Vörös Zászló, 1957. augusztus (6. évfolyam, 180-204. szám)

1957-08-01 / 180. szám

kilívik a régeni terményátvevő központban nem sok eredménnyel kecsegtet. Ha a most fennálló hibákat sürgősen nem javítják ki, bizony abból sok kellemetlenség adódik. Hadd lássuk, melyek ezek a hibák? Kettő kivételével a raktárak készen állnak a gabona befogadására. Az egyik raktár alagsorát most betonozzák s rövidesen megkezdik a másik raktár padlózatának a rendbehozását is. A terményátvevő központ dolgozóinak véleménye szerint ez nem fogja akadályozni az átvételt, mert elegendő hely van a gabona tárolására e két raktárhelyiség nélkül is. Ez azonban egy pillanatig sem mentesíti a bírálat alól a terményátvevő központok tartományi igazgatóságát. Ugyanis az történt, hogy nem gondoskodott a munkálatok idejében való megkezdéséről és befejezéséről. A másik hiba az, hogy előbb nem annak a raktárnak a javításához kezdtek, amelyik arra legjobban, legsürgősebben rászorult, hanem egy olyan raktáréhoz, amellyel nyugodtan várhattak volna még egy évet. Ehelyett sokkal jobb és az átvétel szempontjából fontosabb lett volna a villanyáram bevezetése a nagy raktárba, ugyanis ebben a nagy épületben csak petróleumlámpával dolgozhatnak, ami egy cseppet sem biztonságos. Az átvételt nagymértékben késlelteti majd az, hogy a raktárakban egyetlen felvonó sincs és a termelők a vállukon kell hogy felhordják a nehéz zsákokat. A raktárnokok véleménye szerint a hármas raktárba például nagyon könnyen fel lehetne szerelni egy csigasorral működő felvonót. Egyes régebbi dolgozók emlékezete szerint a régeni központban volt is valamikor felvonó, de hogy hová lett el, azt senki sem tudja. Jó volna ennek utána nézni, mert a felvonó felszerelése nagyon megkönnyítené és egyúttal meg is gyorsítaná az átvételt. Előreláthatólag sok kellemetlenség adódik majd abból is, hogy a raktár udvarán az utakat nem mindenütt javították meg. Egy-egy helyen nagy gödrök vannak, amelyekben még száraz időben is áll a víz. A terményátvevő központ fájó pontja a személyzetkérdés. A régei központ a mostani kevés személyzettel nem tudja ellátni feladatait. Máskor is kaptak kisegítőket és az idén is kapnak, de kifogásolják, hogy az embereket még nem küldték ki a központba, hogy már most, az idény kezdete előtt kioktathassák őket. Mint minden kereskedelmi egységben, az idén a terményátvevő központokban is az udvarias, gyors és pontos kiszolgálás kerül előtérbe. Ez pedig az állami terményátvevő központok esetében bizony nem könnyű feladat, de megvalósítható, ha kellő felkészültséggel látnak munkához. Régen vajon legtöbb községében és falvában befejezéshez közeledik az aratás, sok helyen már zúgnak a cséplőgépek is. Az első gabonaszállítmányokat máris átadták az abafáral társult dolgozó parasztok és az állami gazdaság dolgozói, ami azt jelenti, hogy néhány napon belül a régeni terményátvevő központban a forgalom csúcspontára hág. Hogyan készült fel az idényre a régeni központ, hogyan látja el feladatát? A villámankét során erre a kérdésre kerestünk választ, s már most, a bevezetőben meg kell mondanunk, hogy a jelenlegi helyzet Apró bosszúságod Irodalmi Oszkár: Mostanság egyeseknek betegségévé vált, hogy tollat ragadnak és írni kezdenek. Ez még nem volna hiba, a baj ott kezdődik, hogy abban a hitben ringatóznak, hogy őket valami természetfölötti lény úgynevezett isteni szikrával adományozta meg és írói elhivatottságra kötelezte. A napokban egy ilyen elhivatott ember keresett fel. Kerekarcú, villogó szemű, kopott fekete ruhájú férfi volt. Meg sem várta, hogy helyet kínáljam, máris a fotelbe vetette magát. — Nem ismer meg? — kérdezte. — Nem — válaszoltam tömören. — Nem is hiszem. — Honnan ismertem? Sohasem láttam önt. A „vendég" elmosolyodott s