Vörös Zászló, 1968. augusztus (20. évfolyam, 181-207. szám)
1968-08-01 / 181. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ. Félórája botorkáltak már az erdőben. Keveset beszéltek. — Mire gondolsz...? — kérdezte a lány hosszú hallgatás után. — A fákat nézem... — Hogy teljen az idő? — Nem. Kettőnkért... — Bolonddá akarsz tenni? — Idefigyelj — ölelte át a fiú a lány vállát. — Látod azt a két fiatal fát?... Egymás mellé nőttek, s ha az ember sokáig nézi őket, úgy tűnik, hogy együvé tartoznak. De a látszat csal... A köztük lévő távolság, elkülönödést jelent, még akkor is, ha az idők folyamán gyökerük egybefonódott. — Ezek szerint mégsem élnek külön életet — jegyezte meg a lány. — Dehogynem. Nézz fel rájuk. Az egyiknek a koronája jobbra hajlik, a másiké meg balra. Más-más irányba tekintenek... És mégis egymás mellett élnek. Egyenes tartással és büszkén. Furcsa, ugye?... — Nem lehetne külön választani őket? — Már nem... Egyazon talajba vertek gyökeret, s ha valamelyiküket mondjuk egy szebb, világosabb helyre ültetnék is, megártana neki az a föld, megsárgulna. Úgy van jól nekik, ahogy van. Változtatni már nem lehet... Mindkettő virágzik a maga lábán s aztán így meg is öregszenek. — Ez törvény?... — Csodát. Véletlenül kerültek egymás mellé. — És te miért gondolkoztál épp ezeken a fákon? Másokat nem veszel észre?... — Dehogy nem... — Beszélj nekem másfajta fákról, mert ezeket nem szeretem... — Keressek? — Igen! — kérte a lány. Elindultak egymásba karolva, aztán néhány lépés után újra megálltak. — Itt az a két fa, amit félórája keresek — mondta a fiú. Megtaláltam. — Hol van itt két fa? — Itt előttünk. Gyere csak, érintsd meg őket, ha nem látod... — Ne butáskodj, hiszen ez egy fa — érintette meg a lány a görbe fatörzseket. — Lényegében két különálló, csak annyira összefonódtak, hogy egynek látszanak. Figyeld meg!... Az egyiknek a törzse több helyen meggörbül, a másik meg úgy simul hozzá, hogy ezeket a görbületeket eltakarja, s így kerekké válnak. Gyökerestől, lombostól összenőttek, s még csak meg sem lehetne kísérelni, hogy valamelyiküket más talajba plántálják. Egyik sem maradna életben. Legalábbis nem sokáig. De amíg élne az egyik, annyira magán viselné azokat a görbületeket, amelyeket a másik addig eltakart, hogy szánalomra méltó lenne az árvasága. Arról pedig már szó sem lehetne, hogy hozzáillő társat keressenek mellé. A görbületeket nem lehetne egy másik után egyengetni, így aztán együtt öregednek meg. S ha majd kiszárad az egyik, rövid időn belül a másik is sárgulni kezd, és nemsokára kidől. A lány mindkét kezével végigsimogatta az egymáshoz tapadó fatörzseket, aztán megkérdezte: — Te melyik fát szereted? Az előbbi egyenest, vagy ezt a görbét? — A két görbét. — Akkor jó! — S te?... — Én is... — Ez még jobb... Tovább mentek BALÁZS IMRE rajzai MOST KEZDJEM ! (A hogy a zsebpénz az olyan valami ...? Nem. Ez így döcögni fog. Őszinte vagyok, én a definíciókkal mindig hadilábon álltam. Különben is, félek, hogy ha az ember tételesen fogalmaz, valami kimarad belőle, s az a veszély is fennáll, hogy a mondanivaló tanmese ízű, merev lesz. Persze, ezzel korántsem halványítani akarom a zsebpénz szerepét a gyermeknevelésben. A pénz nagy úr. És nagy hatalom a gyermekek világában is. Mert a zsebpénz is pénz, ha kevés, ha sok. Igénylik. Kérik. Követelik. Megteremtik. S itt meg kell állni egy pillanatra. A pénzszerzésnek tévelygő útjai is vannak. Becsület és pénz — sok esetben nem férnek meg