Vörös Zászló, 1968. június (20. évfolyam, 129-154. szám)
1968-06-01 / 129. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ Marin Sorescu jsú*foC'n'Cf' / Táncolj, lélek! Tárd ki a könyvtár ajtaját perdülj táncra a bölcs férfiak között kiknek feje úgy maradt egy-egy könyvön mintha Salomé tálcáján Leghívebb barátaid ők Táncra bíztatnak mindannyian mert megkezdett mozdulataikat tovább mozdulni csak te tudod — hiszen a tánc örömének nem szabad kihalnia A költő Ikaruszosdi című kötetéből. VARY ATTILA . ELSŐ BESZÉLGETÉS Felemelkedtek a jeges ágak a szélben. Történt valami. Olyasmi, mintha a folyók visszafelé folynának, magasan a meder fölött, s csak azért ereszkednének le a hidak alá, hogy értsük: kell a híd. Valami történt. Megyek. Jeges ágak simogatják a szelet. Akkor is ilyen volt minden. Megyek a keményre taposott havon. Csendes a park. Azt hiszem, olyan magasan vannak a felső ágak, hogy súrolják a csillagokat. Valami olyasmi történt, mintha valaki elment volna. — Érted, Anna? Valaki elment. Lázasan feküdtem. Éreztem, hogy valaki elment, s már nem kiálthatok utána. Tudod, Anna, én az őszről meséltem volna neked. És arról is, hogy egy tavasszal, mikor a patakig is lejönnek az őzek, nézik a szemed. Elfelejtett forrásokat látnak a szemedben. Ennyi voltál nekem is. Itt van a padunk. Ide jöttünk volna. Nem véstük volna bele a nevünk. — Még alig ismerlek. — Elmesélem, hogy ki vagyok. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony. Anyám. Egy márciusban fia született, hogy legyen valaki, aki szeressen téged. Szép télen a park. Kicsit hideg van, s ilyenkor szinte úgy érzem, messzebbre hallatszik a hang. Ha most elkiáltanám magam, ki hallaná? Senkit sem látok sehol. És nem is esne jól kiabálnom. — Tudod, Anna, jöttek volna az ismerősök, hogy lebeszéljenek. Ha valamit akarunk, mindig vannak, akik arról többet tudnak. Jönnek, és lebeszélnek. Annyira egymásnak kiszolgáltatott az ember, hogy egyedül még meghalni is képtelen. Szép tágasak a téli éjszakák. Anyámék alszanak ilyenkor. Az éjszaka tetején elfordul a sötétség, s mire észrevennék, hogy hajnalodik, már szól a vekker. Mindig így volt. Apám megdörzsöli a szemét. — Mesélik a barátaim, hogy ébredés után mindig azt mondom: jól aludtam te bizonyára nem mondsz semmit. Történt valami. Onnan tudom, hogy Anna szótlanabb. Tegnap láttam. — Anna, el akartam mondani neked, hogy az első lánynak, akit szerettem, virágszeme volt. A másodikat csillagszeműnek hívtam. Te őzszemű vagy. — Ott hagytad el, azért születtél, hogy szeress — mondta volna Anna. — Azért születtem, hogy szeresselek. Anna, van kedvenc csillagod? Még azzal a lánnyal jártam, akit virágszeműnek hívtam, s egy tavasszal arról meséltem, hogy a csillagok mindig a holdfény kereszteződésénél állnak. Akkor a virágszemű azt mondta, úgy dörmögök, ő adta nekem a Nagymedvét. Azóta van csillagom. A második lánynak azt mondtam, csillagszeme van. Egy este kacagva mondtam Csillagszemű, Nagymedve a neved. Kacagott ő is. Megszerette a Nagymedvét. Ő mondta azt, hogy a hold olyan a tiszta égen, mint az őz szeme. — Ezért szeretted annyira a teliholdat? — kérdezné Anna. Legjobb itthon ülnöm a szobámban. Ilyenkor hallgatom, hogy duruzsol aíz, és olvasok. Néha sikerül lemezt szereznem, s olyankor mindig meg akarok érteni valamit, ami nagyon hasonlít Annára, amit zenének neveztek el az emberek, s ami olyan, mint az a folyó, mely magasan a meder fölött folyik. S csak a hidak alatt ereszkedik alá. — Látod, Anna, szükség van a hídra. MÁSODIK BESZÉLGETÉS Annát nem érdekelné az, hogy mit csinálok. Engem nagyon foglalkoztatna, hogy mit szeret. Barátom sincs már. Volt