Vörös Zászló, 1962. július (14. évfolyam, 155-180. szám)

1962-07-01 / 155. szám

1962. Július 1. Amikor először léptük át az iskola küszöbét, a tanító leültetett a padlón szétszórt szalmára és mindegyikünknek adott egy füzetet, cerafát és deszkalapot. — A deszkalapot tegyétek a térdetekre, hogy kényelmesebben tudjatok írni — magyarázta Djussen. Azután rámutatott egy orosz ember fényképére a falon. Ez Lenin — mondta. Ma is emlékszem erre a fényképre. Valahogy azóta többet nem láttam és magamban azóta is Djüssen-képnek nevezem. A képen Lenin katonazubbonyban volt, hosszúra nőtt szakállal, sebesült keze kötésben, hátratert sapkája alól figyelmes szemek néztek ránk bölcs nyugalommal. Kedves, meleg tekintete mintha azt mondta volna: „Ha tudnátok, gyerekek, milyen csodálatos jövő vár reátok Minden arra vallott, hogy Djussen régen őrizhette ezt az egyszerű plakátpapírra nyomott képet: gyűrött volt, szélei elrongyolódtak. De ezen a képen kívül az iskola négy falán semmi egyéb nem volt. —- Megtanítalak benneteket olvasni, számolni, megmutatom, hogyan írják a betűket, a számokat — mondta Djussen. — Mindenre megtanítlak titeket, amit én tudok. És valóban, mindenre megtanított, amit ő tudott és csodálatos türelemmel. Minden egyes tanulónak külön megmutatta, hogyan kell tartani a ceruzát, aztán megmagyarázta a számunkra akkor még érthetetlen szavakat. Amikor most, visszagondolok, szinte hihetetlennek tűnik előttem, hogy ez az írni-olvasni alig tudó fiatal legény, — aki maga is nehezen szótagolva olvasott, — minden tankönyv, az elengedhetetlen ABC könyv nélkül is, hogyan vett, annyi bátorságot, hogy hozzákezdjen ehhez az igazánnehéz dologhoz. Nem tréfa olyan gyermekeket tanítani, akikneknagyapjuk, dédapjuk, ükapjuk írástudatlan, volt. Természetesen Djujsennek fogalmat sem kialt programról, módszerről. Nem is gyanította, hogy ilyen fogalmak is vannak a világon. Djujsen tanított minket, ahogy tudott, ahogy ő jónak és szükségesnek látta, ösztönösen. De az őszinte lelkesedés, amellyel munkához látott, nem volt eredménytelen. Anélkül, hogy tudta volna, hőstettet vitt véghez. Igen, ez hőstett volt, mert azokban a napokban előttünk, kirgiz gyerekek előtt, akik soha sem voltunk az aulánkon és az iskolánkon kívül, ha iskolának lehetett nevezni ezt a színt, amelynek résein át kiláttunk a havas csúcsokra — új, azelőtt sohasem látott világot tárt fel. Akkor tudtuk meg, hogy Moszkva városa, amelyben Lenin, él, sokkal-sokkal nagyobb, mint Aulienta, sőt még Taskentnél is nagyobb, és hogy e világon vannak nagy-nagy tengerek, olyan nagyok, mint a Talaszka síkság és hogy azokon a tengereken hajók úsznak, hatalmasok, mint a hegyek. Megtudtuk, hogy a petróleum, amelyet a vásárból hoznak, a föld alól tör fel. Mi már akkor erősen hittünk, abban, hogy amikor a nép gazdag lesz, iskolánk egy nagy fehér épületben lesz, ablakokkal, ahol a tanulók majd asztalok mellett ülnek. Nemsokára, még mielőtt leírtuk volna mama, papa, már nagy ákombákomokkal sikerült leírni: — Lenin. Politikai szótárunk olyan fogalmakbólállt, mint báj, béres, szolga, szovjetek. Egy év múlva Djussen megígérte, hogy megtanítja leírni a szót: forradalom. Mert ha nem is értjük meg mindjárt, Djujsen úgy tartotta, mégis tudnunk kell. Djujsen szavait hallgatva, gondolatban együtt harcoltunk vele a frontokon,a fehérek