egymás társaságában. Ez pedig könnyen vonatkozhat a zsebpénzre is. A FATEKOM KIADTA AZ * OBSITOT, ki bizony, ha pénzt kérek, elküld a fenébe és csak azt hajtogatja, legfőbb ideje már, hogy befejezzem ezt a koldulást, mert ő amikor akkora volt mint én, trógerolt már valahol, és hogy az nem ilyen nájlon világ volt, mint a mostani, nem volt se füzet, se könyv, s mégis megtanult annyit az életből, amennyire szüksége volt, s ezután persze, mindig az következik, hogy ott kellene hagyjam a líceumot, jó szakmát tanulhatnék például egy gyárban, a pékségnél, vagy mit tudom én hol, mert azt még az isten sem veheti el tőlem; s képzelje, ennyi szöveg azért, mert kérni mertem (nem kunyerálni, mert azt sosem fogok) egy ötöst, hogy moziba mehessek; maga nem tudja, ez csak egy kis hányada lenne annak, amit az öregem naponta lelök piából a torkán és mégsem kaphatok, de ha nem, hát nem is baj, mert hát tehetek én arról, hogy szeretek tanulni, és hogy akarom valamire vinni az életben? nem, ezért nem is érdekel az ügy, zsebpénzt nem kapok, de nem is nagyon hiányzik, nyaranta vállalok ezt-azt, ládahordást, szezonmunkát a Konzervgyárban, s a pénzből ruhát veszünk, és valamit félre is teszek belőle, hogy legyen, mert tudja, hogy van, sok srác azt hiszi, az a nagy fej, akinél mindig van egy piroshátú, ezért én is tartok magamnál egy huszonötöst legalább, de nem tudnék dicsekedni vele (B Tamás, X.-es tanuló.) VALAMI JÖVEDELMEZŐBBET . A turbina partján egy fiú ül, T. József, mellette a fűben két nyúl parézik. Nyugodtan legelésznek, nem szaladnának el semmiért, pedig a fiú Rejtő Jenőt olvas elmerülten. — Fiú, nem adod el őket? — Ezeket nem, ezek anyanyulak, fiadzanak nemsokára, de ha tényleg érdekli a dolog, akkor szívesen ajánlanék szép, fiatal süldőket. — Na nem, csak úgy kérdeztem, megveszik majd mások. — Megveszik, megveszik, ha éppen nem arra gondolnak, hogy honnan lophattam őket vajon. — De azért jó jövedelmi forrás, nem? — Hát mostanában már nem nagyon. Az a kicsi zsebpénz még megjön belőle, de amíg tart nekem a technikum, addig még valami mást, valami jövedelmezőbbet kell kitalálnom, hogy legyen egy kicsi pénzmag erre-arra. — De hát miért, a szüleid nem szívesen adnak, ha kérsz? —• Ritkán kérek. — Szűkösen éltek? — Nem mondhatnám. Apám esztergályos, anyám varrónő. Havonta tisztán jön a két és fél ezres. De én mégsem kérek, egyszer már régebben kértem az anyámtól, hogy vehessek valamit egy leányka születésnapjára. Adott, de amikor este hazamentem, tejbegrízt ettem, kérdeztem, nincs még valami lényeg melléje, s ő csak annyit válaszolt: „hát, ha kellett neked ajándékot vásárolni“. Igaz, akkor momentán én se tudtam, hogy éppen fizetés előtti nap volt, és hogy a kedvemért a kosztpénz maradványát adta nekem az anyám. KEREK KAPOK. ENNYI AZ EGÉSZ, mit akar még tőlem, ha már így kerekperec nekem hajtott? — Talán annyit, hogy mégis, egy magafajta lány mire költheti a pénzt? — Nem tudom. Elkel, a többi mellékes. — Mégis? — Maga csak ne legyen kíváncsi. Különben is, én szégyelleném valakit ilyesmiről faggatni. Az apám se kérdi ezt tőlem. Ad havonta három százast és nem kérdi, elverem, vagy mit csinálok vele. Azt mondja, ő amikor fiatal volt, még közelébe se jutott a pénznek, totál nyomorgott, de a lányom ezt sose szabad érezze. És mindent megvesz. És pénzt ad. Úgyhogy, maga jobb, ha ilyen piszlicsáré üggyel nem zaklat tovább. (Csak annyit, hogy a „hölgy“, aki kioktatott, 18 éves, líceumba jár, de most a vakációban