István, de Anna miatt vége lett mindennek. Sokat mesélt Annáról és nagyon szépen. — Anna, tudod, mennyi szépet mondott rólad István? — El tudom képzelni. — De igazán, kedves Anna, István nagyon szépen beszélt rólad. Ő mondta, hogy barna a hajad, és én akkor már rögtön tudtam, őzszemed van. — Ti, férfiak, mind egyformák vagytok. Hányadik nő vagyok, akinek elmondod ugyanezt a mesét? Elolvadt a hó. Tavasz van. Súlya lesz az ágnak, s a szél már rügyeket emel magasra. Történt valami. Megyek a rügyező ágak között. Szép tavasszal a park. Az ember szinte úgy érzi, messzebbre hallatszik a hang. Keresek valakit, akit barátomnak nevezhetek. És keresek valakit, akit Annának hívnak, őzszeme van, s karcsú, barna. Arra születtem, hogy valakit keressek, s engem mindig megtaláljanak, még akkor is, ha én nem találom őket. Arra születtem, hogy őszről meséljek tavaszok helyett. Tudom azt is, hogy egy tavasszal, mikor a patakig jönnek az őzek, nézik a szemed, s elfelejtett forrásokat látnak. — Anna, nagyon szeretlek. — Elhiszem. — Szeretsz? — Nem tudom. — Este megvárlak. — Jó. — Pontos leszel? — Remélhetőleg. Anna ilyenkor megy. Én várom estig. Van, amikor nem is jön. Tavasszal, amikor meleg szél sodorja a folyók páráját, még várni is lehet. Aztán megjön. — Vártalak. — Látom. — Sétálunk? — Ha akarod. — Merre megyünk, Anna? — Te tudod, Csaba. Az úton mindig elmondom magamban, hogy van egy leány, akit Annának hívnak, aki szeret. Egy lány, aki olyan, amilyen nincs több. Csendes. Halk szavú. Megyünk egymás mellett. A fákon lármáznak a verebek. Végigmegyünk a parkon. A mészégetők fénye, magasra száll, és megcsillan a folyón is. A strand előtti elhanyagolt járdán kisgyermekek hancúroznak. Egyik közöttünk rohangál. — Nem jár! — kiáltja a fogó. — Csaba, nem hallod, hogy nem jár, köröttük forogni. Anna rámnéz, kacag. — Hallod, Csaba, nem jár köröttem forogni. A legkisebb gyerek nekiszalad Annának. A térdéig ér. Anna lehajol, felkapja a földről, körbeforgatja. A fogó, aki elől menekült a kicsi, megáll Anna előtt. Egy darabig nézi, aztán könyörögni kezd: — Tessék letenni, néni, hadd fogjam meg. Anna meghimbálja a visítozó üldözöttet. A fogó rámnéz, aztán megszólal: — Bácsi kérem, mondja meg a feleségének, hogy adja ide az öcsémet. — Anita, látod, milyen érzékeny szemük van a gyermekeknek? — Gondolod, Csaba? — Igen. — A gyerekek nem érzékenyek, Csaba, a gyerekek nem tudják felmérni a környezetüket. Történt valami. Onnan tudom, hogy Annával mostanában csak érdektelen dolgokról beszélünk. Ma is. És nincs amit tenni. Már nem is próbálok másról beszélni. — Moziba megyünk? — Igen, Csaba. — Igyunk előtte egy feketét. — Jó, Csaba. Még van időnk rá? — Van. Elhétköznapiasodnak a dolgok. Mennyire szebb lenne, Anna, ha nem te lennél az a folyó, amely magasan a meder fölött hömpölyög, s csak a hidak alatt érinti a köveket. Én mindig látom, hogy mit teszel. Őzszeme vagy, s az emberek, ha megkérdem tőlük, nem láttak-e egy lányt, akinek őzszeme volt, mindig elmondják, hogy merre láttak. A cukrászda tömve van. Szerencsére éppen ürül egy asztal. Leülünk, Anna kicsit sápadt. Nem tudom, mi lehet vele. Rágyújtunk, és már sajnálom is, hogy megkínáltam. Mohón szívja a füstöt. — Anna, rosszul vagy? — Nem, igazán nem — mondja. Megyünk a mozi felé, belémkarol Anna. Nem szól egy szót sem. Furcsán, aprókat nyelve lélegzik. Aztán behúz egy kicsi utca felé. — Mi van veled, Anna? — Nem tudom — mondja, és kitör belőle a zokogás. HARMADIK BESZÉLGETÉS Vajda Ferenc Tollászkodó ég Szendereg a tóban Csendet uzsonnázik a táj. Ha Te így hallgatnál, Örökbe fogadna: Az őrület, a magány; S akkor Ki álmodná meg neked: A holnapot, Azt a szépet, Azt a pipacs-igézetet, Azt a széna-illatú vágyat, Mikor egy kicsit szégyenled, Hogy nyírfácska vagy?!... ZENEI KALAUZ A Filharmónia vasárnapi és hétfői rangversenyén Ludovic Spiess-t, a Bukaresti Opera kiváló tenoristáját látja vendégül. Ludovic Spiess zenei tanulmányait a brassói Népi Zeneiskolában kezdte. 