Vörös Zászló, 1984. január-június (40. évfolyam, 1-78. szám)

1984-01-03 / 1. szám

REMÉNNYEL ÉS BIZAKODÁSSAL AZ 1983-AS ÉV FOTOKRÓNIKÁJA MINDIG boldog és vi­­dám hangulatú аг új esztendő köszöntése. Külö­nösen ha az óévet a jól végzett munka érzésével búcsúztatjuk, az újat pedig a még szebb sikerekbe ve­tett szilárd hittel fogadjuk. Így van ezzel Bihari And­rás, a Csapajev Kolhoz ar­­dói brigádjának vezetője is. ... Tél van, a fák utolsó leveleit is lefújta már a szél. Sokan úgy vélik, hogy ilyenkor a földművesnek csak a pihenésre, az erő­gyűjtésre van gondja. — A kolhozban mindig akad munka — mondja a brigádvezető. Befejezték az ősziek fel­javítását, beszállították az utolsó mázsa dohányt a fermentálóba, átrostálták a palántaneveléshez szükséges magházföldőt, kijavították a melegágyi rámákat. S közben szüntelenül folyik a talajtáp kihordása a me­zőre. — Szorgalmas emberek dolgoznak a brigádomban, igyekeznek még szebb ered­ményeket elérni — mondja. Ugyanakkor arról szeré­nyen hallgat, hogy kollek­tívája sikereiben benne van -і­ ő szervezd tehetsége, mozgósító, nevelő, lelkesítő tevékenysége is... Öt és fél éves kislánya,­­Adrien, felesége, Mária, már az újévi fenyőfát dí­szíti. A ház gazdája azon­ban még nincs otthon. Most is a traktorbrigádban, az emberek között találni meg őt. Akárcsak édesapját, aki közel harminc éve a­­gaz­daság balázséri részlegének brigádvezetője. Hiába, ilyen a földműves élete. Este azonban mindannyian együtt lesznek, hogy együtt koccintsanak az új évre. — Holnap a többi óvo­­dással együtt fellépek a kultúrházban. Szavalni és táncolni fogok — mondja az izgalomtól kipirult arc­ a kis Adrien. A Csapajev Kolhoz ve­zetősége hat évvel ezelőtt nevezte ki Bihari Andrást az ardói brigád vezetőjévé. Akkor még csak 25 éves volt. Nem­ véletlen, hogy a választás reá esett. Hiszen azelőtt már sokszor bebi­zonyította, hogy szereti a földet, a mezőt, az embere­ket. Kivégezte a Mukacse­­vói Szovhoztechnikumot, majd behívták a hadsereg­be. Leszerelése után a kol­hozban előbb a dohányter­mesztés vezetője, majd nö­vény­védelmi szakember lett Ezután vette át a brigád vezetését. Mint mondja, nehéz örök­séget kapott. A brigád ak­kor elmaradozó volt a kol­hozban. 1983-ban pedig a kedvezőtlen időjárás ellené­re hektáronként 37 mázsa búza, 45 mázsa árpa, 700 mázsa takarmányrépa ter­mett Itt. — Mennyi munka, izga­lom áll ezek mögött a szá­raz számadatok mögött mondja. Persze, tudom, hogy m­ég mindig nem ki­magasló eredmények ezek De a legfontosabb, hogy brigádunkat már nem tart­ják elmaradozónak. Hét évvel ezelőtt lett kommunista pártunk tagja. Azóta megkétszerezett erő­feszítéssel dolgozik. Magas fokú aktivitásával kitűnik a kolhoz pártszervezetében A XXV. kerületi párt­­konferencián megválasztott új kerületi pártbizottság plénumán Bihari Andrást a kerületi pártbizottság veze­tőségi tagjává választották. Méltó­­ erre a nagy biza­lomra. Reménnyel, bizako­dással fogadja az új évet. Kívánjuk neki, hogy a föld százszorosán fizesse meg munkáját. Barath Ferenc*— A képen: Bihari András, a Csapajev Kolhoz brigád vezetője, az Ukrajnai Kom­munista Párt berehovói ke­rületi bizottsága vezetőségé­nek tagja. Alekszandrov Borisz felvétele TANULÁS ÉS MUNKA Nemrég örömhír érkezett szakiskolánkba: diákoszta­gunk, amely a nyár folya­mán a Krimi terület mező­in dolgozott, győzött terü­letünk 11 diákkollektívája között. Munkaszerető fiatalok vannak közösségünkben, ötven lány és fiú dolgozott a kolhozmezőkön. A leen­dő egészségügyi dolgozók nyáron megrendezték az él­munka három napját, a megkeresett pénzt pedig át­utalták a szovjet békealap­ba. Osztagunk tiszteletbeli tagja Majko Szergej, aki területünk fasiszta megszál­lás alóli felszabadítása köz­ben esett el. Nagy öröm, hogy leg­jobbjaink, köztük Bábái Di­fa, Stefkó Anna, Bohus­ita, Homa Ilona, Kabacs Tatyjana, Jánosi Erika, Ge­letei Okszana és sokan mások nemcsak jól dolgoz­nak, hanem kitűnően is ta­nulnak. Én mint kommunista, a területi komszomolbizott­­ság tagja gyakran elbeszél­getek barátnőimmel legfon­tosabb kötelességükről, a tanulásról. Hasznosak az ilyen beszélgetések. Csopor­tunkban például nincsenek közepes tanulók, heten pe­dig kitűnőek. Szóval cso­portunk olyan, ahol egy mindenkiért és mindenki egyért harcol, a nyári mun­kaszemeszter pedig még közelebb hozott egymáshoz minket. Princ Júlia, az egészségügyi szak­iskola diákosztagának biztosa AZ EGÉSZ olyan, mint­ -­ha mese volna. Pe­dig igaz történet. A falu szélén folydogált a csendes Borzsa. Amikor befagyott a folyó, az emberi bánat is megdermedt, bekéredzke­dett a faluba. »Boldog új évet!