csak a cukrászdákba és néha Belvedere cigarettát szív, a papája mérnök a kombinátban.) CSAK OKOSAN — Hogy mennyit kapok? Sajnos, precíz számot nem tudok mondani Mindenesetre, amennyit lehet. Mert én okosan kérem, ha kérem. Szombaton például porszívózok, és kapok érte egy tízest. S a mama, amilyen lágyszívű, ha keveslem, néha meg is toldja a tarifát. — S ezt megismerted többször? — Miért ne? Leginkább akkor, ha a piacra küldenek valamiért, mert az messze van. S a „teszt“ is az enyém marad. — Nem kérd vissza? — Nem. A fáradtságért ennyi csak kijár. E. László, a 18 éves ipariskolás tanuló elégedett. Azt nem tudja, hogy az igazi fáradtság az lenne, ha a vakációban valami kereset után nézne. Nem akarja tudni, azt mondja, kell a lazítás. Még két testvére van, ő a nagyobb, az elkényesítetett, akihez reményeket fűznek, mert másként nem élne ilyen „nagylábon", ilyen sunyin. AZ ÉN APÁM NEM BANKÁR, hogy kiutaljon nekem havonta egy bizonyos összeget. Nem ő csinálja a pénzt. Én ezt tudom. És azt is, hogy az anyám minden fizetést pontosan kimér centire, mi kell erre, mennyi arra, hogy üsse a széle a hosszát. De nekem, ha kell egy könyv, azért megkapom. És ha mozira kérek, akkor a dupláját adják, hogy vihessem a kislányt is. (K. József, diák) Itt volna, ez volna, azt hiszem, a lényeg. Ez volna a helyesebb út. A járható. Hogy a szülő is, a gyermek is tudjon mértéket tartani zsebpénz-ügyben. Hogy mennyi legyen az értékben? Erre nincs és nem is lehet recept. „Kérem, én számításba kell vegyem a körülményeket. Azt, hogy hárman vagyunk testvérek, hogy van háztartás, és van ruhagond. És vannak igények.“ Egy tizenhat éves fiú mondja ezt. Mintha azt hangsúlyozná, hogy a zsebpénzzel csinján kell bánni. Hogy láthassa értékét, szerepét a szülő is, a gyermek is. FAKÓT Fülöp Zselpitz-Kistirja KERESEK EGY SZABÓT A sétány jobb oldalán már felszáradtak a kora reggeli csepergés nyomai. Vajon miért? A baljárdán még szétfolyó foltok, tócsaszigetek az aszfalttengeren. Az esőfelhő szétfoszlik a fák fölött. Kapu csapódik, majd kétszer jó erősen, sietve ráfordítják a zárat. Kip-kop eltűnt a sarkon. Kip-kop jön a szűk utcából. Először egy pár formás láb, aztán fekete szoknya, majd egy se nem csúnya, se nem szép fej. De inkább csúnya. Reggeli hajjal, de nem reggeli tekintettel. Az inkább késő esti. Habozva megáll, mintha tanakodna magában, aztán elhatározza magát. Kip-kop. Szürke pántos nyári cipő. — Nem tudja, nyitva van-e a vendéglő? — Nem Sóhajt, aztán folytatja. — Nem tudja, mikor nyit? — Nem. — Hát a cukrászda? — Azt sem. Duzzogni készül, de aztán meggondolja magát, tanácstalanul nézelődik. Csak ketten vagyunk a rengeteg fa között, én, meg hipkop. Leülne, de vizes a pad. — Innék egy konyakot, ha nyitva lenne. — Nézze meg! — De egyedül hogy menjek be korán reggel?!.. Nem kísér el? — Nem.. De miért kell konyak ilyen korán? Reggelizett? — Nem. De nem is kell. Kísérjen legalább a cukrászdáig, hátha nyitva van. — Menjünk. Kip-hop mélyedésbe lép, meginog, de még elkapom a felső karját. Újra egyensúlyba jön. Megyünk. — Nem aludt az éjszaka? — Nem. Látszik rajtam?