Vörös Zászló, 1958. június (7. évfolyam, 127-150. szám)
1958-06-01 / 127. szám
A Balti Köztársaságok Kultúrájának Tíznapos Ünnepe ÉVA SZIMONAJTITA (litván írónő) Mély csend borul a környékre. Lustán kanyarog a Minija folyó. Ülök a partján és azzal szórakozom, hogy ujjaimmal megpróbálom feltartóztatni a pajkos hullámokat. A hullámok pillanatra megállnak a kezemnél, körbefutnak és hirtelen tovább szaladnak. A Minija másik partján végeláthatatlan virágzó mezők. Valahol a közelben fiatal csikó nyerít. Az áttetsző levegőben pacsirtaszó hallatszik. A folyó mellett, a kertben kakukk szól. Egészen a vízre ereszkedve vidám fecskék suhannak; a tiszta világos vízben, lenn a mélyben halak úszkálnak, lassan, méltóságteljesen. Néha egy-egy csintalan hal a felszínre tör, nagyot csap farkával, megcsillogtatja ezüstös pikkelyeit, majd újra lebukik a fenékre. A kolhozban ma pihennek az emberek. Ezért van olyan nagy csend. Hirtelen éles autótülkölés, motorzúgás hallatszik. Ritkán fordul elő vasárnap, vajon mi történt? Éles, parancsoláshoz szokott hangot hallok. Fölállok. Az úton mentőautó áll. A kocsi vakítóan fehér oldalán világosan látszik a vöröskereszt Tegnap a kolhozban még mindenki egészséges volt. Riadtan indulok az út felé. Az egyik házból beteget hoznak ki hordágyon. Magas fehérköpenyes asszony hajol a beteg fölé. Mond valamit, kezével mutogat, majd a hordágy eltűnik az autóban. Felzúg a motor és a gépkocsi lassan eltűnik a házak mögött. Mögötte a felkavart porban mezítlábas gyermekek futnak. Az emberek, akik kihozták a hordágyat, lassan elszélednek. Az utca közepén csak egy idős férfi marad. Sokáig néz az autó után, majd megemeli kalapját, mintha búcsúzna valakitől. Kis ideig még álldogál, majd lassan elindul a folyó felé. Nézem, vajon ki lehet? Megismerem. Az öreg Kulturgisz, az állatgondozó. A folyó partján lefekszik a fűre — egészen közel hozzám. Alfát feltámasztja tenyerével. Valamelyik közeli családtagját vihették kórházba és az öreg most biztosan tele van keserűséggel, aggodalommal. Szerettem volna megvigasztalni. Szólni akartam, de megelőzött. —A, te még mindig itt vagy? Azt hittem, még tegnap este elutaztál. Csodálkozásomban fölálltam. Az öreg hangjában nem szomorúságot — tréfát éreztem. Úgy látszik, egyáltalán nem szorul vigasztalásra. — Miért? Talán meguntatok már? _ Dehogy untunk! Nem zavarsz te minket. Csak úgy megszokásból mondtam. Te már közénkvaló vagy. — Kit szállítottatok kórházba? — kérdeztem. — Kit vittek a gépkocsin? ■— kérdezte Kullurgisz és látszott, hogy beszélni szeretne, de arra vár, hogy megismételjem a kérdést. — Igen. Ki betegedett meg az éjjel? — Kit szállítottak el, kérdezed? — és hangjában feszültséget éreztem, mintha valami meglepőt, váratlant akarna mondani. — Az öregasszonyt — és még hozzá — gépkocsin! — Mi történt vele? Hiszen tegnap még egészséges volt. — Mi történt vele? Hiszen tegnap egész éjjel nyögött, forgolódott, rosszul volt nagyon... Reggel kimentem, hogy megetessem a marhákat és találkoztam az elnökkel — Miért vagy olyan szomorú, öreg? — kérdezte. Mondtam neki: — Megbetegedett az öregasszony. Talán sok galuskát evett. Ki ismeri az asszonyokat? Aztán öreg is, ki tudja meddig betegeskedik még. Hej, hogy nekem rontott az elnök: „Az öreg embert is meg kell menteni, — mondta. — Nálunk még nincs afféle amamburatórium, de nem baj, kihívjuk a mentőautót“. Én csak anynyit értettem az egészből, hogy meg akarja menteni az öregasszonyt Meg tudod te ezt érteni?... Meg etettem a marhákat, hazamentem, látom, már jobban érzi magát. Elmondja, hogy ott volt az elnök hogy telefonált valahova és nemsokára jönnek érte, viszik a kórházba Tiszta inget kért, — de még köré sem nézhettem, hallom, hogy autó áll meg a ház előtt. Érted? Autói kórházból küldték az én öregasszonyom után! Hát meg tudod te ez érteni? Az öreg arra várt, hogy vel együtt csodálkozzam, hogy osztozzam büszkeségében, együttérezzek vele, hogy felkiáltsak: „Ne mondj a GÉPKOCSI valóban így történt?