára a mai nap különösen jelentős. Reggel a Télapótól kaptak ajándékot, most pedig a feldíszített fenyő­fa mellett énekelnek, verset mondanak, táncolnak. A felvételen: Pohil Viktória és Esze Gábor gyermekdalt ad elő. Oberáll E. felvétele. • ■ • ««1 Újév éjszakáján A Kremli toronyóra el­kongatja a tizenkettőt, az emberek csordultig telített poharakkal koccintanak, tisz­ta szívből boldog újévet kí­vánnak egymásnak. Ebben a magasztos pilla­natban gondoljunk azonban hálával azokra, akiket mun­kahelyükhöz köt a hivatásuk. HÓFEHÉR szoba a Ke­rületi Kórház szülé­szeti osztályán. Dudkó Nyina ügyeletes szülésznő nemes hivatásá­nak gyakorlásához készü­lődik. A hófehér szobában új ember születik. Nem hunyják le a sze­müket ezen az éjszakán sokan mások sem a legne­mesebb hivatás gyakorlói közül Minden eshetőség­re készen állnak Bonda­renko Ina, elsősegély ügyeletes orvosa, Misu­­nyina Olena nőgyógyász, az USZSZK érdemes or­vosa, Krasznyánik Mihaj­ló, a felvételi osztály ügyeletese és mások. 6 k­ilométerekre szár­nyal a motorosvo­nat mozdonyának sípsza­va. Ezen a szilveszteri éj­szakán Izsák János moz­donyvezető épp olyan pon­tosan teljesíti szolgálatát, mint máskor, így tesznek Iszajevics Iván, Kuzma Tamás, Zomborovszki Jó­zsef és többi társai is. A baleset lehetőségét eleve kizárja Iványiga János állomás-ügyeletes, Kovács Elvira operatőr, Klepár Iván és Tominec Nyikoláj főváltókezelők, Himics Mihajló, Huszár Tibor és Szolomka Alek­­szander szerelvényössze­állítók ébersége. A D­ebreceni Vera és Zagrivaja Olga, a Postahivatal telefon­­központjának ügyeletesei egymás után kapcsolják a városközi beszélgetéseket. A megszokottnál most sem kevesebb a munkájuk. A távírószobában Kraj­­nik Piroska hozzáértéssel továbbítja és veszi az üd­vözleteket, jókívánságo­kat. Az osztályzó szobában pedig Dolgos Tibor és Pavliscse Vladiszláva már a másnap kikézbesítendő postai küldeményeket szortírozza. „ O­­kos az út, fokozott­­ elővigyázatossággal vezessenek! — adja ki az utasítást az ügyeletes for­galomirányító. Aggodalomra azonban nincsen ok, hiszen Szime­­onov Szemjon, Kunák Ti­bor,Szavko László, Ko­­marnickij Vaszilij, Bor­bély János és Kurmai László tapasztalt jármű­vezetők. Ha ők ülnek a kocsira, biztos kezekben van a kormánykerék. Bogosh Kamill: VÖRÖS 3. ZÁSZLÓ oldal 1971. január 1, péntek

Next