—• Látszik, így profilból határozottan jobban fest. Leszámítva az éjszaka szerzett ráncokat: sima arc, nehéz szempillákkal. A szeme sarkában parányát elkenődött a szemfesték. Jó harmincötös. — Miért nem megy haza? — Mi köze hozzá?! rándítja meg a vállát, majd kisvártatva. — Különben elmondhatom, ha akarja, úgysem ismer. — Nem érdekel. — De most már elmondom. Hallgatunk. Kip-kop úgy látszik, önmagával tanácskozik. Már a cukrászdánál járunk, amikor megszólal. — A férjem egyszerű szabó s most a nyavalyás beleszeretett valami orvosnőbe. — Ezért ivott? — ...Tényleg látszik? Végigsimít az arcán, rettentő szomorú képet vág. — A fene egye meg! — Kit? — A férjemet, meg az orvosnőjét. — Hol van most a férje? — Honnan tudjam. — Nem jobb, ha hazamegy? — Megyek, de megiszom legalább egy kávét. Bejön? Ne féljen, fizetem az enyémet, van pénzem... Biztos, rosszat gondol rólam, de én egy tisztességes úrinő vagyok. — Dehogy gondolok... Szopogatjuk a kávét. A baloldalon még mindig tócsák díszelegnek. Nincs lejtés. — Az orvosnő is szereti...? —■ kérdem hoszszú hallgatás után. — Nem tudom. — Hát akkor még nincs baj. Talán nem is szereti. — Lehet... — néz rám tétován. — Dolgozik valahol? — Igen. Mondja az egyik vásárhelyi üzem nevét. — Délutáni műszak? — Nem. Délelőtti, csak most nincs munkánk. Elhiszem. — Akkor hát, menjünk. Én le, Kip kap fel a sétányon. A baloldalon megy. Talán azért, mert ott kerülgetni kell a tócsákat, s könnyebb egyensúlyban maradni. Arra gondolok, megkeresem valahol azt a nyavalyás szabót és megmondom neki, hogy menjen haza, mert várja a felesége. MARKAI János ITT A KEZEM, ÖREGEM ... Lakásom betegeshangú csengője szokatlan időben, este 11 órakor perregett. Amikor ajtót nyitottam, egyik volt kollegámmal találtam szemben magam, aki különben sohasem járt nálam, s akihez különösebb kapcsolatok sem fűztek. Nem mutattam meglepetésemet, de tessékeltem és hellyel kínáltam. Azt már a kezdet kezdetén megállapítottam, hogy — szokásától eltérően — nincs valami kitűnő hangulatban. A beszélgetés is nagyon vontatottan indult. Gondolkoznunk kellett azon, hogy mit is kérdezzünk, vagy mit is mondjunk egy másnak. Végre — eléggé zavartan — előállt jövetele céljával. — Tudod, öregem... nagy bajban vagyok. — Na, tán csak nem valami hivatali visszaélés? — Dehogy, szó sincs róla. Egészen más természetű dolog. Tudod, van egy 16 éves fiam, akit már másodszor vágtak el a felvételi vizsgán. Emiatt már egy évet elveszített, s ha most se sikerül, végkép kinő az iskola padjaiból. Odaadnám melósnak, de ez nem arra született, kérlek alássan, ennek diplomás embernek kell lennie. Eleseszű, vagány „srác“, nem azért mondom, mert az enyém, de nem mindennapi gyerek. Csak hát a felvételi vizsgákon nem az számít, hogy ki mit tud, hanem a protekció, név, stb., stb... Hát igen, sajnos ez így van — nyugtatta meg saját magát volt kollegám. — És mivel lehetnék én segítségetekre ebben az ügyben? — kérdeztem. — Készítsd elő a gyereket a felvételire — volt a rövid, határozott válasz. Nem akartam elvállalni, mert még senkit nem készítettem elő vizsgára és nem bíztam saját magamban. Sok rábeszélésre végül mégis ráálltam. Másnap délután jelentkezett a diákom. Jóképű, jó megjelenésű fiatalember, trapéz nadrág, frizurája a la Cicero, nyakszirtjén viszszakonkorodva. Már az első órán megállapítottam, hogy nem buta gyerekkel van dolgom. Stílusos, nagyvonalú, no és persze modern. A tanulással sem volt baj, komolyan dolgozott a fiú. Kezdetben előfordult ugyan, hogy nagyon igyekezett túllenni azon a bizonyos 2 órán, de ilyenkor mindig megnyújtottam a foglalkozási időt s csak akkor eresztettem útnak, amikor biztos voltam abban, hogy már mindennemű találkáról lekésett. Munkánk gyümölcsöző volt. A felvételi minden protekció nélkül sikerült. Tehát mindketten jól vizsgáztunk. Felvételi után