1962-től a Brassói Dalszínház, majd a Bukaresti Operettszínház tagja. Jelenleg a Bukaresti Opera szólistája. Több rangos nemzetközi versenyen szerzett méltó elismerést a hazai énekiskolának. 1964-ben a bukaresti „Gh. Enescu“ fesztivál kitüntetettje, 1964-ben elnyeri a Toulouse-i nemzetközi énekverseny nagydíját. 1965-ben Rio de Janeiroban, majd 1966-ban Hollandiában díjazzák. Nagy sikerrel szerepelt Franciaországban, Lengyelországban, Németország Szövetségi Köztársaságában, valamint Svájcban. Marosvásárhelyi vendégszereplése alkalmával opera- és operett-áriákat, kanzonettákat énekel. A hangverseny első részében Zeno Vancea „Priculiciul“ című, balettzenéből íródott zenekari szvitje és Albinoni Giszotto, orgonára és vonószenekarra komponált „Adagio“-ja hangzik el. Zeno Vancea mint zeneszerző és pedagógus egyaránt jelentős személyisége a mai román zenének. Alkotásaiban a zene minden műfaja helyet kapott. Műveiben a népzene teljes mértékű értékelésre talált. Tomasso Albinoni-t a versenymű műfajának megalapozói között tartják számon. Hegedűversenyei úttörő szerepet játszottak a versenymű kialakulásának történetében. Neve különösen 55 operája révén vált ismertté. Szerzeményei: szimfóniák, szvitek, balettzene, stb. A műsoron szereplő „Ardagio“-t — melyet Kozma Mátyás, a marosvásárhelyi Filharmónia szólistája ad elő — Giazotto dolgozta át orgonára — vonószenekari kísérettel, egyik szimfóniájának második tételéből. A műsor befejező száma Georg Gershwin: „Egy amerikai Párizsban“ című balettzenéje. A hangversenyt Victor Golescu vezényli. — OS — Újabb bukaresti turnéra készül a vásárhelyi színház A színház román tagozatának művészei június 5—10 között Bukarestben vendégszerepelnek. Georges Feydeau: Bekötött szemmel című vígjátékát és Agatha Christie Egérfogó című darabját adják elő a Comedia Színház termében. Az előbbi darab rendezője Emil Maodric, díszlet- és kosztümtervezője Stefan Hablinski, illetve Pier Oroveanu, az utóbbi darab rendezője Harag György, díszlettervezője Florica Majureanu. CHILF MIKLÓS Előre tudtam, hogy szerénysége és attól való félelme, nehogy magát dicsérje, megnehezíti majd dolgomat, nem lesz könnyű képet rajzolni munkásságáról. Szerencsére egész sor különböző nyelvű műsorfüzet, újságcikk, valamint meleghangú baráti levelek egészítették ki kérdéseimre adott válaszait Tudtam, hogy fiatalkorának jelentős részét mint világjáró zongoraművész Olaszországban, Franciaországban és Bécsben töltötte, így első kérdésem az volt, hogy lóvoltak első tanárai. — Nem panaszkodhatom tanáraimat illetőleg. A francia és az olasz zenei élet jelentős egyéniségeitől tanulhattam a zongorázás művészetét. Cortot, Landovszka mellett, a legtöbbet Ruggero Gertin tanáromnak köszönhetem, aki hetven éve ellenére még ma is tele van életerővel, még ma is világot járó csembalóművész, az egyik legjelentősebb Bach interpretáló. A gyorsan pergő évtizedek nem tudták elhalványítani barátságunkat. Ma is levelezünk s én még ma sem restellem egy-egy kényes, vagy vitatható szakmai kérdésben a véleményét kérni. Választ mindig kapok, s legtöbbször több oldalas kottapapírra veti a számomra mindig biztos eligazítást jelentő megoldást. Zongoratanulmányaim elvégzése után, Olaszországban kezdtem koncertezni. Különösen élénken él emlékezetemben