« —* jár­tak a kántálók házról ház­ra. A tarisznyákban a pa­rasztok szerény örömeként dió,­mogyoró csörgött. Az évek pedig, mint az öre­gek, vaksin támolyogtak el egymás után. — Így volt, fiam — sza­kítja félbe beszélgetésünket a 81 éves alsóremetei Ja­cura Anna, miközben fát rak a kályhába. Nehe­zen éltünk, de élni kellett, ha már megszülettünk. Aki nem bírta ki, az elpusztult. Tízéves voltam, amikor meghalt az apám. Hat gyer­mekem közül csak három maradt életben. De hogy is maradhattak volna meg valamennyien, amikor a kunyhóban még padló sem volt! Az­ öreg jobban tudja, ő világot látott, elmondja. Az­ öregember a lócán ül durva l­ufajka nadrág­ban. Régi szemüvege vas­tag lencséin keresztül vas­tag könyvet olvas. Ajkai hangtalanul mozognak. Már a második háborúban meg­öregedett, igaz, nem any­­nyira a kor miatt, mint a sors csapásaitól. Jól emlék­szik az­ első világháborúra. Nem egy bajtársát temette el idegen olasz, földben. Ké­sőbb a keleti frontra ke­rült. Lövészárkokban fa­­rgyoskodtak. Sokszor hallot­ta, hogy Oroszországban a­­ dolgozók el akarják kerget­­­­ni az­ urakat, a földet pe­­­dig szétosztják a szegények között. Nem akart harcolni­­az oroszok ellen, hiszen őt magát is ruszinnak szólí­tották. Megadta magát. A Kijev melletti fogolytábor­ban különösen érezte az ukránokkal és oroszokkal való testvériség erejét. Per­sze, nem a földesurakkal és azok szolgáival, hanem az egyszerű dolgozókkal. Amikor pedig Kijevben vö­rös gárdát szerveztek, be­lépett, harcolt a fehérgár­­disták ellen. Hosszú volt az út Kijev­­től Remetéig, de a szabad­ság hamar elért ide. Mert az emberek a Kárpátokban is megteremtették a tanács­­hatalmat. Igaz, nem sokáig állt az lenn 1919-ben... Jöttek a román bojárok, a cseh burzsoák, a horthys­­ták, minden változott, csak az emberek nehéz élete, az éhség és a sötétség maradt változatlan. - Már apám, nagyapám is földműves volt. Kézzel szántottak, kézzel vetettek, kaszáltak, csépeltek. Ami­kor pedig beállt a hideg, az asszonyok osztovája mel­lé ültek, s szőttek tavaszig. A nyáron termesztett ken­derből vásznat ruhának... Mind a ketten csak ele­mi iskolát végeztek. Mint minden velük egykorú öreg a faluban. Egyetlen tanító volt az iskolában, ő volt a kán­tor is a templomban. Ru színül csak kedden és pén­teken tanított minket. Pa­latáblára írtunk. A szava­kat aztán letöröltük, elfe­lejtettük. Az öreg elmesélte, hogy az egyik dombon valamikor kolostor állt. Egy remete élt ott. Nagyon okos ember volt, mindenki hozzá járt tanácsért. Később a domb­oldalban épült, néhány vis­kóból álló falut Remetének nevezték el. Ki tudja, le­het, hogy attól a remetétől ered a remeteiek tudásvá­gya? Hiszen három doktor is kikerült a faluból: Szint­esére Vaszil, Tróján Mi­hajló és Hanics Okszana. Három professzor egy kis faluból, ahol még ezer em­ber sem éli Véletlen? Alig­ha. Ez a szovjet valóság, amelyben a tehetség a nép kincse. S a tehetséges em­bert óvják, figyelemme­ övezik, nyitva áll előtte­­minden út. Jacuráéktól alig száz méter az autóbuszmegálló Az út mentén szép lakó­házak sorakoznak. A domb­oldalon fákkal körülvéve az üzletközpont üvegablakai ragyognak. Az iskola mö­gött egészen a Borzsáig a kolhoz mezői húzódnak. Hány évet, mennyi erőt és szeretetet áldoztak a föld­nek Jacuráék. Az öreg ma is él a gazdaságban. Mott pihen a föld. Az öregas­­monyhoz pedig bekopogtak az első köszöntő: »Jó es­tét, jó egészséget a jó em­bereknek! «. S a századunkkal egy idős asszony örömmel fo­gadja őket az 1984-es esz­tendőben. Kis Vasz, EGYIDŐS SZÁZADUNKKAL 1984. január 1., vasárnap VÖRÖS ZÁSZLÓ oldal Ф

Next