a papa meglátogatott, s amikor kijelentettem, hogy nem tartozik semmivel, egy üveg kubai konyakot emelt ki táskájából. Mintha nem is az az ember lett volna, aki azelőtt két hónappal olyan szerényen csengetett be hozzám. Vígkedélyű, magabiztos, minden nyomás alól felszabadult ember ült velem szemben. Fia vizsgaeredményéről úgy beszélt, mintha legalábbis államvizsgái diploma lapulna a zsebében. Nem tudtam megállni, s megjegyeztem, hogy a fiúnak csak ezután kell igazán tanulnia, dolgoznia. Kollegám úgy nézett rám, mintha azt mondta volna, hogy öregem, te ehhez nem értesz. Búcsúzáskor a gyermeknek jótanulást, neki pedig nagyobb apai tekintélyt kívántam. Hosszú ideig nem találkoztam velük. Egy késő őszi délutánon láttam a fiút három lány és két fiú társaságában. Amikor észrevett, úgy tett, mintha nem látott volna, nagyot szívott cigarettájából, s formás füstkarikákat próbált utamba ereszteni, hadd üdvözöljenek azok helyette. Ő ugyanis nagyon el volt foglalva. Az iskolai év alatt még háromszor láttam. Először a „Bucuresti“ cukrászdában, egy 30 év körüli nő társaságában. Amíg én a feketét elfogyasztottam, ők a második féldeci konyakot rendelték. Bár láttuk egymást, a köszönés ezúttal is elmaradt. Üdvözölnöm kellett volna ugyan, mert hiszen elvégre is tanítványom volt, de nem tettem. Ő tudniillik óráról lógott meg, s tudom magamról, hogy kellemetlen dolog az, ha a diákot óra alatt zavarják. Másodszor a Grivica utcában láttam este 11 után, részeg állapotban. Harmadszor pedig a Muresul étteremben, ahová színház után tértünk be feleségemmel és egy ismerős házaspárral. A véletlen úgy hozta, hogy egyetlen üres asztalt találtunk, amely szemtelen módon épp volt kollegám asztala mellé ékelte be magát. Kénytelen kelletlen helyet foglaltunk s én szemtől szembe kerültem volt tanítványommal. Ezúttal viszont minden a legnagyobb rendben volt, mert hiszen a „srác“ édesanyja és édesapja társaságában könyökölte az asztalt. Volt kollegám is észre vett, eléggé bizonytalan léptekkel asztalunkhoz jött és meleg kézszorítások közepette fejezte ki afölötti örömét, hogy lát. Szinte dicsekedve mondta, hogy egy kicsit „megértünk“ a sráccal é s itt fiára mutatott, aki ujjaival szórakozottan dobolt az asztalon. Sajnos, kissé lobbanékony természetű ember vagyok, s kiszaladt a számon, hogy jobban tennéd ha otthon a könyvek mellett „érlelgetnéd“ a fiadat, mint itt alkohol mellett, mert ebből bizony soha nem lesz érettségi diploma. — Hogy az én fiamnak nem lesz érettségi diplomája? Itt a kezem, öregem... Nos, a tegnap, amikor épp egy éve múlt annak, hogy becsengetett hozzám, ismét találkoztam volt kollegámmal. Bús volt és szótlan. — Hány tantárgyból bukott a fiad? — nyújtottam kezet barátságosan. — Honnan tudod, hogy megbukott? — Nem tudom, csak sejtem! — ötből! De ne gondold, hogy azért, mert nem tanult, vagy nem tud. Ez a gyerek tud, csak itt valami más rejlik a háttérben. Hát igen, itt egészen más valami rejlik a háttérben. S ha nem tudod, hogy mi az a valami, én elárulom neked: a helytelen nevelés, az apai tekintély és szigor hiánya. Ismét kezet nyújtottam, de szervusz helyett, némi iróniával, így köszöntem: Itt a kezem, öregem. SZILÁGYI Domokos PISTIKE 3 * Majd én... A feleségem — lévén, X hogy annak idején később v lépett a munka mezejére— V ma reggel visszatért, u ugyancsak a munka mezejé- re. Itthon most minden az X én nyakamba zúdul. Fel is » kelek korán, mert a hagya vkozással —, amit külön lis- tára vezettem