az a hangversenyem, amit a genuai rádió közvetített . A rendkívüli az volt ebben a hangversenyben, hogy a genuai rádió első „egyenes“ adása volt Abban az időben — 1929-ben — nem használták még a magnetofon szalagokat, direkt adásban kellett játszanom. — Milyen műsort állítottál öszsze zongoraestjeidre? — Az akkori kritikák szerint Chopin volt a hozzám legközelebb álló zeneszerző, műveit valóban nagy szeretettel játsztam. De Bach, Beethoven, Liszt s a zongorairodalom többi jelentős alkotói is állandóan szerepeltek műsoromon. Az egyik római zenei évad műsorrendjét láthatom, a már fél asztalt beborító, díszes nyomású műsorfüzetek és angol, francia, német, olasz kritikák között. Láthatom a harmincas évek legnagyobb előadóinak nevét és mellettük Chili Miklós zongoraművész hangversenyének műsorát. Ezen a műsoron már saját szerzeményei is helyet kapnak. Természetesen adódik a következő kérdés: mikor kezdtél zeneszerzéssel foglalkozni? — Már diákkoromban gyakran találtam zenei gondolataim között leírásra érdemes töredékeket. Az első kerek kompozícióm egy menüett volt, csellóra és zongorára Ezt a munkát be is mutattuk akkori diáktársammal, Kozma Gézával. Első munkám, amely megjelent, a Carillon című zongoradarab volt, s ezen a munkán még túlságosan érzett a Liszt-hatás. Ezen túl már sűrűbben követték egymást kompozícióim, ugyannyira, hogy olaszországi hangversenyeim műsorán mindig szerepelt egy csokorra való a saját szerzeményeimből. — Látom az egyik műsoron a Román tánc című munkádat; milyen kapcsolatban voltál a román népzenével, hogyan született ez az alkotásod? — Két ilyen kompozíciómat, a Ciobánasul-t és a Román táncot, különösen sokszor tűztem műsorra hangversenyeimen. Már gyermekkoromban nagy élvezetet nyújtott, és később állandó forrássá vált számomra a román népi muzsika szindús és ritmusgazdag anyaga. A harmincas évek elején, Olaszország hangversenytermeiben a két román intonációra épített zongoradarabom rendkívül magára vonta a figyelmet. Valószínű, az elsők között voltam, akik a román népzene életerejével megismertették az akkori olasz és francia közönséget. Az első bukaresti hangversenyeim műsorán is szerepeltek ezek az alkotások, — a kritika szerint nem is sikertelenül. — Úgy tudom, több zeneszerzési díjat is nyertél. Mikor kaptál először Enescu-díjat? — Zenei alkotásaimnak eleinte nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Kollegáim ösztönzésére mégis beküldtem néhány zongoradarabomat az Enescu versenyre. Hamarosan választ is kaptam Alfred Alessandrescu aláírásával amiben értesítettek, hogy nekem ítélték az 1933 évi Enescu-díjat. — Milyen díjakat nyertél ezen kívül? — 1934-ben nemzetközi zeneszerzői pályázaton vettem részt Közel négyszáz résztvevő közül harmadik díjat nyertem. Az érdekes az, hogy ezen a versenyen is román népi ritmusokra és intonációra épített zongoradarabjaim hozták a sikert. Enescu-díjat 1937-ben nyertem másodszor, az „Ünnep a faluban“ című alkotásommal. Arra a kérdésemre, hogy Bukarest közönsége miként fogadta első hangversenyét, alig kapok választ. Az egyik kritika beszél helyette. 1935 Dalles terem, Chopin darabok — lelkes hangulat — a közönség négy ráadás után, a villany eloltása után sem akarta elhagyni a termet. Egy másik cikkben azt olvasom, hogy 1948-ban a Békehimnusz című alkotása nyerte a zeneszerzői pályázat második díját Kolozsváron. Mikor megjelent kötetei után érdeklődöm, egész halom kottafüzet kerül az asztalra. Közöttük legtöbb a fiatalok számára írt zongoramuzsika. Kérdés nélkül kapom a felvilágosítást: — Úgy érzem, legfőbb kötelességem hozzájárulni a fiatal nemzedék felkészítéséhez. Újabb munkáim is e cél érdekében születtek Legutóbb a Zeneszerző Szövetség igen kedvező kritikát adott a 10 miniatűr című, gyermekek számára írt zongora-sorozatomról. Bár a gyermek maximális teljesítőképességéhez mértem e darabokat, nem csak kizárólag gyermekeknek szólnak. Úgy érzem, koncertező zongoraművész is találhat bennük érdekes témát. Magnetofonszalagról hallgatjuk a három évtizeddel ezelőtt lemezre vett Kanzonettát, majd a most néhány napja nyomdába adott 10 miniatűr darabjait. Harminc év választja el a stíluselemeket, harminc év áll az akkori és a mostani zeneszerzői technika és intonáció között, egy azonban mégis ugyanaz: a zenei gondolatok frissessége, keresetlensége, ami Chilf Miklós zenéjét mindig jellemezte és jellemzi ma is. HUBESZ Walter SÜKÖSD FERENC rajza -p ' ■■ -t 'TÖBB MINT 50 ÉVE KÜLDÖZGETTE A FRONTRÓL EZEKET A LAPOKAT NAGY IMRE Az értelmetlen vérontásban, az első, nagy „tizennégyes háborúban“ úgy írtak haza az egyszerű bakák tábori postai levelezőlapon, ahogy a katonai cenzúra megengedte: „Tudatom, hogy jól vagyok, melynek párját kendőknek is kívánóim...“. Imre bácsi akkor, fiatal katonaként — bizonyára máig sem felejtette el — úgy üzent, ahogy tudott: rajzzal a tábori levelezőlap rózsaszínű, üres oldalára vetítette a háborút, felkötött kani bakátt söröző zászlóst, aki minden, csak éppen vidám nemű fülre fölhajtott katonaköpenyt és mindenek fölött a két keselyűt, amelyek az elesetten kíkmároznak. Tenyérnyi képek ezek — először most kerülnek nyilvánosságra —, s azzal a ceruzával rajzolta, amellyel hazaírtak a bajtársak, azt mondta el a maga nyelvén, amit érzett, úgy, ahogy csak ő tudta elmondani... — Emlékszem, körbeültük a zsögödi ház kertjében. A modell, egy bugylibicskás gyerek, szigorúan nézett ránk, mit keresünk ott, miért nem hagyjuk a művészt dolgozni. Imre bácsi kicsit kérette magát, aztán mégis végigvezetett a házon. „Ha meghalok, múzeum lesz, az első képzőművészeti múzeum Zsögödön“. Pedig akkor már ismerte őt nemcsak Kolozsvár, Vásárhely, hanem London közönsége, aztán meg a csíki tájak kaszáló embere, azok a csitri lányok, akik kecskéket őriztek, s akiknek képei alá azt írta, Villon után: „Mint nagy kalap borult reám a kék ég“. London közönségét említettem, mert ott is elismerték. Most Vásárhelyt említem, mert a Teleki Tékában évek óta élnek képei. És most, ahogy végignézem a tábori levelezőlapra rajzolt leveleket, önkéntelenül arra gondolok, mi lett volna, ha Imre bácsi versírásra adja a fejét? Hogyan elevenítette volna meg a két keselyűt, amelyek az elesett bakára szállnak? Most Vásárhelyen Imre bácsira gondolok, arra, mint ültük körbe a zsögödi udvaron, s mint mesélt, a nagy művészek nagy nyugalmával, Villonról, Adyról, Van Gogh-ról,... na, meg a maiakról. Végigjártuk a szobákat, ahol minden ecsetvonás, úgy hiszem, vagyont ér. És látom a frontról hazaküldött leveleket: -Tudatom veled, hogy jól vagyok, hogy a fél karom föl van kötve, hogy két fekete madár köröz fölöttem ... Tábori postalapok ... Évszám: 1915 ... SZŐCS Kálmán KESELYŰK - TÁBORI LAPON Az Irodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent GALACTION. GALA Mahmud papucsai Regény, Fordította: Antalffy Endre GIDE, ANDRE A Vatikán titka Regény. Fordította Sárközi Márta. Horizont könyvek KARÁCSONY BENŐ Utazás a szürke folyón Regény. Romániai Magyar írók SORBUL, MIHAIL A szökevény Két dráma. Fordította Janovics Jenő, Kováts Dezső, Sombori Sándor SZABÓ GYULA Hugóm Zsuzsika Regény SZÉKELY JÁNOS Dózsa Poéma. Második kiadás. TUDORÁN, RADU Arad a Duna Regény. Fordította Fáskerthy György VERESS ZOLTÁN. Szeptember Regény. Második, javított kiadás. I