megjegyezte: — Kár, nagy kár... Pedig lefogadom, hogy ismer. No, csak gondolkozzék kissé. Gondolkozzék! — Gondolkoztam. — Nem megy? — Nemi — No, akkor kisegítem — mondta s mézesen elmosolyodott. — Én vagyok az, aki az utóbbi időben azt a sok-sok tudományos értekezést, verset, karcolatot, elbeszélést írtam lapjuknak. Kár, hogy egyet sem jelentettek meg. Más lapoknak is elküldtem, azok sem közölték... No... még most sem emlékszik? Derengeni kezdett bennem valami s ő meg sem várva válaszomat, diadalmas arccal bejelentette: — Irodalmi Oszkár vagyok! Meghalt bennem a vér. Valóban ő az? Aki naponként egy verset, egy novellát küld be hozzánk? A kövér ember felnevetett. Aztán így folytatta: — Na, ugye, most már emlékszik? Nem ilyennek képzelt el? He? Hirtelen abbahagyta a nevetést s titokzatos arccal bejelentette: — Erről még senkinek sem szóltam. — Regényt írok. Társadalomrajzot. Megfestem benne korunk arcát. Számítok a véleményére! Holnap újra felkeresem. Aztán kacsázó léptekkel távozott. Másnap haza se mentem. Meghagytam az otthoniaknak, hogy ha Irodalmi Oszkár keres, mondják meg: gutaütésben meghaltam. d gy. „Utca, utca, gödrös utca .. „Utca, utca, sáros utca"... így szól eredetileg az ének, azonban ez a sora nem elég találó a marosszentannai falu közötti út néhány hosszabb-rövidebb szakaszára. Nem azért, mintha itt nem volna sár, van, itt elég. Néha olyan mély is, hogy bokáig süpped benne az ember. Ennél nagyobb veszedelmek várják az ismeretlent, az esténként átutazó embereket. Könnyen bokaficamodást kaphatnak, ha netalán nem tudják elkerülni az egyre mélyülő gödröket. (Van már közöttük 30 centiméter mélységű is.) Ezért módosítottunk az ének szövegén: Utca, utca, gödrös utca... A napokban elbeszélgettem néhány szentannai emberrel, köztük hivatalos személyekkel is, s meglepett közömbösségük a gödrök iránt. Ez még a rossz útnál is bosszantóbb. Alig hajnalodott, de az alacsony növésű emberke már útban volt Várhegy felé. Alaposan beletaposott a kerékpár pedáljába s észre sem vette, hogy elhagyta a gyéren megvilágított városvéget. A terhet sem érezte, pedig jókora hátizsák volt rajta. Akarata egyetlen célra összpontosult: minél előbb a Maros partjára jutni, a kompon felüli részhez, ahol az évtizedes fűzek ága a tükörsima vízbe hajlik. Elérni a megjelölt két fűzfa között vízbenyúló, pallószerü partot, a kiváló pontyászó helyet. Az este is ott horgászott s amióta szabadságát tölti, szinte mindennap ez a kis földnyelv a tanyája. Tegnap este váratlan szerencséje volt, jókora pontyot fogott, lehetett úgy 2—3 kiló, talán még több is. Diadallal vitte haza és adta át feleségének. Volt is öröm a családban. Ezúttal elmaradt az asszony korholása, s még akkor sem csattant fel, amikor férje bejelentette, hogy hajnalban újra horgászni megy. Menjen csak, most az ideje — gondolta az asszony hozzászegődött a szerencse, vétek volna elszalasztani. így történt aztán, hogy még nem is hajnalodon s a kisember nagy igyekezettel taposta a kerékpár pedálját. Mire a Maros partjára ért, már szakadozni kezdett a sötétség. A vizet és a partot tejfehér köd borította. Leszállt kerékpárjáról s gyors léptekkel, fütyörészve lépdelt. A remény, a bizakodás, szerencséjébe vetett hite, óriásira nőtt. Amikor a kis földnyelvhez ért, körül sem nézett. Felszerelte horgászrúdjait s lelépett a természetes pallóra. Két-három lépés után földbegyökerezett a lába. A földnyelv alsó részén sportruhás, szélesvállú férfi ült. A neszre meg se fordult, s mintha csak odanött volna, nyugodtan cigarettázott. A kisemberben fellobbant a harag. Micsoda szemtelenség, hogy ez a fiatalember megelőzte őt szám, olyan nyugodtan ül, mintha mi sem történt volna. Szigorúan, sipító hangon rászólt: — Uram, ez a hely az enyém! Láthatta volna, hogy megjelöltem. Hetek óta itt horgászom. Megetettem, idecsalogattam a pontyokat s amikor a szerencse rám mosolyogna, ön önkényesen idetelepszik? Hát, tudja meg, ez nem szép dolog! A sportruhás fiatalember lassú mozdulattal megfordult. Kék szemétbe, napbarnított kerek arcára csodálkozás ült ki. Amikor a kis embert végigmérte, alig észrevehető mosoly jelent meg szája szögletében. — Jó reggelt, uram — köszönt, aztán ártatlan arccal így folytatta: — Az öné ez a hely? — Igen, az enyém. — Úgy tudom, hogy mindenki akkor és ott horgászik, ahol kedve tartja. .. De ha maga mindenképpen ide akar letelepedni, tessék — intett a kisembernek, aztán nyugodt mozdulatokkal kiszedte a horgát és 3—4 méterrel alább állt meg a parton. A kisember utána pislogott s amikor teljesen meggyőződött, hogy a fiú nem szándékszik visszatérni, mind a két horgát bevetette. Cigarettára gyújtott és várt. Szellő se lebben, a füzek ezüstös levelei meg se rezzentek. A víz síma, tükrét is csak néha-néha szakította ki egy-egy magasra ugró ponty. Aranyló teste egy pillanatig mintha megállt volna a levegőben, aztán újra alámerült. Egy óra telhetett el. A hegyek mögül előbukkant a nap vérvörös karéja, lassan mind nagyobb lett, s végül kiteljesedett. A kisember nem gyönyörködött a napfelkeltében, feszülten figyelt, úgy tűnt, mintha megmozdult volna az egyik zsinór. Óvatosan megfogta a rudat, de boszszankodva érezte, hogy a húzás nem ismétlődik meg. Kissé lehangolódott, de nem veszítette el reményét. És ebben a pillanatban meghallotta a sportruhás fiatalember orsójának berregését, összerezzent. Néhány percnyi csend borult a tájra. Mi történhetett, töprengett izgatottan. Tán csak nem jogot az a másik? Átkiáltott hozzá: — Na, mi van, kollega, megfogta? Semmi válasz. Csak a mozgás nesze s a víz egy halk csobbanása hallszott. Elszalasztotta — gondolta s fellélegzett. Egészen megkönnyebbült. Miár mosolygott is. Lám, a horgászathoz érteni kell. Bezzeg, ha az ő horgára akadt volna, mint az este, nem ejtette volna vissza. Nem bizony. Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: — Kiakadt, kollega? — Nem, megfogtam — habszott a fiú nyugodt, mélyen zengő hangja. — Meg-e? — Meg. A kisember izgatottan ugrott fel, a fiúhoz szaladt, aki a parton állt s nyugodtan, cigarettázva nézte a vergődő, hatalmas pontyot. Nézte és elégedetten mosolygott. A kisembernek majdnem elállt a lélegzete. Ekkora pontyot ő életében nem fogott. Kínosan pislogott a fiúra, aki egy erőteljes mozdulattal hátizsákjába emelte a gyönyörű pontyot. — Szép példány — nyögte ki végre. A fiú alig észrevehetően feléje kacsintott és kiigazította: — Gyönyörű. — Gyönyörű — nyögte utána a kisember s majd kipottyant a könnye. A fiú újra bevetette a horgát s mintha a kisember ott sem állt volna, a botot kezében tartva, mozdulatlanul várt. Nem sokáig. A zsinór alig észrevehetően megmozdult, másodszor erőteljesen megrándult. A fiú beakasztott. Botja vége ide-oda ingott, mint erős szélben a tűz. A zsinór mind jobban megfeszült s a fiú a hal után eresztett. Majd erőteljesen húzni kezdte a part felé. A hal veszedelmes kanyarulattal a bokrok alja felé igyekezett. A kisembert elfogta a horgászat láza s már-már figyelmeztetni akarta a fiatalembert, hogy vigyázzon, ne engedje a bokrok felé, mert akkor mindennek vége! De meggondolta magát. Minek szóljon? Tanulja meg a saját bőrén. Hogy még ő tanítsa? Miért nem elégszik meg egy hallal? Még kifogja előle a pontyokat. Csípőre tett kézzel vád, esze ágában sem volt, hogy segítsen. Ám ebben a pillanatban a hal irányt változtatott s a fiú fellélegezve, ösztönösen utána engedte a zsinórt. A ponty a Maros közepe felé tartott. Rövid időre megállt, de a fiú nem hagyta pihenni. Körülbelül egy órán át tartott a makacs