“ Én azonban csak annyit mondtam: — Az a fontos, hogy olyan gyorsan megjött a mentőautó. Most már nyugodt lehetsz, egy-két nap s a feleséged újra itthon lesz. — Ki mondta neked, hogy aggódom? Magam láttam, hogyan tették fel az autóba. Van nekem szemem. Nem tudod, mi történt a fiammal? — Régen volt? — kérdeztem. — Nem is olyan régen — nyújtotta a szavakat — nem hallottad? Akkor történt, azokban az időkben, mikor a szegények gyermekének roszszabb sorsa volt, mint egy kutyakölyöknek. Az öreg Kulturgisz mélyen felsóhajtott. — Elmondok neked egy történetet, akkor mindjárt megérted, miért kavarta fel lelkemet úgy ez a gépkocsi. Volt nekünk egy fiúnk. Egészséges, erős legény. Szépen fejlődött, esze is volt. Azt akartam, hogy iparos legyen — de hiába, így aztán elment béresnek. Megaliszhoz. Ő volt a leggazdagabb ember a faluban. Nézd csak azokat az épületeket, — mind az övé volt. A béreseit könyörtelenül hajtotta, még a bőrt is lenyúzta róluk. Nem kímélte az én fiamat sem. Az öreg elhallgatott és aprókat tehintett. “* — Aztán egy szép napon megbetegedett a fiúnk, Martinelisz. Alig tudott hazavánszorogni. A gazda — mondta — hazaküldött. „Dolgozni nem bírsz — nincs itt semmi keresnivalód“. Mit tehettünk volna? Ápoltuk, ahogy tudtuk. Ő még egyre rosszabbul lett, szinte a szemünk előtt sorvadt el. Elfutottam. Megaliszhoz, könyörögtem, adjon lovat, hogy elvihessem a doktorhoz. Megalisz a válla fölött dobta felém, mintha kést dobott volna a szívembe: „Lusta a fiad, nem beteg“. Csak ennyit szólt. Futottam a többi gazdához, de egy sem adott lovat. Nem akarták más gazda béresét szállítani. Közben az én Martineliszem egyre rosszabbul lett. Mit tegyek? Beültettem egy targoncába — tudod, amivel homokot meg gyeptéglát hordunk. Ismered, — olyan egykerekű. Beültettük, minden oldalról feltámasztottuk párnákkal és elindultunk. A város húsz kilométernyire volt. Feleségemmel váltogattuk egymást, — hol én toltam, hol ő. Az út gödrös volt, kegyetlenül rázta a beteget. — Az öreg lehajtotta a fejét, a torka elszorult, hangja elakadt. Zsebéből előhúzta zsebkendőjét és sokáig fújta az orrát. — Szép idő van, de nem ártana egy kis eső, — szólalt meg aztán egészen más hangon. Nem érdekelt engem az idő. Azt szerettem volna megtudni, mi lett Martinelisszel. — Elvittétek a kórházba? — El. — És mi lett vele? — Kijött a doktor, megnézte és azt mondta . . . — Mit mondott? — vágtam a szavába Kuljurgisznak. — Vigyétek a hullaházba . . . Kuljurgisz gyorsan felállt, levette sapkáját, végigsimított fehér haján, majd sapkáját még mélyebben a szemére húzta. Csend volt, csak a kakukk szólt a folyó túlsó partján. Az öreg elővette zsebéből az óráját, ránézett, majd felém fordult. — Itatni kell — mondta, majd elgondolkozva tette hozzá. — Az öregasszony az éjjel kezdett panaszkodni s a kocsi reggel már itt is volt az orvossal. Meg tudod te ezt érteni? — Dj élet — mondtam az öregnek. — Dj élet! kiáltott föl hevesen. Csak egyet sajnálok. Hogy Megalisz nem látta, hogyan jöttek ma az öregasszony után gépkocsival. Még a szeme is kiugrott volna. — Nem szakítottam félbe az öreget — kiesett volna Megalisznak a szeme már akkor, mikor meglátja, hogy te az ő földjén dolgozol és az ő házában laksz. — Igazad van, — mosolygott az öreg —, már akkor elöntötte volna a sárga irigység. — Mit gondolsz — kérdeztem —, Megálisz alkalmazkodott volna az új élethez? — Miket beszélsz, — haragudott meg az öreg. — Hamarább lesz a galambból héjjá, mint hogy az ilyen ember a nép mellé álljon. Csak azt sajnálom, hogy a fiam már nem érte meg ezeket a napokat. Hangja elakadt, hirtelen felállt és kezet nyújtott. — Hát minden jót! És kemény, fiatalos léptekkel elindult az istállók felé. Fordította: VINCZE FERENC V. LOJK (észt festő): Tengerparton. V. GALDIKASZ (litván festő): Tarutisz átveszi a Térdet. Wiszkter P. Cvirki Földanya című könyvéhez. MART RAUD« A balti népek költészetéből Észtország Sorsod, hazám, viharok útja volt, az aszály sűrűn pörkölte a szántót. Rabok fanyar könnyét nyelted, s a mord habok felett orkán ekéje szántott. A komor égen megvakult a Nap, bús volt a dal, s keserű a falat A szabadságot, e fájó magot titkon nevelted... S megnőtt diadallal