ellen. Leninről pedig olyan sokat, és olyan lelkesedéssel mesélt, mintha saját szemével látta volna. Sok minden, amit elmesélt — most már tudom, — a nép között alakult ki a nagy vezérről, számunkra azonban olyan igazak voltak a történetek, mint az hogy a tej fehér Egyszer minden hátsó gondolát nélkül megkérdeztük : — Tanító, ön kezet fogott Leninnel ? Tanítónk szomorúan intett a fejével : — Nem, gyerekek, én sohasem láttam Lenint. Minden hónap végén Djussen elindult a járási székhelyre, gyalog tette meg az utat, amely 2—3 napig tartott, ilyenkor nagyon hiányzott nekünk. Még ha édes testvérem lett volna, akkor se várhattam volna türelmetlenebbül. Titokban, hogy senki észre ne vegye, mindegyre kifutottam a kert végébe, és sokáig néztem a sztyeppe utat; mikor tűnik fel a tanítónk átalvetővel a vállán, mikor látom meg szívet melegítő mosolyát, hallom újra szavait. Djussen tanítványai közül én voltam a legidősebb. Talán ezért tanultam jobban, mint a többiek. Bár azt hiszem, nemcsak ezért. Tanítónk minden szava, minden betűje szent volt számomra. Semmi sem volt fontosabb nekem a világon, mint úgy tenni, ahogy Djussen tanította. Megőriztem a füzetet, amelyet ő adott nekem, fáradhatatlanul karcoltam a betűket a sarló hegyével a földbe, szénnel a falakra, ággal a hóba és az út porába. Nem volt előttem nagyobb tudós és okosabb ember Djujsennél. Köves, zúgó patakon át vezetett az út az iskolába. Közeledett a tél — a jeges víz égette a lábunkat. Különösen sokat szenvedtek a kisebbek, még a könny is kiszökött a szemükből. És akkor Djussen egyiket a hátára ültette, a másikat a karjára vette, úgy vitte át sorba az összes tanulókat. Most, amikor mindez eszembe jut, el sem akarom hinni, hogy így volt. Akkor azonban az emberek — tudatlanságból, vagy érthetetlenségből — kinevették Djujsent. Különösen a gazdagok, akik a hegyekben teleltek és csak a malomba jöttek le néha. Hányszor megtörtént, hogy a gázlónál utolérve minket, rámeresztették Djujsenre a szemüket. Ilyenkor valamelyikük elkuncogta magát s meglökte a szomszédját: — Nézd csak, egyiket a hátán, másikat a karján ! És akkor a másik ráhúzva a felhorkanó lovára, hozzátette: — íme, ki lenne jó második feleségnek.'‘Éár telefröcskölve minket a lovak patája alól felspriccelő sárral, hahotázva vágtattak tovább. Szerettem volna akkor utánuk rohanni, megragadni a lovak kantárját és belekiáltani vigyorgó pofájukba. Ne merjetek így beszélni a tanítónkról! Ti ostoba, buta emberek ! Dehát ki hallgatott volna egy kis leánykára? És nekem nem maradt más hátra, mint lenyelni a sértés égető könnyeit. Djujsen mintha észre sem vette volna a sértéseket, mintha nem is hallotta volna. Kitalált valami tréfás dolgot, s mi nevettünk, mindenről elfeledkezve. Bármennyire is igyekezett Djujsen, nem tudott fát szerezni, hogy pallót építsen a patakon át. Egyszer az iskolából hazafelé menet Djujsennel a parton maradtunk. Elhatároztuk, hogy nagy köveket rakunk a gázlónál egymás mellé, hogy többet ne kelljen a vízben járni. Nem került volna sokba az aul lakosainak két-három gerendát átdobni a patakon és a híd máris meg lett volna. Dehát akkoriban az emberek tudatlanságukban semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottak a tanulásnak, Djujsent pedig amolyan különcnek tartoták, aki unalmában bajlódik a gyermekekkel; ha kedved van rá, tanítsd, ha nem, küld haza őket. Ők maguk lóháton jártak, hídra nem volt szükségük. De azért talán mégis csak elgondolkoztak: vajon ez a fiatal legény, aki semmivel sem rosszabb és ostobább másoknál, mért szenved szükséget, tűzsértést, megaláztatást és mégis szinte nem is emberi állhatatossággal tanítja gyermekeiket? Azon a napon, amikor a patakon keresztül köveket raktunk, a földet már hó borította és a víz olyan hideg volt, hogy még a lélegzetünk is elállt. Djussen pihenés nélkül dolgozott, és mezítláb. Én nehezen lépkedtem, úgy éreztem, mintha szétszórt parazsakon járnék. A patak közepén hirtelen elfogta a görcs a lábamat, összegörnyedtem, nem tudtam kiáltani, nem tudtam kiegyenesedni és lassan bedőltem a vízbe. Djussen eldobta a kezéből a követ, hozzám ugrott, megragadta a kezemet, kifutott velem a partra és leültetett a köpenyére. Hol elkékült, dermedt lábaimat dörzsölte, hol jéghideg kezemet vette tenyerébe és melengette leheletével. — Hagyjad abba, Altinaj, ülj csak itt, melegedj — mondogatta. — Megcsinálom én magam is. Nagyon szerettem a tanítónkat emberségéért, gondolataiért, a mi jövőnkről szőtt álmaiért. Bár még gyermekek voltunk, már akkor megértettük ezt. Ki kényszeríthetett volna bennünket mindennap ilyen messzire járni az iskolába, levegő után kapkodva a jeges szélben, felmászni a meredek hegyen, térdig süppedni a behavazott árkokban. Magunktól mentünk az iskolába, senki sem hajtott minket. Senki sem kényszeríthetett volna, hogy fagyoskodjunk a hideg színben, ahol a lehelet fehér dérrel vonta be szemöldökünket, ruhánkat. Sorjában melegedtünk a kályhánál, míg a többiek Djujsent hallgatták. Egyik ilyen hideg napon, ahogy emlékszem január végén, Djujsen összegyűjtött bennünket és bevezetett az iskolába. Szótlan volt és komor, arca mintha fekete vasból lett volna kovácsolva. Sohasem láttuk még ilyennek tanítónkat. Mi is elcsendesedtünk, éreztük, valami történt. Amikor az úton mély árkokhoz érkeztünk, Djussen mint rendesen, ezúttal is maga tört utat, utána mentem én, mögöttem a többiek. Néha van úgy, hogy nézed az ember hátát és mindjárt megérted, milyen lelkiállapotban van, mi megy végbe benne. Így volt ez akkor is: tanítónkat valami nagy bánat érhette. Lehajtott fejjel lépkedett, nehezen vonszolva lábait. Még a szemem előtt váltakozó fekete és fehér színekre is emlékszem; libasorban kanyarodtunk fel a dombra — a fekete köpeny alatt Djujsen görnyedt háta, felette tevepúpszerű fehér csúcsok, még magasabban, a fehér égen egy nagy sötét felhő. Djujsennek ezúttal nem az volt az első dolga, hogy befűtsön a kályhába. ■— Álljatok fel — mondotta. — Vegyétek le a sapkátokat. Mi engedelmeskedtünk, ő is levette fejéről a bugyenovkát. Nem tudtuk, miről van szó. És ekkor a tanítónk rekedt, akadozó hangon így szólt: — Meghalt Lenin. Az egész világon ma őt gyászolják. Nézzetek ide erre a képre. Sohase feledjétek el ezt a napot. Iskolánkban csend lett, mintha lavina temette volna maga alá. Hallatszott, amint a szél átsüvít a réseken, hallatszott, amint a hópelyhek ráhullanak a szalmára. Tanítónk arcán könnycseppek folytak végig, hallatszott, amint koppénak a csizmáján. Ebben az órában, amikor csend ülte meg a zajos városokat, amikor elcsendesedtek a földet megremegtető üzemek, amikor megálltak útjukban a zakatoló vonatok, amikor az egész világ gyászolt, mi is lélegzetet visszafojtva, szótlanul álltunk őrt tanítónkkal együtt a kis hideg színben, és búcsúztunk Lenintől. Lenin katonazubbonyban, felkötött kézzel nézett ránk a képről és fénylő tekintete azt mondta: „Ha tudnátok gyerekek, milyen csodálatos jövő vár rátok". Aztán Djussen megtörölte köpenye ujjával a szemét és így szólt: — Ma bemegyek a járási székhelyre. Belépek a pártba. (Megjelent a Pravda május 20-i számában.) Fordította: VINCZE FERENC Könyvkiadásunk jelentős vállalkozása teljesedett ki Asztalos István Művei V. kötetének megjelenésével. A Házunk tája* — Asztalos riportjainak és publicisztikai írásainak gyűjteménye a lényeges, eddig kevésbé ismert vonásokkal egészíti ki az El mondja János, az új esztendő, a Szél furatlan nem indul, a Fiatal szívvel, a felejthetetlen novellák, ifjúsági tárgyú elbeszélések, színpadi alkotások írójának arcképét. A közélet sodrában élő, a közügyek iránt szenvedélyesen érdeklődő, harcos és harcra mozgósító honpolgár emberi-művészi hitvallása ez a könyv, s egyben irodalomtörténeti értékű dokumentum is felszabadulás utáni új életünk valóságáról, a születés és növekedés nagyszerű folyamatáról. És vallomás az írói műhely titkairól, az alkotás gondjairól, mesterségbeli problémáiról, melyeket kevesen ismertek jobban, kevesen éltek át mélyebben, mint éppen Asztalos István. A felszabadulás után, Asztalos István, a legjobb román és hazai magyar írókkal egy sorban, azonnal és szenvedélyének teljes lobogásával vetette magát a küzdelembe. Írói alkata is arra késztette, hogy szívügyének tekintse a „közügyek irodalmát“. Szenvedélyesen érdeklődő ember volt, aki soha egyetlen sort sem írt le az öncélú művészkedés jegyében; vallotta, hogy az irodalom a társadalom átalakításáért vívott harc eszköze. Közvetlenül a felszabadulás utáni években a riporter és publicista író érdeklődését elsősorban a falu problémái kötötték le. Számos cikket, úti beszámolót írt „a megkavart faluról“, s ezekben a lelkes agitátor szenvedélyével harcolt a múlt maradványai ellen, a csírázó, virágba szökkenő új jelenségek érdekében. „Az újságíró összefogott benne az íróval, a politikussal, a nemzetgazdásszal“ — állapította meg róla Szentimrei Jenő. Valóban: nevelő, segítő szándék, honpolgári lelkesültség, agitatív célzatosság fonódott itt egybe, s mindez a kiváló prózaíró sajátos nyelvi eszközeivel jutott kifejezésre. Ezek az Asztalos-írások közvetlenül hatottak a tömegek* Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1962. re; közvetlenül és hatékonyan népszerűsítették a párt politikáját, mozgósító erővel járultak hozzá a társadalom átalakításához. A megkavart falu című riportjában írta Asztalos 1947-ben : „Micsoda izgalmas fejezetek ezek! Az új falu regényének fejezetei“. Kétségtelenül az új kibontakozásának, növekedésének folyamatát követhetjük nyomon — szinte történelmi összefüggéseiben — ezeken a lapokon. És ugyanakkor beletekinthetünk sok későbbi Asztalos-mű keletkezésének műhelytitkaiba is. A széki riportokban például világosan felfedezhető a Szél furatlan nem indul életanyagának sok részlete, problematikájának nyers vázlata. Később is nem egy készülő novella és regény morzsáit közölte azon frissiben, mintegy tanulmányként, ezekben a közvetlenebb formákban. De az ötvenes évek táján keletkezett riportok tárják fel legvilágosabban, az írói munka háttereit és módszereit. Most azonban már a szocialista mezőgazdálkodás útjára lépő, vagy ezen az úton haladó parasztság kérdéseivel foglalkozik. Emlékezzünk csak az Elvtársak ! Éljen a szabadság, Tizennégyökrös gazdák, Brigádosok, Boncidai találkozó, Néhány nap a Tövisháton című riportjaira, vagy gondoljunk utolsó megjelent írására (Budai Nagy Antal utódai), melyekben az új paraszti életforma jegyeit vette szemügyre— új, jelentős írói feladatok megoldására készülve. Nagy vesztesége irodalmunknak, hogy az említett írásokban nyersen feltárt életanyagnak csak egy részét önthette már szépirodalmi formába utolsó félbemaradt regényében, az Ahol nem a földek házasodnak-ban és több idekapcsolódó novellában. Asztalos István a kollektivista falu epikai tükörképének megalkotására törekedett élete utolsó szakaszában. Olyan időszerű vállalkozás volt ez, ami napjainkban a szocialista mező- gazdaság megvalósulásának idején fokozott ügyeimet ébreszt a szerző iránt. Az írástudói felelősségérzet mértékének tekinthetjük, hogy milyen, jelenségekr figyel fel az író a forradalmi ütemben átalakuló valóság sodrában, milyen érzékenyen reagál az újra, az előremutatóra, amiben a jövő csírája rejtőzik. Asztalos István mindig kiváló érzékkel, éles szemme vette észre ezeket a jelenségeket. Riportokat, cikkeket írt a munkáról és a munkás emberről; példaként állította olvasói elé ; kommunistákat, Gothárd Jánosékat, Péternééket, akiknek életét közelről ismerte Arra a harcos, bátor újságírásra mutatott példát, melyet jogosan igényelt a sajtótól. Szocialista hazafisága és proletár internacionalista világnézete egész életművének szövetében jelen van, egész alkotói egyéniségét átfogja, s nem egy publicisztikai cikkében nyer megfogalmazást. Ezek az írások vetnek fényt eszmei tudatosodásának folyamatára, arra a törekvésére, hogy a párt politikai célkitűzéseit a legváltozatosabb írói eszközökkel szolgálja. Asztalos István sohasem becsülte le a közvetlenül agitáló újság műfajokat: sok írótársának példát mutatott, hogyan lehet ezeket magas szinten a közügyek fórumává tenni. Öntudatosan a haza teljesjogú honpolgárának vallotta magát, akinek erkölcsi-emberi kötelessége a legnemesebb eszmények oldalán csatázni — a szocializmus felépítéséért. Így vallott a hazáról Hála és köszönet című írásában : „Hazámmá lett, mert enyém is az ország, jogom van beleszólni ügyeibe. Hazám, mert egyenlőnek érzem magam benne mindenkivel. Egyformán van jogom és kötelességem. Fiának érzem magam, és örülök, hogy épül és szépül... Szolgálnunk kell hát ezt a hazát, hogy barátságban, békében élhessünk mi magunk, és barátságban, békében élhessenek fiaink, leányaink. Hogy szép büszke hazát hagyjunk majd reájuk“. 1959-ben Asztalos István emlékező cikket írt Benedek Elekről. „Kincsgyűjtő embernek“ nevezte a nagy mesemondót, akinek pályáját, életét szoros szálak fűzték a dolgozó emberek mindennapjaihoz. Ilyen „kincsgyűjtő ember“ volt maga Asztalos is . Nagy írókra jellemző érdeklődéssel tanulmányozta az életet, a valóságot, s amit meglátott belőle, kinccsé vált képzeletében. Azok közé tartozott, akik szívesen vallanak mesterségük műhely-problémáiról. Gyakran beszélt életéről, élményeiről is. Ezek a vallomások külön, fejezetet alkotnak publicisztikai hagyatékában, s emberi egyéniségének, művészetének közelebbi ismeretéhez vezetnek el. „Hogyan lettem íróvá ?“ — erre a kérdésre Asztalos István mindig megújuló erővel kereste a választ. A mindig hányatott, nehézségekkel telített gyermek- és ifjúkorában találta meg azokat az indító lökéseket, amelyek őt ebbe az irányba fordították. Számtalan alkalommal megfogalmazta, mit jelentett számára a párt tanításaival való megismerkedés, miként döbbent rá írói hivatásának értelmére a felszabadulás utáni években. „A párttól kaptam ezt a mérleget, mint ahogy a párttól kaptam eszményképet is... S mivel írással foglalkozom, e mérce segítségével olyan hősöket teremthetek, akik példamutatásul szolgálhatnak az olvasóknak. S így talán én is hozzájárulhatok — ha akármilyen, kevéssel is — az emberiség békéjének, boldogságának megteremtéséhez. Ezt a feladatot is a párttól kaptam“ — írta Asztalos 1955-ben. Ennek a felismerésnek a jegyében alkotott a felszabadulás utáni korszakban. Irodalmi hagyatéka igazolja, hogy az író, akit magasrendű, pártos eszmények hevítenek, tehetségét maradéktalanul a legnemesebb emberi és művészi célok szolgálatában gyümölcsöztetheti. NAGY PÁL Harcos irodalmi Lagyal és Erdős Irma (ZSUZSIKA), Kovács György (GOLOVICS) és Tamás Ferenc (ALADARAS ANTAL) a TÉKOZLÓ SZERELEM ___________________ egyik jelenetében. . VÖRÖS ZÁSZLÓ ! Miron Radu ! Paraschivescu : | I Ajánlás ! (Sorok a párthoz) ! ? Neked, ki sorsom vértje voltál • * És jó tanácsadóm, ki gyakran Füleddel versemhez hajoltál , S megértetted, mi zúg szavamban, ; 1 Ha láttál súlyos kínba sülni. • ! Melyből az ének született, Z » És láttál kétkedőn maludni, • * Mikor rám annyi baj lesett, — • És láttad oly sok harcomat, * ‘ Ha énem énemmel csatázol, És fárosz volt, sosem lohadt , sugárzó, szárnyaló tanácsod, — , Read köszöntöm szüntelen Munkásságom virágait, * Mert benned látta meg szemem A népet és nagy álmait. ’ S ha még kinyújtanád kezed ’ Hogy átlapozzad múltamat, • ; Eszedbe jut könyvem felett , A rég elillant pillanat, 1 Majd úgy tűnik, h.ven követtem • 1 Tanácsod, — ez volt fároszom, — • 1 Most itt van készen, így kötetlen, ? 1 Nem ötvösműként áldozom, ; Hanem még dúsabbá szövődve, • ; Nem általam, — de úgy lehet 1 Az élő dallal, mely legyőzte A benne megbújt könnyeket. 1 . FRANYÓ ZOLTÁN fordítása 1 1 • - 2 . TÉKOZLÓ SZERELEM! — Sütő András vidám játéka a marosvásárhelyi színpadon __ • Sütő András új darabjának jó híre megelőzte vásárhelyi előadását. A bukaresti bemutató kedvező sajtóvisszhangja és a darab hőseit első ízben felvázoló egyfelvonásosok nagy közönségsikere a jogos érdeklődés és az igényes várakozás légkörét alakította ki a darab körül. A marosvásárhelyi Állami Színház bemutatója igazolta ezt a várakozást. A közönség hálásan fogadta Sütő vigjátt, cénát, amely máris megindul a jó siker útján. KjJlLä£&___Zsuzsika, Demeter Jóska, Madaras Antal, Golovics és Laji minden bizonynyal még számos színház nézőterén fog együttérző mosolyt vagy narsogó nevetést kiváltani. • A közönség és a kritika egyaránt kedvező véleményét mindenekelőtt a darab tematikájának és • eszmeiségének időszerűsége indokolja Sütő András arról beszél a színpadon, ami százezreket foglalkoztat és hősei akkor ütköznek meg a kollektív gazdaságok egyesítésének kérdései körül, amikor • a mezőgazdaság szocialista átalakításának befejezése után országul szerte végbemegy ez a folyamat. A mai falu életének színeit villantja fel az író a színpadon, a mai falu embereit rajzolja meg , együttérző szeretettel vagy harsány és sziporkázó, a szatírában áthajtó humorral. Az új falu életét jellemző összecsapások rajzolódnak ki a színpadon; a harc az új és a régi tudat, emberi magatartás, erkölcs között. Újszerű és mai ez a konfliktus, hiszen mindkét oldalon olyan emberek ■ állnak, akik már az új életformában, a kollektív gazdaságban érzik magukat otthon, itt akarják megtalálni boldogságukat. A kérdés csupán az, hogy hol vélik ■ fellelni — a szocialista életforma keretein belül — az ehhez vezető utat. Kincses Zsuzsika, Demeter I Jóska, a fiatalabbik Madaras merészen, újszerűen, távlatokban gondolkoznak, az állandó előrehajalódás hívei, Madaras Antal és a kalmár-szellemű Golovics pedig e pillanatnyi érdekek járszalagjáb is fűzve rángatnák vissza a megállíthatatlan fejlődést. Felsülésükre nevetségessé válásuk és bukásuk is szükségszerű, hiszen életünk törvénye az új győzelme a régi, 1 yi múltból hozott tudatmaradványai 1- re-tett. d- Sütő András a szatinka. ábrájzolásmód elemeivel átszőtt tigé a ttfri eszközöknél rajzolja meg hőséseit és bontja ki a darab kori rnfliktusát. Jellemábrázoló ereje és egészséges, népi jellegű humora, a nyelvi leleménye — írói alkatainak ezek a meghatározó vonásai — jól érvényesülnek a színpadon f. is. A darab komikumát igyekszik f. a jellemekre alapozni és a vígjáslék keretei között olyan sikerült hősöket állít elénk, mint Kincses a Zsuzsika, Madaras Antal, Gotonuus, Kincsesné, vagy Laji. Madaras Antal szembenézése önmagával, vagy a szerelmi bánatát italba fojtó Laji jelenete sikeresen ‘ egyesíti a kitűnő megfigyelésekt’ből és alapos emberismeretből fakadó jellemrajz és a kiélezett , komikus ábrázolás eszközeit. A darab fő erőssége az író — elsősorban a párbeszédekben jelentkező — humora. Szellemes párbeszédek, találó nyelvi fordu■ latok, a kiélezett csattanók tartaák végig ébren a közönség ér£ deklődését. A darab komikuma nem annyira a helyzetekre, mint inkább a humor nyelvi lehetőségeire épül. Ezeknek a szellemes párbeszédeknek a varázsát az ad- ja meg, hogy jellegzetesen maiak, bennük az új életforma jegyei és a kisebb-nagyobb ferdeségeket gúnyoló, új szocialista emberség fejeződik ki. A jól gördülő párbeszédek azonban időnként magával ragadják az írót és túl könynyen lendítik át a darab fordulópontjai felett. A nyelvi lelemény, az ötletes párbeszédek, a szellemes és legtöbbször tartalmas csattanók sokat jelentenek, de nem helyettesíthetik a konfliktusok ábrázolásának és megoldásának hitelességét. Természetesen csak helyeselhetjük, hogy Sütő végig megőrzi a darab vígjátéki stílusát; a vígjátéki kereteken belül is kötelező azonban a konfliktus hiteles indoklása. Madaras Andal éppúgy túl könnyedén egyezik bele az egyesítésbe, mint ahogy — hatványozottabb mértékben — Demeter Jóska teljesen indokolatlanul változtatja meg állásfoglalását Zsuzsika továbbtanulásának kérdésében Ezért válik aztán a harmadik felvonás felszínessé s ezt nem ellensúlyozhatja a mű befejező mozzanatainak a darab stílusától elütő és emiatt keresettnek haló liraisága. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezen a ponton a bemutató óta sokat javított a szerző). Sütő András ebben a darabjában túl sokat bízott nyelvi leleményére, a párbeszédek szellemességére, a hatásos fordulatokra és kevesebbet törődött a cselekmény elmélyítésével, a konfliktusok hiteles megoldásával- Éppen ezért a Tékozló szerelem sem kerülte fel a konfliktus, illetve a konflik- tus megoldásának felszínességét. A marosvásárhelyi Állami Színház sikerült, jó előadásban hozta színre Sütő András új darabját. A rendező — Kovács György, ■ a nép művésze — példamutató szeretettel és lelkesedéssel készítette elő az előadást. A színház ■ és az író alkotó együttműködésé■ nek eredményeként sokat javult és színszerűbbé vált a darab szövege. Az egész együttes munkáján ’ látszik, hogy tudják: színházaink ■ elsőrendű feladata az új, a mai ' valóságból ihletődő hazai művek ' bemutatása. A rendező a darab fő erősségére, a párbeszédek szellemes fordulatosságára építette az előadást és mindenben híven fejezte ki a szerző mondanivalóját. Nem tartózkodott a vígjátéki harsányságtól, de az előadás nagy részében elkerülte az igénytelen, olcsó hatáskeltés eszközeit is. Átgondolt rendezői koncepció és ennek nyomán kitűnő összjáték, igazi vígjátéki tempó és hangvétel jellemzi az egész előadást. Kovács György a rendezését is fémjelző nagy játékkedvvel és ötletességgel formálta meg Golovics alakját. Láthatóan élvezte a szatirikus eszközeinek felvillantására tág lehetőséget biztosító figurát s teljes képet adott az életet a kiskereskedő szemszögéből megítélő, szűklátókörű és aprócska karrierista szolgalelkűségéről. Fölényes biztonsággal megoldott alakítása kisugárzott az egész előadásra. Magával ragadta partnerét, Tamás Ferencet is, aki igényes és alapos színészi munkával keltette életre Madaras Antal bonyolult figuráját, úgy tette nevetségessé Madaras maradiságát, hogy közben pillanatig sem egyszerűsítette le jellemét. Erdős Irma kedves, bájos és " ugyanakkor "túrázott Kincses Zsuzsikát formálv a számára szokatlan szerepben figyelemreméltó vígjátéki érzékről tett tanúságot. Partneréből, Csorba Andrásból (Demeter Jóska), sajnos, éppen ez a humorérzék hiányzott, ezért szürkült el ez az íróilag sem elég erőteljesen megalkotott jellem. Kitűnő volt Kőszegi Margit, aki sok szívvel és derűvel állította elénk Zsuzsika anyját• Feltétlenül ki kell emelnünkTarr László alakítását, játéka kitűnő megfigyelőképességről, humorérzékről és vígjátéki invencióról tanúskodik. Tóth Tamás lelkiismeretesen és sikeresen birkózott meg az ifjabbik Madaras nehéz szerepével, Ferenczi István harsány színekkel felvázolt epizódfigurával gazdagította az előadást. Az új, mai dráma jelentkezése színpadjainkon mindig öröm, s kétszeresen az, ha ilyen jó előadásban kerül színre. A Tékozló szerelem marosvásárhelyi sikerében a szerző és a színház együttese osztozik; reméljük, hogy ez a siker a további termékeny együttműködés serkentője lesz — egész szocialista-realista irodalmunk és színházkultúránk javára. GÁLFALVI ZSOLT 3 \ A te akaratod ! ■ ■ I : 1 • Jó népem, háborúk tapostak • Zsarnoki századokon át. Most jogod van, hogy learassad ! ■ Zápor után a gabonád. » • 1 Minél nagyobb a birtoklásod , A jog terén — megtanulod, , Hogy tüskék helyébe virágot ! Növeszteni mily komoly dolog. \ I !• 1 Mert szavazatod tetté lobbant • , Akarat: jövendő, kenyér — i ! Belőle, ha urnába dobtad • I A holnap dús vetése kél. • TÓTH ISTVÁN fordítása!