küzdelem. Végül a hal megadta magát, aranyló teste újra a víz felszínére bukkant s egykét kisebb erejű rángás után a parthoz ért. A fiú hálóval várta és kiemelte a vízből. A kisembernek kiszáradt a torka. Lám, micsoda szerencséje van ennek a fiúnak. Kár volt, nagy kár, hogy nem ő jött ide. Hagyta volna ott a fiút. S annyira megharagudott önmagára, hogy szerette volna a fába vágni a fejét. A fiúra nézett és kényszeredetten elmosolyodott. — Szép példány — mondta szomorúan. — Gyönyörű — igazította ki újra a fiú — de mára elég is volt — jelentette be. Aztán összecsomagolt s hátizsákját a vállára vetve, fütyörészve tűnt el a bokrok mögött. A kisember horgaihoz szaladt, de azok mozdulatlanul álltak. Gyorsan kiszedte őket s a fiú helyére telepedett. II DOMAHIDI GYULA EGY POHÁR BOR A határban és a szőlősben tett látogatás után, most óvatosan lefelé lépkedünk a borospince korhadozó lépcsőin. Vezetőnk, Gutslig Péter, a fületelki állami gazdaság pincemestere, büszkén mutogatja a boltíves, tiszta, rendezett pincéket. — Ezek a pincék most mind üresek. De tudják, mire vagyok büszke? Arra, hogy ezekben a pincékben olyan borokat kezeltünk, amelyek a külföldi borokkal is felveszik a versenyt, — mondja a pincemester és bakancsa orrával megrugdalja az üres hordókat. Visszhangozva konganak. — Az idén is jó bortermés ígérkezik. Rövidesen hozzá kell látnunk a hordók rendbehozásához. Azt hiszem, több új hordót is kell beépítenünk, kevés lesz a mostani hordó. — Tizenkét éve vagyok pincemester — mondja Péter bácsi, amint a következő pince felé indulunk, ugyanis a fületelki állami gazdaságnak 11 borpincéje van s mindnek ő a gondviselője. — Máskülönben borszakértő volt az egész nemzetségem. Nagyon szegények voltunk, világéletünkben másnak dolgoztunk s hozzáértésünket alig, alig fizették meg. A borszakma, hogy úgy mondjam, apáról fiúra szált. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Ennek a szakmának is vannak bizonyos titkai, kulcsai s ha valaki ezeket nem ismeri, az mindig rossz bort készít. Péter bácsi nagy kulcsot dug a zárba, hátralöki a vaspántos ajtót és betessékel. — Oh, itt egészen más a légkör! — kiáltottunk fel. — Igen, ez a pince még tele van, de nemsokára megürül. A napokban elszállítják a bort. Péter bácsi felnyitotta az egyik hordót, bedugta a gumicsövet és egy-egy pohár bort csurgatott. Előbb a bor színét, aztán az ízét s végül a készítőjét dicsértük. A pincemester nyugodtan végighallgatta a dicsérő szavakat, aztán az előbbi beszélgetés folytatásaként még hozzáfűzte: — A borszakma a tudás és hozzáértés mellett áldozatkészséget is követel. Én már kétszer is majdnem halálomat leltem. Mikor forr a bor, életveszélyes bemenni a pincébe, de ilyenkor kell legjobban vigyázni. ilyenkor dől el, hogy jó vagy rossz lesz-e a bor. Na, egyszer ilyenkor nyitottam be a pincébe, de megbotlottam, hasraestem s többet nem is tudtam felkelni, éreztem, hogy közeledik a halálom Az volt a szerencsém, hogy nem sokkal később jött a fiam is, ő mentett meg. Máskülönben nem kínálnám most magukat borral. Másodszor is ugyanígy jártam, akkor a vejem sietett segítségemre. A pincemestert hallgatva, különösen azon csodálkoztunk nagyon, hogy milyen kifinomultak az érzékszervei. Péter bácsi 1955-ben 15 vagon bort kezelt le ezt a rengeteg bort jónéhányszor át is kell kóstolni. Péter bácsi egyszerre, anélkül, hogy tévedne a bor minőségében, ízében,ajtajában, 40—50 féle bort tud átkóstolni. Ilyen kifinomult értékű ember ezrek közül csak egy akad. A fületelki domboldalakon szépen fejlődik a szőlő. Jó bortermés lesz. Hisszük, hogy Gutslig Péter az idén is jó bort készít s külföld előtt is megőrzi a fületelki állami gazdaság jó hírnevét. (1 a) A same is szép, de az íze is kitűnő. fmnns Usitá fii" 10. "