Néped szívén erővel lobogott. S a Kelet fölparázslott, mint a hajnal — szabad népek — megannyi hű barát — letörték csuklód mázsás lánc-vasát. Észtország, ó, te, forron szeretett, ma véget ért a szenvedések útja. Fölserkentjük a fáradt réteket a béke jó, a boldogság, a munka S ha ellenséges horda tör reánk, fegyverrel védünk, szép, szabad hazánk ! KARDOS LÁSZLÓ fordítás*. JAN SUDRABKALN : (Lett költő) Aláírás a békéért A búzakenyérnek az illata szállva elárad a végtelen égi határba. Alkotni: a törvényt hirdesse az ének. Torkomba erővel, hogy tódul az élet. Békét akarok ma építeni kezemmel, hogy lombos árnyékban pihenjen az ember. Szomjazva a létet mint nedvet az alma, hogy fénylik mindenhol a társaim arca : bányákban a fúrók zengjék az eredményt, dal hintsen a ringó bölcsőkre meleg fényt. Jövőnk építő, szabad szovjet ember, ki boldogságot adtál, utadon öröménekkel üdvözöl a tenger s dalolva kísér szikla és folyam. Az én szívem most legyőzi a távol s mintha harangok hangját hallanál: előttem nőni látom a világot s elringatózom gépek dallamán. Hol eljövendő hajnalokat látok, őszig virágot érlelő tavaszt. A klubtermekben zsongó ifjúságot s künn népet, amely gazdagon arat. Életörömtől forrásul a szívem s látom,, a munkás, zsivajgó napok kirostálják a rosszat észrevétlen és jó az új, és csodásan ragyog. ANTANAS VlNCLOVA: (Litván költő) Boldog vagyok én, hogy a nép ide rendel, szolgálni a békét zengő szenettel. VÉGH GYÖRGY fordítása: Dal Márvány örökíti a mának az ősét, szobrára tüzelve vakít a dicsőség. A milliók létét füröszti szabad szél, lelkünk a hazára ma boldogan eszmél. Fény zúdul ömölve folyózsilipekből, sok büszke fal orma az égre meredt föl És győztesen állnak az őrök a vártán, ne dúlja a földet a lángszemű sárkány. Az ifjúra várjon alkotva a holnap: munka emeljen emléket a kornak. Szövetséget egy nagy család kötött itt, testvéri élet, meghitt, jóleső — itt egy új élet-óceánba ömlik a munka és az alkotó erő. Ó, a hazát, ha átölelni tudnád, ahol az égről nem fut le a nap — parasztja gazdag s fény szövi az utcát , enné! a földnél nincs is boldogabb. Nincs oly madárszárny, amely átrepülje s amely befutná, oly szarvascsoport. Az én hazámnak óriás a szíve: éjjel és nappal ver, lüktet, dobog. Itt ballá lesz a szél, a hegy, a város s a gyors folyó is hullámaival, fegyvered, társad, támaszod, barátod, hős szovjet ember, néked ez a dal.. SZILY ERNŐ fordítása. Beszédes adatok Észt Szovjet Szocialista Köztársaság, tömegkönyvtára van. A háború utánt A háború utáni években bevezették az kiadott könyvek száma meghaladja a általános, kötelező hétéves oktatást 80 millió példányt. Több mint tí Az 1955/56-os tanévben 1112 általa folyóirat és 84 újság jelenik meg a nos jellegű iskola, hét főiskola, 46 köztársaságban, technikai iskola, kilenc színház, egy Litván Szovjet Szocialista Közti filharmonikus zenekar, 1400 nyilvánossaság. A Balti Köztársaságok közöl a tömegkönyvtár és 253 vetítő berende legnagyobb. Lakóinak száma eléri azes működött a köztársaságban. Sza- 2,700.000-et. A háború után itt is bő évről évre gyarapodik. 1955-ben vezették a kötelező hétéves oktatást s 3 1 míg 37 most áttérnek az éves általánosok- 1,100.000 lakosú Észtországban.tatásra. Az 1955/56-os tanévben 386 Lett Szovjet Szocialista Köztársaság, középiskola működött az országban. A kétmillió lakosú ország kultúrája, csaknem hatszor annyi, mint a bábo művelődési élete javában virágzik. A tú előtt, a hétéves iskolák száma második világháború után itt is meg (974) pedig 25-ször akkora, minta valósult a kötelező hétéves közoktatás, háború előtt volt. 12 főiskoláján csak Az 1955/56-os tanévben 1526 iskola, nem 25 000 hallgató tanul. A körár, kilenc főiskola, 65 technikai iskola . . ..... . ., működött. Több mint 40.000 tanuló sasa£ban több mint 3000 klub és Eljárt a fő és szakiskolákba. Az ország- tárház, 36 múzeum, 4500 tömegkönyvnak 11 színháza, 81 filmszínháza, 461 tár, 590 filmszínház. 1955-ben 13 fik vetítőberendezése, filharmonikus zene- lyóirat és 121 napilap jelent meg a*kara, 1290 klubja és kultúrháza, 2900 országbart