fel — elég A sok tennivaló gyűlt össze. A Lássuk csak? X — Bezöldségelem a le- Evest és a hússal együtt oda- 0 teszem főni. — Smanca! A Ezzel pillanatok alatt elké- A szülök. — Van néhány sze- A let hús a hűtőszekrényben, A kipotyolom rántott szelet- 0 nek és ki is sütöm. Melléje A krumplit párolok, vagy pü- A rét készítek. Porszívózok a A lakásban,„besprájcolom“ a A tiszta ruhát és bekapcsolom Q a vasalót, hogy félnégyre A forró legyen. A fürdőszobát A rendbeteszem, mert az este A mindent szanaszét hagyvam. k — Ennyi az egész! Ez A volna az a bizonyos máso Adik műszak? Hát majd én! A Mindenekelőtt megszerve- A zem a munkatelepet. A 0 nyersanyagot a konyha kö- A zepére, a húst az asztalra, A és osztályozok. Előbb a ka- X falábé, aztán a murok, V majd a petrezselyem. De A miért ilyen vékony és rücs- fi kös a petrezselyem gyökér? fi Felháborító! Hát lehet ez- X zel rendesen dolgozni? ... Na tessék, tudtam, hogy ezzel a petrezselyemmel meggyűlik a bajom. Külön- ben is vékony volt, de most, ahogy kaparom a tér- S demen, úgy fogy, mint a harmat. Féltíz. Hát ez egy kicsit elhúzódott, de a többi I már menni fog, mint a ka- rikacsapás. Amíg a húst potyolom, az alsó szomszéd felszól, a hogy a középső szobájában a képek leestek a falról. ) Nem tehetek róla. Az én családomnak is kell az e- ibéd. Erre a húsra nagyokat kell verni, pedig növendék. ( Tovább potyolok és a mé-i szorosra gondolok. Hűha! A pürének való krumpli még sehol és még porszívózni is kell. Csak semmi kapkodás! Liszt, tojás, prézli — ismételgetem a hús mártogatásának sorrendjét. De miért ilyen vi- lágos ez a prézli és miért gurulnak a szemcsék? Per- sze, ez közönséges gríz. Pe-dig három szeletet már beleforgattam. Sebaj, lekapa- ' rom. Ismét élőből. Csak I semmi csüggedés! Mindjárt egy óra igyekezni kell. A krumpli szétment — gyorsan újabb adagot a fazék- ba. Átszaladok a szobába, s besprájcolom a ruhát. Vis- t sza a konyhába, ellenőrzés- re. Utána a fürdőszobába — villámgyorsan rendet csinálok. Szakad rólam a víz. | A mosatlant belerakom a | mosogatóba. Honnan került | ennyi mosatlan? Már három óra. Az ebéd azonban kész. Holtfáradtan vánszorgok át a szobába és bekapcsolom a porszívót. ! | Mire a feleségem megérkezik, a vasaló hideg, a porszívó füstöl, a grízgaluska kemény és a püre folyik. Az asztal fölött átpillantok, úgy tűnik, mosoly búj- s kál a szája szögletében. Még meg is dicsér, így telt el szabadságom — pontosabban: tanulmányi szabadságom — egy napja. I R. M. HAVAS KLÁRA Jó, ha tudjuk... • A megtisztított hagymát felaprítás előtt kettévágva néhány percre tegyük hideg vízbe, akkor nem fogja csípni a szemünket. • Az edényt, amelyben halat főztünk, vagy sütöttünk, dörzsöljük be jól konyhasóval. Ez elveszi a hal szagát. • A késeket sohase mossuk forró vízben, mert felolvad a ragasztó, mellyel nyelét a pengéhez ragasztották. A késpenge jól tisztítható nyers burgonyával, és szép fényt kap, ha néhány csepp olajat hamuval keverünk össze, és ezzel dörzsöljük meg. • Ha a porcelán edényünkön vagy hamutartónkon sötét foltok képződnek, könnyen eltávolíthatjuk őket só és ecet keverékébe mártott ronggyal. A cigaretta hagyta égési foltot nedves konyhasóba mártott parafadugóval dörzsöljük ki. • Ha a sütés-főzés közben forró zsírral, vagy olajjal megégetjük magunkat, tegyünk a sebre néhány csepp borecetet, a fájdalom azonnal enyhül. • A zsír nem fröccsen ki a lábasból, ha egy késhegynyi lisztet teszünk bele. Az oldalt szerkeszti: