Vörös Zászló, 1964. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1964-03-01 / 51. szám

J öhetne és mehetne autóbusszal is, de mostanában rendszerint gyalogosan teszi meg oda-vissza a nem is rövid utat. Még csak nem is siet, inkább korábban kél és későbben ér haza. Nem azért, mintha orvos rendelte volna így. Messze van még ő az ilyen orvosi tanácsoktól. Jó harminc esztendő lehet még odáig... Körülbelül így mondta, amikor egy ízben a szomszédai efelől érdeklődtek. .. Aztán maga is megütközve kezdte találgatni: tényleg, miért is hagyott fel régi szokásával?A gyár, ahova — a katonáskodási időt is beleszámítva — immár tizenkilencedik esztendeje megszokott esztergapadja mellé bejár, egy méterrel sem került közelebb. Talán lehet már hajrá nélkül is élni, s azért? Ezen tűnődve útközben néha felpillant, s elcsodálkozva tekint körül. Hova lett innen az ősztől tavaszig mindig sáros, nyáron meg fullasztóan poros külvárosi utca, s hova a feketére száradt, bogos deszkakerítések, s a nap minden órájában bűzt árasztó csontraktárak? S mi lett a giccses-görcsös, kiszáradófélben levő proli akácokkal, és mikor nőttek ide azok az utcahosszat részegítően illatozó fiatal hársfák? Hát ezek a négyemeletes, meleg pasztellszínű, erkélyes tömbházak mikor varázsolódtak ide, ily szép elrendezéssel? .. .Marhaság — kap észbe hirtelen, — mennyi földet ásott ki itt csak őmaga is az önként mellé szegődő utcabeliekkel, s mennyit talicskázott odébb délutáni szabad óráiban és vasárnaponként, amíg mindez felépült, s a régi utca levethette elnyűtt rongyait.. A kocsiút kockakövezetet kapott, a járda aszfaltot, a házak eleje virágágyásokat, bimbózik már az őszirózsa. Este, ha erre jársz, nem buksz fel a gödrökben, s nem ragadsz a sárban... Igen, talán ezért érdemes itt gyalogos módra járni. Ezért nem menekül innen már senki, mert régebben menekült, aki csak tehette, ha meg hazafelé tartott, nem szívesen nézelődött... Akkor is az ő utcájuk volt ez az utca, de az ember belészomorodott, ha szétnézett benne. Féléken tűnődve jön-megy a gyár és a munkásfertályban levő új lakása között. Valamiért azonban mégsem egészen elégedett. Néha az esztergapadján abbahagyott munkája fölött töpreng, vagy a másnapira gondol. Ha pedig könyvet cserél a gyári könyvtárban, ideges belső nyugtalanságtól űzve már az utcán beleolvas, s mikor aztán úgy egy hét múlva a végére ér, még elgondolkozottabban önmegy. Azoknak az irodalmilag megformált alakoknak a sorsán és jellemalakulásán töpreng, akiket az elolvasott regényekből ismert meg. Egyikét-másikát összehasonlítja magával, s a környezetéből ismert munkásokkal. Mihez kezdene vajon egy jó író például az ő életével, kezdhetnee egyáltalán valamit, okulhatnának-e mások az ő élettörténetén? Hiszen, ami azt illeti talán nincs is neki élettörténete, legalábbis nem kirívóbb amazokénál, akikkel együtt dolgozik. Ahányat csak ismer közülük, valamennyien munkás- vagy parasztcsaládban sírták vagy nevették el magukat először. Az egyiket olcsóbb gyermekkocsiban, a másikat öszszetákolt parasztbölcsőben vagy dagasztóteknőben ringatták. Nődögéltek valahogy, majd iskolába kerültek, akárcsak ő. Négy-öt elemit végigültek az össze-vissza faricskált fapadokban. Ő legfeljjebb annyiban különbözik a maga korabeli harmincöt évesektől, hogy valamiképpen átbukdácsolt a hatodik elemi osztályig is. Ha rajta múlik, már a harmadikból kimarad. Amilyen nagy kedvvel tanult az elsőben és másodikban, éppen annyira szárnyaszegetté vált a felsőbb osztályokban... Hogy miért? Talán ezzel a miérttel kezdhetne valamit a jó író. Ó?... ő csak annyira emlékszik, hogy ráunt a harmadikban. Talán mert nem volt érdekes, mint az elsőben és a másodikban, amikor a betűk összeírásával rejtélyes értelmű szavak összeálló mondatok tárták fel titkukat. A számtan és nyelvtan nem adta ki az értelmét egészen. Olvasni, igen, különösen meséket, történeteket, aztán regényeket. Közben a vasesztergályosságba is beletanult. De ez sem valami nagy ügy. Mások is vitték ennyire. Igaz, többen vannak a gyárban, akiknek még mesterségük sincs. Olvasni se mindegyik szeret, különösen a fiatalabbak közül. Az idősebbek keze alatt kicserélődtek a régi gépek, a munkadarabok is változtak, de hogy mennyit változtak ők maguk?... Reggel jönnek, délután mennek, vasárnap futballmeccsekre vagy halászni járnak, a fiatalok kitáncolják a lelküket, s ha új cipőt szereznek, a leghegyesebb orrút választják. Néha egyik-másik eszesebb, találékonyabb társuknak kikerül a fényképe az újság ,,e heti tisztelettáblájára", a többiek elismerően oldalba bökik őket, egy hét múlva aztán elfelejtik az egészet. Jó ez így, elég ennyi az embernek és az országnak? Az ő fényképe az elmúlt három esztendőben kétszer is az újságba került, mégsem elégedett... Kezdetben, amíg újdonság volt, amikor már nem az urak és a hölgyeik fényképe kapott helyet az újságban, hanem jól megválogatva a munkásoké — dagadozott az ember keble, bár, amióta hetenként ötnek-tíznek is jön a fényképe... Igen, valami több kellene. Több a könyvekben is. Valami nagy nekiiramodás, nagyobb a Gagarinék négyes kollektívájának égbe száguldásánál is. Ez a vágy úgy nekilódítja, hogy csak a lakásuk előtt lassul meg. Közben már legyint. Nem, mégsem lehet mindenki Gagarin, még tervező mérnök sem, tudós sem, tanár is csak megszámlálva. Ki állna évről évre a gépek mellé, ki végezné ugyanazt a megszokott műveletet, mint tegnap, tegnapelőtt, vagy holnap és holnapután? Talán éppen ez a legnagyobb, legtöbb, hogy ezek az emberek nem lódulnak ki a helyükből, hogy holnap újrakezdik, amit tegnap abbahagytak. Ehhez talán nem kell Gagarin-féle kitartás? Hát igen, az ember teljesíti kötelességét. Talán nem is kell azért rögtön a fényképész elé cipelni. Ha kötelességén felül is ad, magáért és atöbbiekért adja. Adna többet is, ha a gépek fordulatsebessége, a marókések roppant forgácsoló ereje a végtelenségig fokozható lenne, ha az öntödéből sosem kerülne ki selejt, vagy ha az ember frissesége olykor nem lankadna. Hát igen, kifogás és mentség mindig kerül, de beletörődhet-e ebbe? Beletörődhetett az ember valaha is? Bent a gyárban mások is így éreznek. Sokan esti középiskolába járnak. De mi ebben rendkívüli, az író tollára való? Nincs abban semmi hősiesség, ha a gyári melós, mint ő is, többet akar tudni. Persze, nem mindenki töri magát. Vannak egészen közönyös gyári fickók is. Őt ezek mostanában jobban izgatják, mint a minden iránt érdeklődők, minden kezdeményezésbe fejest ugrók. Szemük van, de a maguk kicsi, marokra fogható életén kívül egyebet alig látnak. Nem, sehogyan sem érti az ilyen társakat. Ha író vagy újságíró lehetne ezt az érthetetlenséget csomózná ki, hogy az emberek megelőzhessék az ilyen betegséget. Mert betegség az, akár a bénaság, ha mégoly vígan ugrándoznak is különben a nemtörődömfélék a maguk egy szál pallódeszkáján. .. Délután, mikor hazafelé bandukol a gyárból s az ingét végig kigombolja a szembe suhanó szellőnek, helyesbíteni kezdi magát. Ha ő tudná a módját, kiválasztana egy aktív és egy passzív természtű szakit a gyárban, s felderítené, mi tette az egyiket önmaga körül keringő pilléré, a másikat meg ennek a napjává. Épkézláb tanulság csak e kettőnek az összevetéséből kapható. Ki érthetné meg a molekulát az atomok nélkül? ★ Otthon, az egyik napfényben szikrázó tömbház földszintjén, az új lakásban tovább szövődnek gondolatai. Elnézi két apró gyerekét. A nyitott ablak alatt játszadoznak. Fiúcska a nagyobbik, leány a kisebb. Iskolán innen mind a kettő. A fiúcska kavicsokat halmozna egymásra, de mindegyre szétgurulnak. A kislány homokot töltöget egér üvegbe. Úgy elmerülnek a maguk találta dologban, mintha most fedeznék fel a világmindenség legnagyobb csodáját. Nem mindig ilyen megszállottak. Többnyire hangosak, mozgékonyak, szinte kibírhatatlanok. Milyen emberekké válnak vajon később, mi lesz belőlük? Az esztergályos soha ilyen világosan nem fogalmazta meg a kérdést. Szinte félelemhez hasonló bizonytalanság vesz erőt rajta. Íme — gondolja, — ezeknek ő lehetne a napjuk, s eddig semmit sem tett azért, hogy egyéni jövőjüket legalább megtervezze, s a többi gyerek közös jövőjéhez igazítsa. Hát különb ő azoknál, akiken a közönyösség jeleit látja? Ő is csak forog, forog, mint az üresen futó váltókerék. Válni kell és húzni, húzni, rákapcsolni... Felesége, a mérgelődésre hamar kapható, kisnövésű, hangos aszszony a másik szoba ablakából ezalatt behívja a két gyereket. A kislányt megszidja az üvegért. Máskor is minduntalan rájuk kiabál, százféle okot talál erre. Ha belebotlanak a szőnyegbe, azért, de a parkettre se lépjenek cipővel. Olykor kicsapja a tömbház körül nyargalászó szomszéd gyerekek közé, de nemsokára be is hajtja őket. Fél, hogy elvadulnak a hamar összebakarodó nagyobbak között. Ha rajta állna, egész nap kuksolhatnának szegénykék valamelyik sarokban... Egy ízben, egy esős napon, mikor a két gyerek nem mehetett ki az udvarra s igen zajongani kezdtek, a felesége meg idegesen rájuk kiabált, hogy mukkani se merjenek, aggodalmaskodva kérdezte: — Jó ez így, anyjuk?... — Hogyhogy így? — csodálkozott az asszony. —Hát hogy ide-oda rángatod őket, és se ezt, se azt ne tegyék s ne is lármázzanak? Mit gondolsz, nem így lesznek némely emberek közönyösek? Az asszony bosszúsan ment ki a konyhába. Nem egészen értette a kérdést, sohasem fordult elő még, hogy a férje beleszóljon, ha a gyermekeket csendre-rendre inti. — Tudsz te ennél jobbat? — kérdezte ingerülten. — Ha tudsz, neveld te őket. Az esztergályos most megint eltűnődik ezen. Bemegy a gyerekekhez a szobába s nézi őket, mit tesznek-vesznek a sarokba állított törpe gyerekasztalon. .. Valóban — gondolja, — mi jobbat is tudna ő ennél? Semmit. Megdöbbenve eszmél rá: keveset tud még a gyermekek neveléséről. Hogy erre még senki sem hívta fel a figyelmét... Majd az iskola — próbálja megnyugtatni magát. — Igen, a tanítók és a tanárok, az az ő mesterségük. .. Igen, igen, a tanárok is... Mert az ő gyermekei nemcsak elemi iskolába, az egyetemre is feljuthatnak... Ez holtbiztos. Nem, nem lesznek közönyösek a tanárok... Másnap azonban, a gyárba menet, ismét eszébe jutott saját gyerekkora. Csak a kisülés szakadatlan erőszakoskodásának engedve vergődött fel át tiátódik' 'osztályig pedig megkoplalták az öregek, ő annyira unta a tanulást, annyira keveset tudott, hogy feljebb akkor se mehetett volna, ha a szüleinek módjuk lett volna hozzá. Mi lesz, ha az ő gyermekei is hamar ráunnak a tanulásra, ha őket is erőltetni kell, ha nekik sem áll majd oda az eszük?... Igen, akkor aztán száz ajtót is nyithatnak előttük az egyetemen. Úgy beleborzad e lehetőségbe, hogy aznap autóbusszal siet haza. — Mond csak — fogja kérdőre a feleségét, mihelyt hazaér, — te szerettél iskolába járni? Az asszony nem régen ért haza a szövődéből. Máris ingerült. A gyerekek megeresztették a vízcsapot, s mindent össze-vissza löcsköltek a konyhában. — Miért jut eszedbe éppen ez és éppen most? — Mert én nem szerettem, és ha te is csak azért nem jutottál tovább az ötödik osztálynál, rá tudjuk-e szoktatni a gyerekeket, hogy jól tanuljanak és az egyetemig is kitartsanak? — Tartsanak ki a szófogadásnál — kiáltja az asszony, s a törlőrongy után néz. — Nem látod, milyen pancsot csináltak ide... Verj inkább a fenekükre, hogy máskor ne nyúljanak a vízcsaphoz. Már az esztergályos is borzolódik. — Azt kérdeztem, szerettél iskolába járni vagy nem szerettél? Ha mi már most el nem kezdjük a szoktatásukat... — Ne nyúljanak a vízcsaphoz, ezzel kezdd. — De hátha éppen az a jó kezdés, ha hozzányúlnak? — Na, ha ez a jó — csattant fel az asszony, s lecsapja a víztől csepegő padlótörlő rongyot, — akkor törölgesd fel magad. — Ne kezdj lövöldözni, Anna, mert csak azt mondtam: hátha. Az asszony azonban hirdul az ajtókat, s be a szobába. A két gyermeket meg kikergeti az apjukhoz, azok megszeppenten nézik, mint kezdi felitatni a cementpadlóról a tócsákat. — Mit látjátok a szátokat? — szól rájuk az apjuk. — Ide mellém, de rögtön! Segítsetek, mert... — De mivel, apu, nincs még egy rongy... — így a készséggel ugró kisfiú. • A nyelvetekkel, ha a vízcsaphoz nyúltatok... A kislány a szájához kap, vil,lan a szeme, elé a köténykéje zsebéből az icipici zsebkendőt, s az apja mellé kuporodik, mártogatni kezdi a szétfolyó tócsákat. .. Az édesanyjuk ezalatt lehántja magáról az utcai ruhát, s elnyűttebb pongyolájába rörtönzi át magát, aztán száguld vissza a konyhába; közben az is megjárja az eszét, amit a férjétől hallott. Kikapja kezéből a törlőrongyot: — Kifelé, ne mocskolódjatok itt... Az egyetemig sok van még hátra. Ráérünk addig gondolkozni. Az esztergályos meggyőződés nélkül hagyja rá, talán tényleg ráérnek, s kikotródik a konyhából. A gyerekek utána. Kergeti vissza őket, segítsenek az anyjuknak, de az becsukja az orruk előtt az ajtót, egyiket se lássa többé a konyhában. A két gyerek áll tanácstalanul a két ajtó között, a piciny előszobában. Mint két árva — gondolja az apjuk, s bemegy a szobába. Járkál egyikből át a másikba. — Árvák is... Hát nem árvák, ha már azt sem tudják, hogy a szülőpár közül melyik félre hallgassanak... Kinek jó ez így? Ki kellene egyezni Annával, az anyjukkal, de mire nézve, ha ő a vízcsap dolgában így, én meg amúgy. Melyik engedjen a másiknak?... Valaki okosabbat kellene közbül állítani, talán valamelyik tanárt megkérdezni. De melyiket a sokféle közül, s aztán, amit ők a gyermeknevelésről tudnak, honnan tudják? Még ez is kérdés?... Alighanem könyvekből. És ha így van, ő miért ne keríthetne egy olyan könyvet? Ott a gyári könyvtár tizenkilencezer kötettel. Egyetlenegy talán csak akad a gyermeknevelésről is. m. Micsoda apa is ő. Mennyi könyvet összevissza olvasott már, hány szakkönyvet géptanról, gyorsforgácsolásról s atomfizikáról is... De hogy a gyerekek megereszthetik-e a vízcsapot, amíg csak panel és bosszúság sül ki belőle, és hogy ráléphetnek-e a parkettre cipővel, amíg megfeledkeznek a lábtörlőről — arról egyet sem... Ne tépje az ember a haját!... Tud már a kozmikus tér titkairól egyetmást és az űrrandevú technikájáról is valamit, de hogy a saját gyerekei milyen jelleműekké válhatnak, s hogyan megy az végbe, s mit kell tennie azért neki — szinte semmit. Ezerszer bonyolultabb a testi és lelki szerkezetük a legagyafúrtabb módon megszerkesztett automata gépnél, s mi úgy nyúlunk a gyerekekhez, mintha durván ácsolt kubikos targoncák lennének, amiket csak tolni kell, s mennek, amerre akarod, így nyúlni a gyerekekhez, azokhoz, akikre majd rábízzuk az egész emberiséget s a kozmikus világot, az egész végtelen jövendővel!... ..Hát nem, ez így tovább nem mehet, fed kell kapcsolni, de rögtön. Felhajtja azt a könyvet, ha százezer közül is kell azt előkeríteni. Az utcára érve, amíg a gyári könyvtárba igyekszik, mint annyiszor máskor is, ismét meglegelteti szemét a megszépült munkásfertályon. Milyen új már itt minden, s milyen régi némely lakószomszédja, mint ember, ezekben a fiatal tömbházakban!.. . Csak rávehesse majd az asszonyt is arra a könyvre, hogy türelmesen végigolvassa, ha kezet tehet rá. Mi tagadás, két dolgot még sehogyan sem sikerült elérnie Annánál. Azt, hogy a jó könyveket, is szeresse és megtanuljon már sakkozni. Römizni a ház többi asszonyaival, ha kell, éjfélig is, azt igen. Hát igen, rá kell már kapcsolni egészen... ifi it C’tfi - NAGY ISTVÁN NOVELLÁJA - 9 W fV Íí£r|v - NAGY ISTVÁN 60 ÉVES ( Kiterjedt olvasótábor és •!• tisztelő írótársak gondolatai szálltak ezekben a napokban a 60 éves Nagy István felé. ) Az elismerő szavak jól ismertk irodalomtörténeti igazságot .1. fogalmaznak újra meg: a hatodik évtizedén túllépő Nagy •I István hazánk irodalmának legjelentősebb alkotói közé tartozik, életműve a munkás osztály ideológiáját kifejező és életét tükröző pártos irodadalom erejét és győzelmét példázza. Több mint három évtizzedes irodalmi munkássága szorosan összefonódott az él- T- harcos pártja által vezetett proletariátus küzdelmeivel. Regényeinek és novelláinak hosszú sorából a munkásosztály múltbeli és jelenlegi életének művészi krónikája bontakozik ki. Nagy István irodallmi jelentkezése annak idején több volt, mint irodalmi esemény. Személyében is az az osztály küldte el követét az irodalomba, amely azokban az években, a válságtól megüvörtözve, nehéz, hősies harcokat * vívott, s amelynek jelentősége a társadalmi, politikai és kulturális életben egyre növekedett. Ennek a harcnak a tükröződéseként, a párt ideológiai munkájának eredményeként kitörtek utat maguknak azok a kommunista írók, akiknek a gyermekkori, legbensőbb élőlménye volt a külváros, a munkássors, akik már csatlakoztak osztályuk legjobb harcosaihoz, magukévá tették világnézetét, tudatában voltak történelmi hivatásának. Nagy István művészi egyénisége azóta is sokat gazdagodott, világnézete is fejlődött, tisztult, alapjában azonban ma is az maradt, aki indulásakor volt a munkásosztály pártos írója. Nem lehet Nagy Istvánról írni ennek a megpróbáltatásokban eszmei csatározásokban és legnyíltabb osztályharcban, irodalmi vitákban és börtönökben, csalódásokban és győzelmekben megedzett hűségnek a hangsúlyozása, kiemelése nélkül. Így jutott el osztályával együtt a felszabadulásig és vált az épülő, majd kiteljesülő szocializmus íróharcosává. Minden jog a szerzőé címen írta meg Nagy István íróvá avatásának történetét, miként fogadta a fiatal asztalossegéd első írásait az a közönség, amelynek életéről szóltak ezek a művek és hogyan válaszolt rájuk brutális terrorral a burzsoá földesúri államgépezek egyik legszebb és legmegrázóbb dokumentuma ez az írás azoknak a harcoknak, amelyeket a romániai szocialista-realista irodalom úttörői vívtak a legmostohább , körülmények között. A 60 éves Nagy István életének utóbbi húsz évében olyan társadalomban alkotott, amelyben valóban minden jog a szerzőévé vált. "A felszabadulás előtt írt novellák és kitűnő regények, az Oltyánok unokái és a Szomszédság nevében után így születtek meg » Nagy István műhelyében a történelmivé vált harcokat be- tetőző győzelmek és az új küz- .i. delmek krónikái, s köztük mindenekelőtt A legmagasabb időfokon. A legszebb elégtétel, amit az élet a kommunista írónakadhatott, az, hogy ő, * aki annak idején annyi nehéz sztrájkot harcolt végig s örö- * kitett meg, végül is tanúja és krónikása lehetett annak a történelmi pillanatnak, amely- ben a munkásosztály, a dolgo-zó nép birtokába vette mind- ) azt, ami jogosan megilleti. J Nincs megállás — írta an- nak idején a fiatal író első re -igénye fölé. Az író számára sincs megállás. Egy gazdagélet tapasztalatai, élményei ki- r nálják a megírnivalót, az ira- lmosan váltakozó valóság egy percig sem hagyja pihenni az író tollát. A 60 éves Nagy ... Istvánt ma is az alkotás gondojai foglalkoztatják, a köz- fürtyek iránti mélységes felelősségtudat hatja át, s ennek jegyében formálja új műveit. A 60 éves írót köszöntő, az » életművét méltató elismerés- ben benne rejlik a Nagy Ist- ván töretlen alkotóerejébe ve-z- tett bizalom és az olvasó meg- tisztelő várakozása is. A Ro- mán Népköztársaság új irodalmának nagy és összeforrott családjában Nagy István a több évtized terhével a válla- *tokon is töretlenül fiatal, nagy , alkotók közé tartozik. ) GÁLFALVI ZSOLT t 7-wfW-rWrW-rW-.-S-^~W-rW VÖRÖS ZÁSZLÓ ih Mór műsorösszeállításánál lógva is sokat ígérő, kimagasló zenei eseménynek indult a szerdai hangverseny. Egymás után szólaltak meg a zenei géniuszok egyik legjobbjának, Johann Sebastian Bachnak a reprezentatív művei, korunk egyik vezető zenei egyéniségének, Bartók Bélának a hatalmas alkotása, valamint egy tehetséges hazai zeneszerző újabb keletű vokál-szimfonikus munkája. Három különböző, de egymással mégis annyira összefüggő intonáció, mert mindegyik korának és népének törekvéseit önti muzsikába. Mindhárom ugyanakkor az ősi közös forrásból, a népi zenéből meríti ihletét és egyre magasabbrendű formákat és kifejezési eszközöket keresve fordul hallgatóinak egyre növekedő tömegeihez. Bach merészen kísérletezett, amikor zenekarának hangzását akarván tökéletesíteni, megírta hat „Brandenburgi Koncert"-jét, a különböző hangszerekre szánt pompás hangversenyművek sorozatát. Az állandóan kereső, újító mestert már nem elégítették ki kora olasz mestereinek bőségesen kiaknázott „concerto grosso" formái, új színekre és hanghatásokra törekedett. Mi sem jellemzőbb alkotó fantáziájának gazdagságára, mint az, hogy például a hatodik versenyműben teljesen mellőzi a hegedűket. De nem kevésbé különleges összetételű a három hegedűre, három brácsára, három csellóra és basszusra írott, elsőnek elhangzott versenymű sem, a maga túláradó energiájával, életerejével, világos színeinek tobzódásával. És milyen érdekes a szintén bemutatott ötödik műben egy szokatlan koncertáló együttes ,hegedű, fuvola és clavicembalo (napjainkban zongora) intonálják a háromtételes, de teljesen egységes és a későbbi szimfóniát előrevetítő művet, ünnepélyes első tételével, mélyen elgondolkodó középrészével és rafináltan polifonikus, vidám fináléjával. Bartók Béla súlyos betegen alkotta meg III. Zongoraversenyét, ezt a klasszikus tradíciókhoz annyira közelálló és mégis teljesen bartóki hangvételű mesterművei. Mintha arra törekedett volna — hiszen egyik legvilágosabb és legegyszerűbb műve —, hogy mindenkihez szóljon, ahogy azt már megtette Divertimentójában, zenekari koncertójában, Hegedűversenyeiben vagy Zenéjében. Mindegyikkel kortársaknak és a jövő generációknak továbbítja mélyen humanista mondanivalóját, a művészet legnemesebb és legemberibb feladatainak szellemében. Elhangzott végül Remus Georgescu, zenekarunk állandó karmesterének Mihai Beniuc verséből ihletett műve, „A föld emlékezései" című ballada. A fiatal, igen tehetséges dirigens egyben a hazai fiatal zeneszerző generáció sokat ígérő tagja. Bemutatott műve — első hallásra is megállapítható —, feltétlenül gyarapítja a mai román zene kincsestárát. A hangverseny rangos voltához kiváló előadóművészek járultak hozzá. Mindenekelőtt kiemelendő a szimfonikus zenekarunk tagjaiból alakult kamarazenekari alakulat bemutatkozása, a két brandenburgi versenymű előadásában. Az együttes eleget tett nehéz feladatának és a rövidre szabott előkészületi idő ellenére, stílusos és többnyire jól hangzó előadást produkált. A lelkes együttes csak fejlődhet a további munka során. A szólisták magas művészi igénnyel közelítették meg Bachr zenevilágát, Bitek Anna stílusos és elmélyült hegedűjátéka, Kreutzer Ervin nemesen éneklő fuvolája-és frozner-Erkel Sarolta kiforrott, magasszínvonalú zongorajátéka meggyőzően szólaltak meg az V. versenyben. Jean Fonda fiatal svájci művész játéka a magasszínvonalú zongorázás jegyeit viselte magán: könnyed technika, világos frazírozás, sokszínű billentés és nem utolsó sorban Bartók zenéjének mély átélése. Az est legsokoldalúbb művészének Remus Georgescu bizonyult, aki ezúttal mint zongorista (a III. Bach-Concertot a zongora mellől vezényelte stílusosan), mint zeneszerző és mint karmester öntött lelket a nagy apparaturával megszólaltatott hangversenybe. Kitűnő stílusérzékkel nyúlt Bach muzsikájához és igazi bravúrral irányította a versenymű kíséretét. Dirigensi szuggesztivitását viszont saját művének egységes, határozott és meggyőző tolmácsolásával élte ki. A zenekar egységesen, jól játszott, Camelia Zorlescu, az Állami Színház tehetséges színésznője vállalta a szövegmondás nehéz feladatát. Legnagyobb igyekezete ellenére sem bírta hangerővel, a zenekar tömör hangzásai mellett. Nagy segítség lett volna számára, és a közönségnek is, ha a műsorfüzet közli Beniuc versét. Várjuk Georgescu művének bemutatását eredeti, kórusra és zenekarra írott formájában. Dr. BIREK LÁSZLÓ _oo-Bacsi, Bartók és R. G .k cs i\* v^eorgescu műve armónia hangversenyén k k Ifölwheze'U JfaapU © TUDOR ARGHEZI akadémikus látogatást tett a Sorbonne-on, ahol találkozott a Román Nyelvtudományi Intézet francia diákjaival. Guillermou professzor, az intézet igazgatója üdvözlő szavaiban kijelentette, hogy Tudor Arghezi akadémikus a mai legnagyobb román költő, világhírnévre tett szert. a Angliában kijelölték a múlt év legjobb alakításait nyújtó színészeket. Anglia első számú színésznőjének címét Joan Plowright, Laurence Olivier felesége nyerte el, Shaw Szent Johanna című tragédiájának címszerepéért. 1z Az elmúlt napokban csaknem 100 román könyv érkezett a Bombay Publisher's World folyóirat szerkesztőségének nemzetközi könyvkiállítására. A kiállítást megrendezik Calcuttában is. Április 29 és május 13 között tartják meg ebben az évben a cannes-i nemzetközi filmfesztivált. A megnyitó ünnepségen Anthony Mann A római birodalom bukása című filmjét mutatják be, melyben többek között Sophia Loren, Alec Guinnes, James Mason, Mel Ferrer és Stephan Boyd is játszik. 3 LEHULL A BILINCS EFTIMIU BIRLEANU és FLOREA VLADIMIR alkotása (a Iasi-i egyetem számára készült szobormű).